Forradalom: „Lerántjuk a leplet a magyar kerékpársportról”
Nemzeti ünnepünkön óhatatlanul eszünkbe jutnak a forradalmi eszmék, aktuális élethelyzetünkkel, legfontosabb céljainkkal kapcsolatban. Jó esetben azon is elgondolkozunk, hogyan építkezhetünk az ősöktől merítve, a történelemből tanulva. Mi köze ennek a magyar kerékpársporthoz? Részesei lehettünk az utóbbi hetekben annak a „forradalomnak”, ami a hazai kerékpározásban zajlott, mi sem bírtuk már cérnával, hogy egyre kilátástalanabb a helyzet…
Sportágunkban gyakorlatilag nincs átlátható keretek között működő hazai versenyrendszer, nincsenek konzekvens ranglisták, ezzel párhuzamosan nincs olyan klubrendszer, ami az eredmény-centrikus versenysportot megalapozhatná. És ez nem (nem csak) a szövetségi vezetők felelőssége, sajnos az egész sportág egy normális (értsd: mondjuk európai) értékrend nélkül működik. Hogyan lehetnének letisztult célok, szilárd fontossági sorrend egy fiatal sportoló fejében, ha a klubvezetője sincs tisztában még azzal sem, hogy mi a különbség a kerékpározás és a biciklizgetés között, és nem tiszteli a sportág alapvető szabályait sem? Fáj vagy nem fáj, én kimondhatom: a szövetségi tagságokat kiadó tagegyesületek döntő hányada európai mércével nem tekinthető sportegyesületnek. Arról ne is beszéljünk, hogy egyesületi vezetők sokszor büszkén nyilvánítják ki, hogy eszük ágában sincs kinevelni olyan sportolókat, akik potenciális olimpiai kvótafutói lehetnének a nemzetnek, vagy hozzásegíteni a fiatalokat, hogy bekerüljenek az európai profi sport körforgásába. Igen, ilyen szemléletű klubok adják a szövetségi tagság döntő hányadát. Hozzátenném, hogy nem ők tehetnek arról, hogy döntéshozó helyzetbe kerültek, arról sem tehetnek, hogy nem elkötelezettek adott nemzet versenysportja iránt, hiszen többségük sohasem vett részt versenysportban. Hogyan is vehetett volna részt, mikor felnőtt már egy generáció úgy, hogy gyakorlatilag nem létezett Magyarországon kerékpáros versenysport.
Hasonlóan markáns szavazóerőt képvisel a múlt, az átkosból örökölt hűbéri rendszerben irányított „pártkatonaság”, akiknek az előbb említett helyzetért is felelősek, miszerint nem létezik jelenleg Magyarországon kerékpáros versenysport. Idősebb klubvezetők, akiknek gyakorlatilag a betevő falatjai függnek a hűbértől (amit jelenleg ebben a rendszerben műhelytámogatásnak hívnak). Mindenkori hűbéruruk számára olcsón mozgósítható, a kialakult nihilben jelentős szavazóerőt képviselnek, teljesen mindegy, mire kellenek voksaik. Az előbb említett rétegek tételesen: nem létező, a sportéletbe versenyzőket nem delegáló klubok; a versenysportban részt venni nem kívánó, szabadidős-sporttevékenységet gyakorló klubok; valamint az átkos múlt maradványai, akik egykori sporteredményeik mögé bújva leplezik, hogy nem is végeznek és soha nem is fognak végezni értékelhető szakmai munkát a sportág érdekében; az exibicionista ripacsokról ne is beszéljünk. Becslésem szerint ők a szövetségi tagság minimum 80%-át teszik ki. Hozzájuk képest nagyon kevesen vannak olyanok, akik akár kezdetleges szinten, de szívvel-lélekkel, gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoznak, akiknek nevelő egyesület szintjén megpróbálják megteremteni a lehetőséget, hogy sportoló válhasson belőlük. Mondjuk 10 klub.
Rögtön eszembe jut egy beszélgetés egykori csapattársammal, Garamszegi Lacival, aki Europe Tour-versenyeken is bizonyított versenyzőként, nevelő edzőként pedig megmutatta a közelmúltban, hogy mit lehet összehozni két-három év kitartó munkájával, amiben nem volt semmilyen különleges varázslat, tudomány, „csak” egyszerűen egy hiteles ember munkája. Amíg a srácok és a szülők azt kérdezik, hogyan lehetnek jobbak, mennyi lemondással jár, hogy előrébb jussanak ebben a sportágban, mit húzzanak elő verseny közben a tarsolyból, hogy legyőzzék az ellenfelet, addig Laci könnyedén válaszolt a kérdésekre. De ahogy nőttek a srácok, lányok, és előbb-utóbb (ők is és a szülők is) megkérdezték, hogy hová juthatnak el a kerékpársportban, akkor Laci gondban volt. Hárítani nem akart, hazudni pláne nem, az igazság pedig nagyon lehangoló. Sajnos ez a helyzet. A magyarországi kerékpársportban nincsen koncepciózus versenyrendszer, a versenysport számára versenyzőket kitermelő klubrendszer és ezért nem is termelődik utánpótlásbázis. Azon kevesek, akik dolgoznak, általában apukák, akik addig foglalkoznak a sporttal, amíg a gyerek bringázik, időszakos fellángolások, és a láng megfelelő táptalaj híján nagyon könnyen alábbhagy. Vagyis az előbb említett 10 klub is redukálódik 4-5-re, ahol egyáltalán esély van, hogy kitermeljenek fiatal sportolókat (és a félreértések elkerülése végett most országútról és mountain bike-ról is beszélek egyszerre, hozzászámítva a pályakerékpározást immár nemzetközi szinten művelő Szalontay Sándort is).
Akik mégis elérnek utánpótlás szinten kimagasló eredményeket, általában nem tudnak továbbfejlődni, hiszen nincs hazai versenyrendszer, ahová a környező országokból is érkeznének komolyabb szinten kerékpározó ellenfelek. Vagyis mivel kénytelen szembenézni egy 18 év körüli kerékpáros? Országúton elmegy Stubán Feri csapatába, aki jelenleg az egyetlen, aki európai mércével is kerékpáros csapatnak nevezhető formációt üzemeltet. Igen ám, de csak külföldön vannak olyan versenyek, ahol fejlődhet a fiatal versenyző, viszont a hirtelen megnövekedett utazással töltött napok kegyetlenül fárasztóak a szervezet számára, ha nincsenek itthon kihívást jelentő lazább versenyek, akkor választhat, hogy vagy lesz külföldön elég versenykilométer, de offolja magát, mert nem tudja kipihenni a sok utazást, vagy pihen eleget, de akkor nem vesz részt annyi versenyen, mint akár csak a szlovák kortársai. De említhetnénk mountain bike vonalon is az egyetlen működő példát, a csömöri nyomokon létrejött Waberer’s csapatot, melyben csoda, hogy kiforogta magát egy igazán nagy tehetség, Juhász Zsolt, aki a fiatal generációból tulajdonképpen az egyetlen versenyző, aki nemzetközi szinten kerékpározik az olimpiai szakágban. Sajnos azonban ő kivétel, aki erősíti a szabályt, az ördögi kör bezárul.
Pedig a kerékpáros versenysport, amiért adott nemzet kerékpáros szövetsége tevékenykedik, erről szól: adott országban minél több, minél jobb kerékpáros nevelődjön ki, akik minél jobb eredménnyel képviselik majd hazájukat a világversenyeken. És nem arról, hogy túrákat szervezzen, felnőtt szabadidősport-eseményeket szponzoráljon, vagy alkoholista baráti társaságoknak adjon műhelytámogatást, hogy többet bringázhassanak együtt.
Naszóval…
Forradalomnak lehettünk tanúi az utóbbi hetekben, sikerült elüldözni a „főgonoszt” a valóban szabálytalanságot szabálytalanságra halmozó és a pénzmozgásokat átláthatatlanná tévő elnököt, Katona Kálmánt. És? Megoldódik ezzel a lépéssel bármi? Nyílik esély változásra? Amíg a fentebb felvázolt közeg nem újul meg alapjaiban, kerékpársportunk megérdemli a Katona Kálmánhoz hasonló kalandorokat, sőt, csúnyábbat mondok, nem érdemli meg, hogy a kiemelten támogatott sportágak között szerepeljen. Egy forradalomnak nem sok értelme van, ha azt nem követi egy új rendszer építése, maximum csak az önérzetünk dagad utána egy-két napig, egy-két hétig. A Bikemag tevékenysége következtében felelősnek érzem szerkesztőségünket is a változásban, ezért úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben nekünk is kötelességünk felsorolni pár gondolatot, melyek egy valódi ÚjSzövetség alapjait képezhetik. Jegyzetet írva nagy szabadságot élvezek egy „program” megfogalmazásában, kihasználnám most azt is, hogy felvázolhatok olyan célokat is, melyekre nem feltétlenül tudom a pontos megoldást. Ez önmagában nem volna baj, de visszautalnék a fentebb leírtakra, és fel kell tennem a kérdést: “Rendben, mi nem tudjuk, de kitől várhatunk jó megoldást?” Ha hosszú évekre visszamenőleg nem működik normális klubrendszer, versenyrendszer, utánpótlás-nevelés, tömegbázis-teremtés, edzőképzés stb., akkor hogyan várhatnánk el, hogy legyenek a hazai kerékpársportban olyan szakemberek, akik képesek dolgozni egy valóban jobb kerékpársport érdekében?
Mégis szeretnék hinni benne, hogy vannak olyanok, akik ha még nem is rendelkeznek a megfelelő szaktudással, de szeretnének dolgozni a kerékpársportért. Fiatalok, akik szeretnének tanulni és alkalmasak is a tanulásra. Remélem, ők lesznek többségben azok között, akik a „forradalmat” követően alakítják majd a magyar kerékpársportot.
És akkor pár gondolat a jövő építésével kapcsolatban, ami szerintem elengedhetetlen egy ÚjSzövetség számára:
- Szilárd és világos értékrend megteremtése a versenysportban, a célok kijelölése. Az olimpián érmekkel díjazzák a sportolókat, a profikat pedig vaskos szerződéssel ismerik el, ahová egy nemzetközi, kidolgozott versenyrendszeren keresztül vezet az út. Egy szövetség legfőbb feladata, hogy annak a bázisát építse fel, hogy a legtehetségesebbek kitartó munkával eljuthassanak olyan szintre sportágukban, hogy a nemzet büszkeségei legyenek.
- Egy új klubrendszer megteremtése, hogy csak azok szólhassanak bele a saját sorsuk alakításába, akik a fent említett értékrend szerint működnek, és időről időre mérhetően bizonyítják, hogy képesek versenyzőket kinevelni illetve versenyeztetni a sportág számára.
- Egy normális klubrendszer alapjain a nemzetközi szabályoknak maximálisan elkötelezett versenyrendszer kiépítése, a környező nemzetek kerékpárosainak bevonásával, megteremtve a lehetőséget költséghatékony módon, belföldi versenyzéssel, hogy fejlődhessenek fiatal kerékpárosaink.
- Folyamatos lobbitevékenység az állam felé az utánpótlás-bázis megteremtése érdekében, ami hosszú távon csak az iskolarendszerbe építve valósítható meg, vagyis egy kerékpáros szövetségen túlmutatva, feltételezve a kormányzati szándékot.
- Mindezt egyszerű szövetségi struktúrában megvalósítva, ahogy korábban már többen is szorgalmazták az egyszövetségi rendszert, a hatékony működés valóban csak egy átlátható, modern szervezetben valósítható meg.
- Hatékony kommunikáció átlátható működéssel, kapjon komoly szerepet, legyen felelőse a kerékpársport népszerűsítésének, mind a szervezeti kommunikációban, mind a médiában.
- S végül, de nem utolsósorban a hetedik: a leendő új vezetők vállaljanak valódi felelősséget a munkájukért, számoljanak be arról. Amennyiben hibákat követnek el, ismerjék el azt, és ne terrorral reagáljanak a kritikákra. A szövetség legyen a kerékpárosokért és ne a kerékpárosok legyenek a szövetségért.
Sok sikert kívánok Nemzeti Ünnepünk alkalmából a magyar kerékpársportnak ebben a kritikus időszakban:
Takács Tamás
Főszerkesztő, Bikemag.hu
