Szokás szerint hegyi időfutammal zárult az ausztriai AlpenTour Trophy, de a rövid táv cseppet sem jelenti azt, hogy ez lenne a legkönnyebb szakasz, sőt…
Ma a negyedik, záróetapon a mountainbike-osok körében megszokotthoz képest fordított útvonalat kellett teljesíteni, Schladmingból a Planai sípálya tetejére kellett felmászni, 14 kilométeren 1400 méter szintet leküzdve. Ha ehhez hozzátesszük, hogy több nagyon rövid lejtő, a vége felé pedig egy hosszabb lankás emelkedő is szerepelt az itinerben, el lehet képzelni, milyen meredek szakaszok váltották egymást…
A győztes: Daniel Geismayr
Nem meglepő, hogy az UCI S1 szóló kategória legjobbjai is “csak” 16 km/h-s átlagot teljesítettek, az osztrák Hermann Pernsteiner győztes idejét csak egy “versenyző” tudta 24 másodperccel überelni, méghozzá az e-bike kategóriából (mert volt ilyen is). Az osztrákok végül tripla és dupla sikerrel zárták a 19. AlpenTour Trophy-t, a férfiaknál Daniel Geismayr nyert a mai napon leggyorsabb Pernsteiner és a kétszeres maraton világbajnok Alban Lakata előtt. A hölgyek között duplázásnak örülhettek a sógorok, Christina Kollmann nyert Angelika Tazreiter előtt, a harmadik a francia Margot Moschetti lett.
A férfi párosok között induló bikemagos duó – Blazsó Márton és Takács Tamás (Mesterbike-575-RideHard.hu) az eredmények alapján hozta a “szokásost”, hetedikek lettek a szakaszon, összetett hatodik helyük pedig egy pillanatig sem forgott veszélyben, mint ahogy az ötödik hely sem volt már lőtávolban. Tufi értékelése a versenyről:
Számomra a legnagyobb kihívásokat az idei AlpenTour Trophy-n nem a távok, nem a sebesség és nem is a terep jelentette. Sokkal inkább az, hogy versenykilométerek nélkül hogyan reagál a szervezetem a sorozatterhelésre, valamint – ami ezzel összefügg – hogyan tudjuk majd áthidalni Marcival a kettőnk közötti jelentős formakülönbséget. Ahogy korábbi beszámolóban Marci is írta, a hatodik helyet lehet tálalni így is, úgy is, nem a számszerű eredmény volt a lényeg. Amivel viszont elégedett vagyok, hogy egyrészt magamból sikerült kipasszírozni a maximumot (Marci segítségével kicsit többet is), másrészt a második napi letérdelés után a harmadik és a negyedik napon újra javult a teljesítmény, sikerült beállni a szervezetnek “kerékpáros üzemmódra”.
A lejtők meglepően jól mentek a BMC fourstroke fullynak is köszönhetően, legalábbis amíg a verseny tartott…
A mai napon nekem ismét gyilkos volt, de csak az időfutam erejéig, azóta ismét jó úton halad a regeneráció… Amikor perceken át kell haladni olyan emelkedőn, hogy ha nem maximumot megyek, akkor konkrétan le kéne szállni a bringáról, na az nem a 80 kilós nagytestűek világa… Most ilyenből volt jópár… Óriási segítség volt ismét, hogy amikor utolsókat rúgva felértem egy-egy ilyenre, Marci – akinek az én tempóm nem a maxot jelentette – meg tudott párszor tolni, így picit vissza tudott mindig állni a pulzusom, de már jött is a következő gyilkos meredek… Volt amúgy egy lassú defektem is, rögtön az elején észleltem, de Marci vicces volt, azt mondta, biztos csak úgy érzem, mert tudom, minden milyen nehéz lesz… Azért egy defektet még megérzek pontosan, versenyszituáció ide, vagy oda…
Nem kegyelmeztem ma, Marci említette már, hogy valószínűleg többen nem szeretnek a mezőnyben a láthatóan “országútis” helyezkedési stílusom miatt (értsd nem jelent problémát, ha hozzá kell érni a másikhoz). Az időfutamon itt mindössze 20 másodpercenként indították az embereket, így a párosok eléggé összekeveredtek, persze egyre lassabbakat előzgettünk le. Nos, amikor látod egy brutálisan meredek egynyomsávoson az egyetlen vonalat, ahol fel tudsz tekerni, akkor néha választani kell a feljutás, vagy a tétova versenyzőtárs mögött leszállás, a megakadás stb. között… Én mindig a feltekerést választottam. Szerencsére a lassú defekt nem eresztett le teljesen és nem kellett a mögülünk érkezők kárörvendő mosolyát megtapasztalni. 🙂
Végül rendben felértünk Planai-ra, pár perc pihegés, frissítés, duma, egyebek, és következhetett a nap fénypontja, a Rookie Trail (a kezdő DH-nyom…), talán nem is kell mondani, hogy 1300 méter szintkülönbséggel lefelé. Versenyen kívül azért már nyereg letol és így teljesen más arcát mutatta a BMC fourstroke fully is, amivel annak ellenére is összebarátkoztam, hogy a rugóstagon nem működött a verseny során a LockOut funkció. Szerencsére 170 PSI-re fújva a tagot a virtuális forgáspontú felfüggesztés tekeréskor nem különösebben mozgott be, a talaj egyenetlenségeit pedig remekül kezelte.
Mivel hamar végeztünk, belefért még egy bringázás, de ez már szigorúan kirándulós tempóban, fotózgatva stb. Remek nap volt, így a negyedik szakasz után azt kell mondjam, jöhetne a további négy. Korábbi években már leírtam, hogy az AlpenTour Trophy-ba az is fantasztikus, hogy egy remek helyen, Schladmingban van a bázis, berendezkedik az ember a szálláson és nem kell hurcolkodni, mint sok más többnapos versenyen. A kipakolás, bepakolás, transzfer nagyon fárasztó tud lenni, van, amikor pont az hiányzik a megfelelő regenerációhoz. Itt pedig sokkal könnyebb kipihenni az etappokat, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy próbálja ki egyszer!
Marci így látta a 4. szakaszt:
20 mp-s indításokkal rajtoltak a csapatok és szóló versenyzők, Gyengék elől, erősek hátul. Hamar összeverődött egy 4-6-8 csoport az első lankásabb részen. Egy darabig vezettem a bolyt, mert befújt szemből a szél és próbáltam kímélni Tufit a rángatásoktól is. Pontosan tudtam mekkora teljesítménnyel kell menjek, amit még épp bír. pár száz méter megtétele után, az összetettben előttünk lévő versenyzőket magunk elé engedtük és próbáltuk tartani a lépést. Amikor nem volt túl gyors még be-be löktem a csapattársamat, hogy ne szakadjon le, de amikor meredekebbre váltott, akkor már nem volt értelme együtt mennünk az erősebb csapatokkal.
A pálya közepén kilométereken keresztül erdőben egy ösvényen mentünk, ahol váltották egymást a nagyon meredek és az épp kitekerhető “falak”. Hátra helyezkedtem és a lankásabb részen megtoltam a társam hogy némi levegőhöz jusson. A legmeredekebb részeken egyszerűen nem tudtam segíteni, ahhoz már nagyon kevés volt a tapadás a kerekeken. Ezeket Tufinak magának kellett megoldani. Részéről úgy nézett ki a dolog, hogy max sprinthez közeli teljesítmény leadás teljes koncentrációban, amíg a meredek részek tartottak, majd beletoltam, amíg volt tapadásom. Addig ő a totális anaerob szintről próbált újra oxigénhez jutni abban a pár másodpercben, amíg épp nem fal volt előttünk. Darth Vader ipari tanuló volt hozzá képest.
Nekem ez a hosszú meredek erdei szakasz meg úgy nézett ki, hogy a legkeményebb részeken magam nyomtam, közben izgultam, hogy az előttem lévő párom ne álljon meg. Amint könnyebb lett volna, rögtön megtoltam, mert mint említettem látható és hallható jelei voltak, hogy 110%-on megy. Szépen teljesítettük ezt a részt, előzni is tudtunk pár versenyzőt. Utána kis szusszanás a lankásabb utolsó részen, majd előre mentem, hogy jobban biztosítsam az összetett helyünket, mivel az összidőnket nézik és nem a lassabbét, de úgy, hogy semelyik szakaszon nem lehetett 2 percnél nagyobb különbség köztünk. Szóval csináltam egy nagyobb előnyt, magamnak, de a cél előtt lassítottam, hogy tuti 2 percen belül legyen ő is. Hatodik helyünket megtartottuk.
Fent a Planai Bergstation-ön telekajáltuk magunkat dinnyével majd zúzás le a kezdő DH pályán. Tufi itt egy éles kanyarban nyomott egy seggpörit, eldobta a bringám és megint beverte a térdét. Nagyon mérges voltam, hogy nem figyelt pont az utolsó napon! Na nem azért mert nem vigyáz magára, mert nem vagyok az anyukája, hanem hogy széttöri a bringám. Szerencsére/szerencséjére 😉 semmi baja nem lett az értékes BMC fourstroke fullynak. Nagyon visszajönnék még ide versenyezni. Annyira nagyon szép itt minden és olyan jók voltak a pályák! Remélem jövőre is összejön valami!
