Milyen szavak vagy képek ugranának be az olvasónak, amikor egy az Andok nevével fémjelzett 11000 kilométeres bringaversenyről/expedícióról hall? Mit várna egy olyan vállalkozástól, melynek keretein belül a Dél-Amerikát szinte teljes hosszában szelik végig a kerekesek?
Kaland, lenyűgöző tájak, tiszta levegő, magányos falvak, színes ruhás indiánok, olykor fagypont körüli hőmérséklet, hófödte csúcsok, lámák, Machu Picchu – valószínűleg ehhez hasonlók szerepelnének a válaszok között. És ami a lényeget illeti, nem is trafálnának nagyon mellé…
A húszfős nemzetközi csapat a Quito mellett található Mitad del Mundo emlékműtől rajtolt, és négy hónap után érkezett meg a kontinens déli csücskébe, Ushuaiába. Ezt a helyet a világ végének is becézik. Nehéz dolgom van, mert egy olyan történetet kéne elkezdenem, amely a világ leghosszabb hegyibringás kalandjáról szól. A terjedelmi korlátok miatt inkább nem is próbálkozom meg a teljes túraverseny leírásával.
Minden résztvevő másféleképpen élte meg az adott nap sztoriját, így a hónapok során több száz különféle nézőpontból íródott bringás naplóbejegyzés keletkezett. Ezek közül ragadnám ki most a legjellemzőbbeket, így próbálom visszaidézni a kalandos vállalkozás hangulatát.
Peru: Parc National Huascarán – 2008. szeptember 2.
Fagyos éjszakánk volt, ez konkrétan -4 és -10 fok közötti hőmérsékletet jelentett. A sátrakat belepte a zúzmara, a kulacsokban jéggé fagyott a folyadék. Mindenki a reggeliző asztalnál didereg egy forró tea társaságában. A szakácsunk, Kirsten még túlságosan fázik ahhoz, hogy összecsomagolja a sátrát, a többiek eközben azzal küzdenek, hogy a dermedt dzsemet a kenyérre kenjék. Az első napsugarak teszik az életet egy kicsit elviselhetőbbé, és lassan a hőmérséklet is emelkedni kezd.
A mai szakasz kezdőpontja: sátortábor 4200 méterrel tengerszint felett. A mai cél: újabb sátortábor, de ezúttal 3000 méteren. Ami a kettő között van: 119 kilométeres távolság, benne 90 km terepezéssel és rengeteg kaptatóval. Nem esne rosszul egy könnyebb etap, de ekkor még nem is sejtem, hogy a leggyönyörűbb napok egyike vár ránk, csodálatos hegyi tájakkal.
Pár kilométer után már a Huascarán Nemzeti Park területén járunk. A parkba tilos gépjárművel behajtani, ennek ellenére engedélyt kapunk rá, hogy egyik terepjárónk mentességet kapjon a tilalom alól, így sikerül biztosítani a bringások mai ebédjét. A bizonytalan vonalvezetésű utat homok, törmelék és kő borítja. Órákig nem látjuk a civilizáció nyomait – sem autó, sem pedig ember nem mozog errefelé. A figyelmünket egyedül egy csoport hatalmas Puya Raimondi kelti fel. Ez a helyi kaktuszfajta csak a perui és a bolíviai Andok néhány elszigetelt részén található meg, magasságuk eléri a 10 métert, és előfordul, hogy akár 100 évet is megél egy-egy ilyen növény.
Közben az út eléri a 4882 méteres tengerszint feletti magasságot – ez az expedíció útvonalának legmagasabb pontja. A magasból kondorkeselyűk figyelik, ahogyan elmerülünk a táj csodálatában. A környező hegyek méretei lenyűgözők – minél kisebbnek érzi magát mellettük az ember, annál fantasztikusabb érzés. Talán ez lehetne az Andok-túra esszenciája. Nem sokan bringáztak ezen az útvonalon előttünk (Mi azért ismerünk ilyet: Hirsch a Bikemag 2008. január-februári számából – a szerk.). Olykor jégmezőket szeltünk keresztül, apró tavak között haladtunk, lámákkal néztünk farkasszemet, gleccserek alatt tekertünk át, vagy hatalmas hegyek közelségében vezetett az utunk. Ezek közül az egyik Peru második legmagasabbja a Yerupaja volt, a maga 6634 méterével. Szerencsére egyikünknek sem származott egészségügyi problémája a nagy magasságban való bringázástól, bár néha úgy érezhettük, mintha szívószálon keresztül vennénk a levegőt. Ezt leginkább akkor tapasztalhattuk meg, amikor húsz kilométert kellett haladnunk egy gerincen 4600 méterről 4900 méter tengerszint feletti magasságra kapaszkodva fel.
A cikk teljes terjedelemben magazinunk nemsokára megjelenő 2009. május-júniusi számában olvasható. További infók a témában, valamint a fotók forrása: http://www.bike-dreams.com/