Dósa Eszter blogja az Ucka Maratonról: sár, meleg és ezüstérem!
Na, megint jól lemaradtam az élménybeszámolókkal. Azonban borítva a kronológiai sorrendet, az UCI Marathon Series horvátországi futamáról írok most pár sort; most kicsit (nagyon) fáradt vagyok, s egyébként sincs kedvem morogni – azt majd legközelebb! 
Lényeg a lényeg, habár az égiek nem kíméltek minket a versenyt megelőző éjjelen, s szépen feláztatták azokat a szakaszokat, ahol nem “full köves” volt a talaj (a kő csak szimplán csúszott), azért egy ezüstérem a nyakamba került. De pontosítok: AZ ezüstérem! Hiszen volt benne munka és küszködés nem kevés… Bő 5 és fél órát dolgoztam érte a 85,7 km-es táv és a 2706m szint abszolválásával. Nem esett jól – mégis élveztem! 
Idén újfent a szervezők vendégszeretetét élvezhettük Lovranban, amely immár 9. alkalommal adott otthont a versenynek. Blazsó Marci már pénteken leutazott, míg Viktor, Szalay Peti és jómagam csak szombat hajnalban tudtunk nekivágni az isztriai útnak.
Délután Petivel megnéztük a pálya első és utolsó szakaszát – ekkor még csak a sötét fellegek gyülekeztek felettünk. Kis szusszanás után felvettük a rajtcsomagjainkat, illetve szereztünk pár infót a pályáról: semmi gond, cirka 40 percnyi dagonyázásban lesz részük, illetve arra is számítanunk kell, hogy az összes lejtő csúszik. Hurrá… De Corina azzal biztatott minket, hogy várjuk meg a holnap reggelt, majd akkor elválik, milyen gumit érdemes választani.
Na ja, este rá is zendített az eső, majd hajnali 3 körül kaptunk még egy kiadós adagot. Nna, vasárnap tuti duatlonosra kell majd venni a figurát.
A verseny alatt, szerencsére, már nem kaptunk égi áldást, a 9.30-as rajtunk során pedig még az idő is kellemesnek volt mondható. Ez alkalommal közös rajtunk volt az elit fiúkkal illetve a master és hobbi kategóriákkal, ami lehetőséget adott a “vonatozásra”. Emiatt volt bennem kis aggodalom, ti. nem lesz-e valamelyik lánynak fiú segítője, akin majd szépen utazik, de nem volt. Illetve a főbíró azt mondta, lány utazhat fiún. Hát jó, akkor max. én is igyekszem tenni a kereket.
A két maroknyi mezőnyünkből az ukrán lány, Krystina volt az igazi “fekete ló”, s mint utólag kiderült, nem alaptalanul….
Bár hozzá kell tennem, nem estem kétségbe, hisz most (is) magammal és a pályával kell majd foglalkoznom, nem a többiekkel. A sárban egyébként is nagy luxus elkalandozni… Akit még feltétlen számításba vettem (Andrea Kirsic), végül nem állt rajthoz.
Az első, aszfaltos emelkedőn – ami cirka 10 kili után még kb. ugyanekkora távon, de már terepen folytatódott – Krystinával kóstolgattuk egymást. A többiek, úgy éreztem, hamar lemaradtak. Tudtam, hogy minden emelkedőn teljes erőbedobással kell majd mennem, hogy legyen időm odafigyelni a lejtmeneteknél. Krystina egyébként igen jó erőben volt, s élvezet volt nézni-hallgatni, ahogy rikoltozik örömében a pocsolyáknál. Ami engem illet, voltam már erősebb és kipihentebb is, de nem hagytam el magam. Hisz versenyezni jöttem, vagy mi…
A lányok közül igazából csak vele találkoztam az egész verseny során, így a fiúkat próbáltam hajkurászni, hogy ne csökkenjen a tempó.
A pálya szinte teljesen megegyezett a tavalyi nyomvonallal, így menet közben be-bevillantak a rám váró szakaszok, tudtam készülni, mikor érdemes még küzdeni a hegymenettel, s mikor gyorsabb a nyúlcipő.
A pálya “vonalvezetése” szerintem azért is remek, mert a gyilkos és a pihenésre lehetőséget nyújtó szakaszok remekül váltják egymást: egyszerűen nem lehet “meghalni” a végeláthatatlannak tűnő bringataszigálás során. Mire gondolok? Például ilyen csodás panorámás részre:
Ja igen, taszigálás. Annyira azért nem agyagos a talaj, mint a szántódpusztai I Love Balaton Bringaweekend maraton versenyen (erről legközelebb visszamenőlegesen), a kerekeimet nem tömítette el, viszont csúszott, mint a dög. Szóval még örülhettünk is, bár attól tartok, ezt csak én láttam ilyen pozitívan…
Azonban tényleg nem ez jellemezte a pálya nagy részét; voltak aszfaltos (tizensok százalékos) emelkedők, murvás hegy- és lejtmenetek, illetve vizes-köves-saras egynyomos ösvények. Száraz időben többségük szépen abszolválható ( bár néha úgy éreztem, dh-pályára tévedtem), vizesen viszont elég kockázatos volt.
Na nem feltétlenül az esés miatt, hisz ha valaki elég ügyes, nem lehet nagy gond, sokkal inkább a defektveszélyesség végett. Annyira nem értem rá, hogy számoljam az eldefektelt sporttársakat, de nem voltak kevesen. Sajnos Vigh Zoli is pórul járt, ami miatt feladni kényszerült a versenyt. 
Ami engem illet, féltettem a karbon-kerekeimet, így a gyönyörű kék agyas WTB KOM felnis szettel tekertem, ami ugyan a Bee Line gumikkal az egy dolog, hogy a hőmérő higanyszála szépen kúszott felfelé, s 1000m magasan sem kellett dideregnünk, sőt, ami engem illet, nem sok izót hagytam a kulacsaim alján, mire újra találkoztam Viktorral, aki teli hűvös, teli Nutrixxionos kulaccsal, gélekkel és energiaszelettel várt. Annyit ehhez még mindenképp hozzáfűznék, nem tudom, ki hogy van vele, de nekem 4 óra fölötti versenyeknél már jól jön egy kis szilárd kaja is. Először a sós-mogyorós szelettel próbálkoztam, ami, habár nem ragadt a nagy melegben sem, nehezen csúszott le. Viszont akapucsínós szelettel ilyen gondom nem volt, mert lazább a szerkezete, s nem kell annyit “nyammogni” vele, ha relatíve magas a pulzusod. Mert ugye picit másképp reagál a pocak, ha levegőt is alig kapsz…
Szóval szumma szummarum, hosszú versenyre ne csak géllel tervezz! Nekem egyébként 5 gél is lecsusszant, s még egy hatodikon is gondolkodtam volna, ha 5 kilivel hosszabb a verseny.
A frissítőállomásokon egyébként szintén fel lehetett tankolni: volt víz, izó és kóla, illetve banánnal és müzliszelettel is kínáltak. A víz fél literes palackban volt, ami szerintem egy picit pazarlás, viszont könnyebben tudtál inni és locsolni. Csak a fele megmaradt.
A versenyre visszakanyarodva: 4 óra versenyidő után már igencsak éreztem, hogy a hátamnak jól jön majd egy alapos legyúrás. Ezen a pályán az össztelós bringa nem hátrány, még ha nehezebb is. A kormányra ragasztott szintrajz alapján persze tudtam, mi vár még rám: nem más, mint a legtechnikásabb szekció.
Szerencsére senki nem volt a nyakamon, így, az elmúlt két év után végre nem kellett a pozícióért élet-halál harcot vívnom, s sprintelnem az utolsó 1 kilin. Kipurcantam anélkül is.
20 percnyi szusszanást követően – ennyi kellett, hogy magamhoz térjek – irány volt a tenger! Jajj, de jól esett a hűsítő sós víz a fáradt porcikáimnak. Közben megérkezett a harmadik helyezett, Zorana is, így hamarosan kezdetét is vette az eredményhirdetés.
A fiúknál a portugál Tiago Ferreira nyert, őt a német Matthias Liesling és az osztrák Cristoph Soukup követte. Hazánk fiai közül Blazsó Marci bizonyult a leggyorsabbnak, ő 8. lett, míg Szatmáry Andris 20., Szalay Peti pedig 23-ként ért célba. Mint említettem, Vigh Zoli sajnos nem tudta befejezni a versenyt.
Fotók: Viktor és Donald C. Guitars – érdemes megnézni!
A lehetőségért köszönet a Matejnak és Corinának, Viktornak pedig a fuvarért és a mindig profi frissítésért hála!
Hétvégén Bükk maraton, de addig még jelentkezek az elmaradt versenyekkel!
.
