2015. decemberét írjuk és kezd nagyon unalmas lenni: Ha ma is lenne hasonló doppingszer, mint az EPO, mindenki használná a kerékpársportban – ezzel a címmel jelent meg tegnap interjú a The Times hasábjain Lance Armstronggal.
Armstrong természetesen nem csak egy új szer EPO-hoz hasonló hatásaira utalt, hanem az ismert vérdopping korábban igen vonzó tulajdonságára, az ezredforduló környékén ugyanis kimutathatatlan volt az ismert doppingteszt eljárások által. Egy forgalmas kávéházban Austin (Texas) külvárosában, baseball-sapka alá rejtve őszülő haját a The Times riportere, Jeremy Whittle kérdéseire válaszolt a hét Tour de France-győzelemtől megfosztott kerékpáros. Ugyanazokra a kérdésekre, sokadszor…
Whittle szerint ideje elengedni Armstrongot a száműzetésből. Szerkesztőként hosszasan gondolkoztam, itt a Bikemagon kommentáljam-e a lefordított érdekesebb részleteket. Azért teszem most újra meg, mert én is úgy érzem, kipukkadt a lufi, de kicsit más értelemben, mint amire Whittle utal.
Miután annak idején futottunk egy elég hosszú kört a dopping-beismerést követően, hosszú ideig nem fűztünk hozzá semmilyen kommentárt a hírekhez. Akkor úgy tűnt, különböző „táborok’ alakultak ki. Voltak, akik elfogulatlanul szemlélték a történet szövevényességét, nem törtek pálcát, de értették, milyen súlyú bűnök kerültek (vagy nem kerültek teljesen) napvilágra.
A személyes véleményem az, hogy pálcát törni nem azért nem lehet, mert Armstrong nem bűnös – személyes véleményem szerint is bűnös és nem a doppinghasználat miatt bűnös – inkább azért nem helyes immár 2015-ben ítélkezni felette, mert úgy tűnik egyedül vitte el azt a balhét is, ami igazán mérgezte a kerékpársportot.
Hol vannak sportág rossz irányba vezetésében és a tisztességes emberek tönkretételében közreműködő cinkosok, akinek hasonló, ha nem nagyobb felelősségük volt a történetben, mint az ugyancsak aljas texasinak? Lassan 5 év elteltével úgy tűnik, megrekedt a történet egyetlen bűnbak feláldozásával.
A másik fontos dolog, hogy kevés olyan profi sportág van, ahol ilyen szinten kiteregették a szennyest, mint a kerékpársportban, és megint csak álságos lenne ezért negatív fényben kiemelni a bringázást. Egyszerűen konstatáljuk csak a lehetőséget, hogy a kerékpársportban van szerencsénk kicsit mélyebben betekinteni a dolgok mögé, mint máshol.
Persze kialakultak olyan táborok is, ahol vallás-szerűen állnak hozzá az Armstrong-ügyhöz, szinte a tények sem számítanak, marad „ő a legnagyobb”, vagy éppen „ő minden baj forrása”. Személy szerint azt gondolom, az Armstrong-ügy kezdi elveszíteni eredeti jelentőségét, ami kezdetben azt sugallta, hogy igen, megtörténhet, hogy lelepleződik egy aljasság, és azok, akik közreműködtek a korrupcióban pellengére lesznek állítva.
A leleplezés azonban elmaradt, illetve egy személyre korlátozódott, aki immár időnként újra előkerülő olcsó hatáskeltés eszközévé degradálódott – tegyem hozzá gyorsan, hogy meg is érdemli. Még talán azt is, hogy mint ilyen „eszköz”, valószínűleg ugyanúgy a legmagasabb tarifáért teszi mindezt, mint ahogy sportolóként is a legmagasabb tarifáért dolgozott. A valódi Armstrong-ügy azonban úgy tűnik sosem lesz úgy felgöngyölítve, ahogy indult. Marad a gumicsont: „Ítélkezzünk-e a sportolók felett, amiért beszúrják magukba, amit mindenki beszúr?”
A kis kitérő után – ígérem jó ideig nem fog hasonló előfordulni a témában – nézzük tehát a friss interjú érdekesebb részleteit:
A Times cikke az agyonkoptatott kérdéssel indít, miszerint nem volna-e jobb legálissá tenni a doppingot?
Nagyon rossz ötlet, mert az emberek óriási kockázatot vállalnának. Van egy 16 éves fiam, aki jó az amerikai fociban. Én tudom mi folyik abban a sportágban. Nem akarom látni őt abban a helyzetben – válaszol a megbuktatott kerékpáros, majd saját történetéhez vezetnek át a kérdések, arról beszél, hogyan csengett le benne az időszak, ami az Oprah-interjú, a beismerés óta történt:
Most azt mondanám – ami évekbe került, hogy megértsem és még mindig nem látom tisztán – az Oprah-interjú túl korai volt. Megtörtem és gyorsan el akartam söpörni az útból az egészet, friss volt a dolog, nem tettem még helyre a dolgokat a fejemben. Még mindig nem. Meg kellett élnem az árulás hatalmas súlyát, sok embert elárultam, mert bíztak bennem. Támogattak, harcoltak értem, pénzt gyűjtöttek nekem, én pedig hátat fordítottam nekik, bolondot csináltam belőlük. Ez egy óriási teher, amit hordanom kell és együtt élnem vele.
A sport szempontjából kevésbé érzi magát bűnösnek Armstrong:
Egyik vetélytársam sem gondolja, hogy csaló volnék. Korábbi csapattársam, Kevin Livingston fogalmazta meg jól: A Tour 190 indulójából 200-an doppingoltak. Hét éven át a US Postal és az én történetem a következő volt: keményebben edzettünk, mint a többiek, jobban szervezettek voltunk, jobb taktikát követtünk és jobb felszerelésünk volt. Minden igaz volt, csak nem említettük a felsorolás végén a doppingot is.
A dopping döntött? Persze, hogy nem. Nyilván, ha senki más nem doppingolt volna, az döntött volna, de mindenki szúrta magába. Még mindig feldühít amikor az emberek azt gondolják, hogy csak a dopping miatt nyertem. Ez egyszerűen nem igaz. És az is 100%-ban hazugság, hogy odaálltam volna a csapattársaim elé azt mondva, hogy márpedig ti is doppingoljatok.
(Armstrong tehát továbbra is kerüli a korrupciós vádakat, miszerint a Nemzetközi Kerékpáros Szövetséggel korrupciós együttműködés következményeként engedhettek meg maguknak többet a US Postal-ban, mint más versenyzők, valamint félelmet keltve tették tönkre azoknak az életét, egzisztenciáját, akik megpróbálták leleplezni a működő korrupciót. A csapatvezetőjével Johan Bruyneel-lel kapcsolatos kérdéseket is visszautasította a texasi – a szerk.)
Armstrong nem tagadta, hogy jelenleg is pszichológushoz jár, hetente, van, hogy a felesége vagy a gyerekek is elkísérik:
Nem hinném, hogy szégyellni kellene az embernek, ha az élete bizonyos szakaszaiban vagy családi problémák miatt szakember segítségére van szüksége. Egyszer az összes gyermekemmel is voltunk terápián, érdekes volt, de ennek privát okai voltak.
Forrás: The Times
