fbpx

DH világkupa 8. futam, Schladming: Hill beérett

Szeptember 20-án egy bő fél évre befejeződött a világkupa-sorozat, ami legalább olyan kiélezett volt, mint a tavalyi, hiszen Hillnek a versenyhétvége előtt csak 16 pont előnye volt Minnaarral szemben, de matematikai esélye tulajdonképpen öt embernek volt még. A matematikait hangsúlyoznám, mert Schladmingban Hill 2005 óta mindig dobogón állt, ráadásul legtöbbször a legfelső fokán. Így csak a technikai problémáért imádkozhatott Minnaar.

Dan Atherton a sípálya tetején, ami olyan meredek, hogy innen nem látszik a célkapu előtti szakasz

Dan Atherton a sípálya tetején, ami olyan meredek, hogy innen nem látszik a célkapu előtti szakasz

Főleg az időmérő után, amelyet Hill – itteni szokásához híven – bő három másodperces előnnyel nyert. Így péntek este már 60 pontos előnye volt, tehát csak arra kellett ügyelnie, hogy lehetőleg Minnaar előtt, de legfeljebb két hellyel mögötte végezzen. Érdekes, hogy tavaly az ő helyzete függött ugyanilyen vékony szalmaszálon és pont Minnaartól, aki nem hagyott esélyt neki, így Hill most revansot vehetett.

A pályát a verseny előtt szokás szerint a kis buldózerekkel tükörsimává egyengették, már ahova be tudtak jutni vele. Emellett egy elég hosszú és új gyökeres szakaszt is betettek. Picit változtattak még az alsó, sípályás nyomvezetésen is, de több újítás nem történt.

Aki viszont ismeri a schladmingi pályát, az tudja, hogy a talaj annyira laza, hogy pár kör alatt szétfékezi a mezőny, azaz a versenyzők fizikailag megint nagyon próbára lettek téve. Ránézésre itt már se az FSR, se a floating nem segített. Pattogott mindenki, mint a gumilabda. Az erdei gyökeres rész, meg azt hiszem az eddigi legbrutálisabb változat volt: annyira hosszú és meredek volt, hogy néhány helyen kormányig süllyedtek a lyukakba, illetve ha valaki fentről elindult, akkor tulajdonképpen csak a legalján tudott kiszállni, mert esés nélkül nem bírt megállni a géppel. Jellemző a meredekségre, hogy azok tűntek stabilabbnak, akik el merték engedni a bringát. Mondanom sem kell, hogy itt volt a legtöbb néző, akikből összességében elég kevés volt. A 7400 négyzetméteresnek hirdetett expóterület is jóval kisebb volt, és szinte semmilyen vásárfiát nem lehetett találni, szemben mondjuk Mariborral.

A versenynapon a nők érkeztek először, akik közül az első nagy ugrót (kb. 7 méter kell a jó érkezéshez) tulajdonképpen már mindenki ugrotta, holott két évvel ezelőtt még csak a legszűkebb élmezőny tudta ezt megcsinálni. Náluk már ugye korábban eldőlt a bajnokság sorsa, hiszen Sabrina Jonnier már győztesként indult. Meglepetés lett azonban, hogy Tracy Moseley nyert, aki ezt maga sem hitte, mert nem fekszik neki ez a pálya, meg úgy érezte, hogy elég rossz kört ment. Így végre egy győzelemmel zárta ezt az évet, amelyben semmi nem úgy jött össze neki, ahogy tervezte, bár ezzel a győzelemmel a második helyre ugrott az összetettben. Talán majd jövőre, igaz akkor már Rachel Athertonnal is meg kell küzdenie.

Kyle Strait az új ugratón a híres mezei leléptetős kanyar felett

Kyle Strait az új ugratón a híres mezei leléptetős kanyar felett

A junioroknál viszont még nyílt volt a verseny. Az egyik esélyes, a 18. életévét épp aznap betöltő Danny Hart pont mellettünk ült az anyukájával a rajtja előtt. Még megkapta tőle a szendvicsét, aztán a mama óvó szemeitől kisérve útnak indult. Lehet, hogy a mama szurkolása is segített, meg a szülinap, hogy este már hivatalosan is ünnepelhet alkohollal és cigivel, de a lényeg, hogy megnyerte a futamát, és ezzel az összetett címet is.

A férfiak mezőnyében sok magyar is indult, de a legjobbjaink is kaptak közel egy percet Sam Hilltől, így vasárnap már ők is csak nézőként voltak jelen. Mi fentről lefelé haladva kísértük a mezőnyt, így lent már a leggyorsabb 20-at követhettük tekintetünkkel.

Minnaar a 11. időmérős idejét bőven túlszárnyalva közel négy másodperccel verte az addigi első helyezettet. Nem is nagyon tudták megverni, se Peat, se Gee, se a magát túlszárnyaló ír bajnok, Ben Reid.

Sam Blenkinsop életében először itt nyert tavaly, így címvédőként nagyon bizonyítani akart. Az alsó ravasz fordító kanyarokban, ahol mindenkinek megtört kicsit az íve, olyan egyenletesen és akkora tempóval fordult, hogy nem volt kétséges az addigi legjobb idő. Csúnyán meg is előzte Minnaart.

A tavaly legesélyesebbnek tűnő, és a célszakasz előtt bukó Fairclough most is nagyot ment az időmérőn. A döntőben is elég jól állt, de látszólag túl óvatosra vette a tavalyi esésének helyszínét. Ezzel együtt azért felfért még a pódiumra.

Már csak Barel és Hill maradt hátra. A francia azonban esett, és a bringájával is lett valami, így kiesett az érdemi pontharcokból. Hill pedig már az első részidőnél két másodperc előnnyel ment Blenkinsophoz képest, ami azért elég megrázó lehet egy olyan világklasszisnak, mint mondjuk Minnaar. Andorrában is kb. ekkora előnye volt az első 45 másodpercben, aminek ugye egy hatalmas bukta lett a vége, így persze még reménykedhetett. Hill viszont valószínűleg pont Andorrában érett be, így okosan ment, és simán nyerte a futamot, és a sorozatot is.

Emmeline Ragot az új női világbajnok először a szivárványos trikóban

Emmeline Ragot az új női világbajnok először a szivárványos trikóban

És akkor összegezzünk egy kicsit, illetve tekintsünk előre:

Idén nyolc futam volt, plusz az ausztrál vb. A pályák nagyobb része nem volt az a kimondottan technikás vagy meredek nyomvonalú. Az idén debütált dél-afrikai ösvényen sokat kellett tekerni, a 2. szülinapos Andorra nagyon kis rövidke, utána a szintén idén debütáló francia pálya tetszett a versenyzőknek, de ott sem volt azért túl nagy meredekség, és kihívás. A szezon felénél kezdődtek csak az igazi DH pályák. Hogy ez miért érdekes? Azért, mert kimondva-kimondatlanul, mindenki Hillre figyelt. Egyrészt, mert a Trek mellett új és nagy játékosként beszállt a Speci is a versenyzésbe, és egyből a legtechnikásabb versenyzőt kaparintotta meg magának. Egész pontosan egy az egyben felvásárolta az évek óta összeszokott Monster-Ironhorse négyesfogatát (menedzserrel és szerelővel együtt).

Ugyanakkor Hill eddig megfogható volt a lankás, tekerős pályákon, mert ő még mindig nem hajlandó patentpedált használni. Akkor sem, ha kellene, míg a nagy patentpedál-felhasználók pályától függően váltogatnak. Szóval a tekerős pályák eredményeiből lehetett következtetni az erejére. És hát valószínűleg nem örültek az ellenfelek, hogy állandóan a pódiumra küzdötte magát. Még az általa utált és legtekerősebb vb pályán is negyedik lett.

Nagy volt felé az elvárás is, hiszen a szezon közepén sem volt még győzelme. Andorrában meg aztán olyat esett, hogy tulajdonképpen már csak matematikai esélye maradt az összetett győzelemre. Ez pedig már a második bődületes esése volt egy naptári éven belül, ráadásul abszolút nyert helyzetből. Innentől fogva viszont, mintha megértette volna a helyzetét, mert a következő versenyeken nem láttunk semmilyen veszélyes manővert tőle. Egyszerűen csak állandóan ott volt a dobogón, vagy a pódiumon, míg a többiek egyre többször elmaradoztak. A szezon során az esélyesek közül tulajdonképpen mindenki hibázott egy hatalmasat, így nagyjából hét versenyből állt össze a többiek pontszáma is.

Őszre ez a lépésben haladás meghozta a gyümölcsét, hiszen az utolsó két versenyen már rajta volt az éllovas póló, amelyet meg is őrzött. A jelek szerint elkezdett taktikázni, és okosan, fejben is versenyezni, nem csak zsigerből, zseniként.

Minnaar sokkal inkább gép hozzá képest: precíz, gyors, és talán a legerősebb a mezőnyben. Mögötte áll az egyik legtőkeerősebb csapat is, így nem csoda, hogy évek óta az egyik legmegbízhatóbb és legeredményesebb versenyző. Most viszont már olyan hírek terjengnek róla, hogy eladó, mert lejár a szerződése. Ha valami biztosat tudunk, akkor arról majd természetesen beszámolunk.

Peat egy külön fejezetet érdemel, hiszen idén átírta az MTB történelemkönyvét. A kora miatt már sokan leírták, de idén sokáig és több győzelemmel vezette a sorozatot, amivel beállította, majd megdöntötte Nicolas Vouilloz eddigi vk győzelmeinek számát. Nagyobb hőstett volt azonban, hogy a négy vb második helye mögé, idén – tiszta versenyben – végre megszerezte az egyetlen hiányzó győzelmet a gyűjteményéből. Új világbajnokként, és idéntől már kétszeres apaként is, nem tudom, hogy lesz-e még, ami motiválja jövőre. 15 éve versenyzik a világ élvonalában, a merevgépes déházástól kezdve helyt állt a mai precíziós korban is, olyan ellenfelek közt, akik már gyerekkorukban 200 mm-s igazi DH-gépekkel kezdhettek el bringázni tanulni és versenyezni.

A Yeti csapat is kitett magáért, akiknél a még nagyon fiatal Sam Blenkinsop és az idei első teljes szezonját versenyző, újdonsült amerikai nemzeti bajnok, Aaron Gwin állt csatasorban, és el is hozták a 7. és 9. helyeket. Érdemes lesz rájuk odafigyelni, mert egyre gyorsulnak. Főleg Gwin, aki tavaly indult először világkupán és DH versenyen.

A Treknél is jól választottak Tracy Moseley-vel és Leov-val. Neethling is sokat javult magához képest, de sokat is hibázott, és sajnos főleg a döntőkben. Valószínűleg ők fogják megszabni a DH-s fejlesztések új irányát. A jelek szerint ugyanis a mai DH-gépek kezdenek kiforrottá válni, megvannak az ideális geometria a adatok, állandó a 200 mm mozgás, a lapos, 64 fok alatti fejcsőszög, és a mély középrész. Nagyjából az FSR, VPP, és linkáttétes egyforgáspontos vázak a nyerők. A Trek viszont felfedezte a légellenállás fontosságát, és idén elsőként szélcsatornás kísérleteket végzett, amelyek eredményeztek pár speciális alkatrészt. A versenyzőik pedig már tudják, hogy milyen a legideálisabb testtartás a nagy sebességű nyílt szakaszokon. Nem lennék meglepve, ha már akár jövőre más csapatok is elkezdenék az ilyen irányú fejlesztéseket.

Greg Minnaar

Greg Minnaar

Az év meglepetésemberei azonban kétség kívül Nick Beer és Fabien Barel volt. Előbbi neve sokaknak talán ismeretlenül cseng. Ez nem azért van, mert új fiúról van szó, hanem mert a svájci versenyző eddig nem szerepelt ilyen jól. Volt egy nagy kihagyása is sérülés miatt, de idén megtáltosodva tért vissza. Megnyerte az Európa-bajnokságot, a vk időmérőkön meg szinte mindig ott volt az első tízben, de többször az ötben is. És összetettben is feljött a 12. helyre. Ha kapna valami könnyebb bringát, meg elkerülne valami igazán nagy csapathoz, akkor Svájc újra a DH élmezőnybe kerülne. Főleg, hogy jövőre a rettegett Champéry ismét bekerült a sorozatba.

Barel pedig az éve eleji pietermaritzburgi tesztversenyen törte szét a térdét, így az első három versenyt kihagyta és azóta is térdgéppel tud csak versenyezni. Új bringát is kapott. Ennek ellenére egy tizenötödik hellyel nyitott Fort Williamben, Maribort pedig – az ő nagy meglepetésére is – nyerte. Összetettben pedig elcsípte a 10. helyet. Ha jövőre végleg felgyógyul, akkor biztos, hogy bele fog szólni a dobogós helyekbe. Télen úgyis hozzá fog szokni a sebesség újabb dimenzióihoz, mert a hírek szerint a monte carlói bobcsapat kormányosa lesz.

Mindenképpen meg kell említenem még Mick Hannah-át, aki a 2008-as szezon kihagyása után újult erővel tért vissza és szinte végig a pódiumon tanyázott, a vb-n pedig harmadik lett, a nem hivatalos pumpáló vb-t pedig nyerte is. Ha a kihagyás után ilyen erős lett, akkor milyen lesz egy ilyen eredményes év után.

Tavaly már írtam a gyártók és nemzetek viszonyáról is, ami idénre még egysíkúbb lett. Az első tíz ugyanis – a tizedik Barel kivételével – mind amerikai géppel megy, tehát a dominancia még erősebb lett. A versenyzők közt az első nyolcban pedig a három angol mellett csak a déli féltekéről származó versenyző állt, míg a nőknél Moseley kivételével csak franciák voltak a végső pódiumon.

Egyelőre nincs hír róla, hogy valamelyik nagyobb Európai gyártó élversenyzőt szerződtetne a Commencalon és Mondrakeren kívül, így valószínűleg jövőre is ez az arány marad. Versenyzők tekintetében ennyire nem egyértelmű a helyzet, mindenestre árulkodó, hogy a tavalyi első ötből négyen idén is az élen végeztek, de Blenki is csak két helyet csúszott vissza.

És, hogy mit várhatunk a jövő évi versenyektől? Durvulást. Idén ugyanis a tekerés dominált, jövőre viszont csak a tudás és az alkar ereje fog számítani, hiszen csak hat verseny lesz, amiben ott van Val di Sole, Champéry, Maribor, Schladming, a vb-vel Mont Sainte Anne, így végre nem mezőkön, meg BMX-es ugratókon fog eldőlni a kupasorozat, meg a VB cím. Ez nézőként izgalmassá teszi a versenyt, de félő, hogy Hill túlságosan dominálni fogja a mezőnyt, hiszen a fenti pályák mindegyikéhez neki a legjobbak a képességei.

DH VK 8. forduló, eredmények:

férfiak:
1. Sam Hill 4’01,10” (összetett 1.)
2. Sam Blenkinsop 4’03,43” (összetett 7.)
3. Greg Minnaar 4’04,71” (összetett 2.)
4. Aaron Gwin 4’08,07” (összetett 9.)
5. Brendan Fairclough 4’08,93” (összetett 8.)

Nők:
1. Tracy Moseley (összetett 2.)
2. Floriane Pugin (összetett 4.)
3. Céline Gros (összetett 5.)
4. Sabrina Jonnier (összetett 1.)
5. Mio Suemasa (összetett 6.)

Összetett végeredmény:

Férfiak:
1. Sam Hill
2. Greg Minnaar
3. Steve Peat
4. Gee Atherton
5. Mick Hannah
6. Justin Leov
7. Sam Blenkinsop
8. Brendan Fairclough
9. Aaron Gwin
10. Fabien Barel

Nők:
1. Sabrina Jonnier
2. Tracy Moseley
3. Emmeline Ragot
4. Floriane Pugin
5. Céline Gros

További eredmények és információk:
www.dirtmag.co.uk

www.sicklines.com
www.littermag.com

Szöveg és fotó: KGÁdám

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.