Irán a világ talán legfélreismertebb országa. Bizonyos országokban „latorállamként” tekintenek rá, lakóit pedig terroristáknak tartják. Bár tagadhatatlan, hogy számos súlyos politikai konfliktus terheli Irán és a nemzetközi közösség viszonyát, ennek ellenére a média által sugallt kép erősen torzít. Reményeim szerint a félreértések eloszlatásához – a lehetőségeihez mérten – ez a cikk is hozzá tud járulni. (A technikai részletekért l. az első részt ITT.)
Teheránból Irán vallási központjáig
A repülőm hétfő hajnalban érkezett meg az Imam Khomeini Airport-ra. Az előzetes tervet követve nem aludtam sehol, hanem elindultam be a városba. A repülőtéren a becsomagolt biciklimet meglátva egyből odajött hozzám egy fiatal srác, akiről kiderült, hogy kerékpárversenyző. Rövid társalgás után félrevonultam, hogy összerakjam a bringát. Egyből megjelent két férfi, akik segítettek az összeszerelésben. Olyan lelkesek voltak, hogy én csak a „szakmai irányítást” végezhettem el, mivel a munka nehéznek számító részéhez (pl. a pumpáláshoz) nem engedtek hozzáférést.
A bejárt útvonal
Teherán belvárosa közel 60 kilométerre esik az Imam Khomeini repülőtértől. Bár újdonsült barátaim megpróbáltak lebeszélni arról, hogy biciklivel menjek be a belvárosba, de én megnyugtattam őket (és saját magamat), hogy nem lesz baj. Adtak néhány jó tanácsot, amelyeket akkor még nem tudtam értelmezni. Pl. „sohase állj meg”. Ez a szabály minden bizonnyal a kiszámíthatóságot szolgálja.
Teherán egy hatalmas metropolisz. Ennek ellenére a látnivalók tekintetében messze elmarad Iszfahántól vagy Shiráztól. Első úti céljaim a város 2 híres tornyához kapcsolódtak.
A 45 méter magas Azadi- (vagy magyarul Szabadság-) torony Teherán egyik szimbóluma, egyúttal jelentős kulturális központ, melyet még Mohammad Reza Pahlavi, Irán utolsó sahja építtetett az Iráni Császárság megalapításának 2500. évfordulójára. Az épületet 1971-ben avatták fel. Az eset pikantériája, hogy a sah uralmát 8 év múlva megdöntötték. Innen, a toronytól halványan az Elburz hófödte csúcsai is látszottak.
Az Azadi-torony, hattérben az Elburz hófödte csúcsai
A 435 méter magas Milad-torony egy multifunkciós TV-torony, a 24. legmagasabb épület a Földön. Obszervatórium, galéria, étterem is található itt. A legfelső szint 312 méteren található, én azonban csak a teraszig lifteztem fel (282 méter). Sajnos az időjárási viszonyok (és a légszennyezettség) miatt nem sokat láttam a városból. A lift a teljes utat 40 másodperc alatt teszi meg, és az út egy részében az üvegfalon át lehet gyönyörködni abban, ahogy „repülünk” az ég felé.
A Milad-torony meglátogatása után betértem egy pizzériába. Mivel nem tudtam megenni az egész pizzát, ezért a maradékot elcsomagolták. Ezt követően folytattam az utam dél felé. Nem sokkal Teherán után ismét megéheztem, ezért félreálltam, és elkezdtem pizzát enni. Hamarosan odajött két 10-12 éves forma fiú. Azután még egy, meg még egy. Fogalmam se volt róla, hogy honnan kerülnek elő, mivel lakóházakat nem nagyon láttam a környéken. Kiderült, hogy egy birkózó szakosztálynak ott van az edzőterme, így nemsokára vagy tíz kedélyes iráni tinédzser nézte, ahogy pizzázom. A kommunikációs nehézségeket kedélyes vigyorgással hidaltuk át. Kb. 10 angol szót ismertek, és így elég hamar ismétlésekbe bocsátkoztunk. A vacsorám végére már csak hárman maradtunk. Indulás előtt barátságosan kezet nyújtottam nekik, ők pedig megöleltek.
„az első éjszakámat egy fiatal iráni párnál töltöttem”
Mivel rámesteledett, ezért egy kisebb városban odagurultam egy csoport helyihez, és megkérdeztem, hogy hol találok szállodát a közelben. Csak távoli (és drága) szállodát tudtak ajánlani, és behívtak teázni. (Érdekesség: Az irániak ugyanúgy mondják a teát, mint az oroszok: csáj.) Kedélyesen teázgattam újdonsült ismerőseimmel, akik egy autószerelő brigád tagjai voltak, amikor is az egyikük felajánlotta, hogy aludjak náluk. Így az első éjszakámat egy fiatal iráni párnál töltöttem. Búcsúzóul két gránátalmát is kaptam tőlük. (Ennek még jelentősége lesz a későbbiekben.)
Barátok közt
Másnap reggel visszamentünk a központba, ahol a brigád tagjaival megreggeliztem, majd valamikor 9 óra után folytattam az utam. Teherán és Kom között még igen élénk volt a forgalom, és útközben egy kellemetlen emelkedőt is le kellett küzdenem. Az út legfontosabb nevezetessége a Hoz-e Soltan sóstó és egy karavánszeráj volt. Mindkettőből számos található Iránban.
Karavánszeráj útközben
Kom egy csodálatos nagyváros, Irán vallási központja. A városba beérve félreálltam ellenőrizni a GPS fájlt. A szemem sarkából láttam, hogy egy boltos barátságosan méreget. Se szó, se beszéd kihozott egy nagy tartály vizet, továbbá felajánlotta, hogy aludjak náluk. Megköszöntem a vizet és a meghívást, de mennem kellett tovább.
Kom legfőbb nevezetessége a Fatemeh Maasoume szentély. Iránban a legfontosabb mecseteket, illetve kegyhelyeket rendkívül szigorúan őrzik. Ez azt jelenti, hogy mindenkit megmotoznak, és a táskákat át is világítják. Ezen a szent helyen egy kicsit szokatlan jelenség voltam bringával, hátizsákkal, bukósisakkal a fejemen. A biztonságiak a kapunál nagyon barátságosak voltak, a gépfegyveres őr is kedélyesen mosolygott. Bekísértek az egyik kapun, és azt mondták, hogy várjak. Az őr egyből adott egy műanyagszéket, nehogy állva kelljen várakoznom. Rengetegen jöttek imádkozni vagy csak úgy nézelődni. Látszott, hogy az imámokat kitüntető figyelemmel és udvariassággal fogadják. Az egyikük barátságosan odaköszönt. Hamarosan megérkezett a szentély egyik dolgozója, aki körbevezetett a szentélyben, és mindent részletesen el is magyarázott. Érdekesség: itt temették el Khomeinit.
A Fatemeh Maasoume szentély
A szentély megtekintését követően vacsora után néztem, és találtam is egy pizzériát. Ez még a belvárosban volt, ami tele volt emberekkel. A pizzéria előtt tessék-lássék módon lelakatoltam a biciklimet, még a GPS-t és a kamerát se vettem le. 4-5 helyi ugyanis egyből odajött, és megpróbáltak beszélgetésbe elegyedni velem, de a szókincseinknek nagyon szűk volt a közös metszete. Éreztem, hogy inkább az életüket adják, de megvédik a bringámat. Az egyik (ha jól értettem a beszédszituáció alapján) azt kérdezte: Nem beszélsz se perzsául, se arabul, se törökül? Milyen nyelven beszélsz egyáltalán?
Vacsora után találtam egy elegáns, de olcsó szállodát, ahol kivettem egy 3 ágyas szobát nagyjából 6000 Ft-ért. Érdekesség: Iránban a liftek nagyon díszesek és zenélnek is. Mindkettő nagy hatással volt rám.
Kom és Abyaneh között
Másnap végre el tudtam indulni hajnalban. Iránban előszeretettel világítják ki a szép épületeket. Így nappal és éjszaka más-más szépségeiket mutatják meg az arra járóknak. Ezt kihasználva készítettem még néhány képet a kivilágított szentélyről, majd folytattam az utam Abyaneh felé.
Iránban számos elzárt, de turisztikailag igen jelentős hegyi falu található. Mindenképpen útba akartam ejteni egyet. Közülük Abyaneh majdnem útba is esett, az odevezető út azonban nem volt könnyű. Elkezdődött ugyanis a defektekkel tarkított kálváriám. Kom után tíz kilométeren belül 2 defektet is kaptam. Az első szerelése közben elvesztettem az egyik gumileszedőmet, de mivel kettő is elég szokott lenni, ezért ez nem okozott problémát.
Eddig többnyire a 71-es számú főúton közlekedtem, ami Teheránt köti össze a Perzsa-öböl mellett fekvő Bandar-Abbásszal, de most le kellett térnem a 665-ös, majd pedig egy még alsóbbrendű útra. A 665-ös út ezen szakasza szinte teljesen kihalt volt. Talán ez volt az oka, esetleg a következménye annak, hogy itt található egy nagy katonai (nukleáris) bázis, amiről nekem fogalmam se volt, így kedélyesen fényképezgettem a gyönyörű hegyeket. Mivel már régóta nem találtam semmi vízvételi lehetőséget, ezért a készleteim teljesen kimerültek, én pedig dehidratálódtam. Az „A” terv az volt, hogy kérek vizet egy autóstól, a „B” pedig az, hogy jobb híján megeszem az egyik gránátalmát. Végül a kis forgalom miatt az utóbbit választottam.
Evés után folytattam az utam, amikor is egy motoros mellém jött és mondott valamit. Arra gondoltam, hogy csak a szokásos barátkozás következik, de végül kiderült, hogy katona és a korábban készített fényképeim érdeklik. Még életemben nem volt részem ilyen barátságos igazoltatásban. Egyértelmű volt, hogy elvégzi a munkáját, de mindezt nagyon barátságosan tette. Csak azokat a képeket töröltette velem, amelyeket a közvetlen környéken készítettem. Tulajdonképpen el is vehette volna a fényképezőgépet. Szerencsére a kamerám ekkor már a táskámban pihent, így azzal nem kellett elszámolnom.
A kellemetlen incidenst követően nem mertem megállni a következő 10-12 kilométeren. Szerencsére az Abyaneh felé vezető út kereszteződésében találtam egy boltot, ami „életmentőnek” bizonyult. Alapos evés és ivás után elkezdődött a nap utolsó 20 km-e. Ez azonban magában foglalt vagy 800 méter szintemelkedést, melynek következtében közel 2300 méteres tengerszint feletti magasságig jutottam fel. A szakasz nehézségét tekintve nagyjából egy Pomáz-Dobogókő szakaszéval ért fel.
Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak – tartja a mondás. Hasonlóképpen én is elkezdtem átvenni az iráni közlekedési szokásokat, így az Abyaneh felé vezető szinte teljesen forgalommentes úton csak a hátsó lámpámat kapcsoltam be, mivel még elég világos volt ahhoz, hogy nagyjából lássam az utat. Ennek majdnem meglett a böjtje, mivel megtámadott egy nagyméretű kutya, így erősen fokoznom kellett a sebességet, miközben az út vonalvezetéséről ilyen sebességnél már csak egyre halványuló fogalmaim maradtak. (Az első lámpám ekkor még a táskámban volt, így azt nem is tudtam volna bekapcsolni.)
Abyanehben a belépésért fizetni kellett. Azt hittem, hogy ez csak az autósokra vonatkozik, de végül tőlem is elkértek egy jelképes összeget.
Abyaneh
A településen két szálloda is található. Az első gyönyörűen ki volt világítva, ami azért is hívogató volt számomra, mivel a hegyek között a hőmérséklet 8 oC-ra esett vissza. A hotel recepciósa nagyon barátságos volt, és amikor kiderült, hogy honnan jövök, egyből közölte, hogy nemrég járt Budapesten.
Másnap, nem sokkal napfelkelte után körülnéztem a faluban, melynek jelentőségét az adja, hogy vasoxidos talajból készített agyagtéglákkal építkeztek, így az egész falu vörös színű. Az alig 300 fős település megélhetésében a turizmus játssza a fő szerepet. Gyakorlatilag az egész falu egy élő múzeum.
Tovább Iszfahán felé
Abyaneh meglátogatása után folytattam az utam Iszfahán felé. Mivel Abyaneh egy zsákfalu, ezért a már ismert, ezúttal azonban meredeken lejtő úton keresztül kellett visszatérnem a főúthoz. Útközben ismét találkoztam ugyanazzal a kutyával, amivel este, ezért várnom kellett egy kicsit, míg lemegy az útról. Most szerencsére nem talált érdekesnek.
A főút itt továbbra is katonai területen vezetett, ezért megállás nélkül kellett mennem egészen Natanz-ig. A település után a 665 sz. út nyugat felé fordult és szép fokozatosan 2100 méteres tengerszint feletti magasságba vezetett. Tarqrud-ban tettem egy kis kitérőt a várhoz, mely már a főútról is jól látszott. Sajnos nem sikerült egyből megtalálnom az oda vezető utat a sikátorban, így végül az egyik helyi, hidzsábot viselő nő igazított útba. A sikátorban bolyongva idős helyi asszonyok szájából megütötte a fülem az a szó, hogy „turiszt”. Ezzel a perzsa szókincsem 5 szóra nőtt. A vár sajnos zárva volt, de kívülről is fenséges látványt nyújtott.
Tarqrud vára
Folytattam az utam Iszfahán felé. Tarqrud után nem sokkal elértem a szakasz legmagasabb pontját. Innen lankás lejtő következett vagy 30 kilométeren keresztül, miközben enyhe hátszél is a segítségemre sietett. Ennek következtében könnyedén tudtam tartósan 40 km/h feletti sebességgel haladni. A lendületemet egy újabb defekt törte meg. Defektjavítás közben két fiatal katona jelent meg egy közeli katonai épületből. Készségesen segítettek, úgyhogy együtt lettünk úrrá a technikai problémámon.
A 665-ös út a 65-ös útba torkollik, mely Iszfahánon és Shirázon keresztül Teheránt köti össze a Perzsa-öböllel. A 65-ös úton nagyon élénk volt a forgalom. A főút mellett található egyik étteremben megvacsoráztam, majd folytattam az utam tovább. Sajnos nagyon hamar besötétedett, és mivel leállósáv se volt itt, ezért az út legszélén kellett mennem. A gondot az jelentette, hogy bár már erős szürkület volt, de nemhogy az autósok, a kamionosok is többnyire lámpa nélkül közlekedtek. Hátrafelé kémleltem arra várva, hogy ha van egy kis rés a szinte szüntelen kamionforgalomban, akkor gyorsan megteszek egy kisebb távot. Az erős szürkületben azonban a lámpa nélkül közlekedő kamionokat csak „sejteni” lehetett, ezért ez a szakasz meglehetősen „ingergazdagra” sikeredett, melyet egy újabb defekt tett még izgalmasabbá. Ennek során egy olyan alattomos szúrt defektet kaptam, hogy nem találtam meg a sérülést a gumin. Végső kétségbeesésemben vizet öntöttem az egyik kulacsomból a gyógyszeres flakonomba, és így, a víz segítségével már megtaláltam a lyukat. Ezek miatt a nehézségek miatt elég sokáig tartott a defektjavítás, melynek során bíztatólag oda-odadudáltak az arra járók. Persze jól esett, de ezzel érdemben nem segítették elő a probléma megoldását. A végén egy rendőrautó is megérkezett, így rendőri segítséggel fejeztem be a szerelést.
Néhány tíz kilométerrel Iszafahán előtt egy újabb kedves gesztusban volt részem: egy teherautós beállt mögém, hogy vigyázzon rám. Itt majdhogynem ideálisak voltak a körülmények, egyúttal nem akartam nagyon feltartani az „őrangyalomat”, ezért masszívan 30 km/h feletti sebességgel mentem ezen a szakaszon. Amint elértem a leállósávos részt, megköszöntem a segítséget, és egyedül folytattam az utam Iszfahánba.
Iszfahán egy csodálatos város, maga a történelem. Fénykorát a középkorban élte, dicsősége mégis mind a mai napig elbűvöli az erre járót. A város Irán egyik legfontosabb turisztikai központja hotelekkel, látnivalókkal és – a korábbiakhoz képest – sok bringással.
„Iszfahán egy csodálatos város, maga a történelem.”
Az elmúlt napokban a defektjavító készleteim nagy részét felemésztettem, ezért a helyiek segítségével felkerestem egy (még zárva tartó) kerékpárboltot, hogy újabb foltokat/belső gumikat vásároljak. Megfeledkeztem azonban arról, hogy péntek lévén nagy valószínűséggel aznap nem fog kinyitni a bolt, melynek eldöntésében az általam értelmezhetetlen kiírás se segített. Így folytattam az utam a belváros felé.
Iszfahánban a legfontosabb látnivalók nagy részét útba ejtettem. Először a Mardavij galambtornyot kerestem fel, ami inkább érdekes, mint szép épület. Elsődleges funkciója az ürülékükért tartott galamboknak otthont adni, megvédeni őket az időjárás viszontagságaitól és – többek között – a kígyóktól. Eredeti funkcióját elveszítve ma már csak turisztikai jelentősége van.
Iszfahán központi folyója a Zayandeh Rud, melyben a látogatásomkor egy csepp víz sem volt. A folyómeder két oldalán hangulatos parkok húzódnak és itt található a híres Khaju- és a Si-o-se Pol-híd. A hidakat éjszakára kivilágítják, így ilyenkor még elbűvölőbb látványt nyújtanak.
A Khaju-híd
Iszfahán leghíresebb turisztikai attrakciója a Naqhsh-e Jahan tér, mely a Tienanmen tér után a Föld legnagyobb tere, az UNESCO Világörökség része. Jelentőségét természetesen nem a mérete, hanem az adja, hogy lenyűgöző mecsetek, bazárok foglalják keretbe, középen pedig szökőkutakkal tarkított parkok húzódnak. A tér most is tele volt helyiekkel és turistákkal, így az igazi rekreációs szerepet is betölt.
Látnivaló a Naqhsh-e Jahan téren
Itt egy francia bringással is összefutottam, akivel jól elbeszélgettünk. Már pont el akartam indulni, amikor odajött hozzám egy helyi kézműves, és meghívott a műhelyébe. Egy kicsit teáztunk, beszélgettünk. Búcsúzóul adott egy karkötőt, melyet II. Kürosz király (kb. i. e. 600 – i. e. 530) arcképe díszít, akiről mellesleg Ciprus is a nevét kapta. Házigazdám nagy híve volt a francia kultúrának, ezért búcsúzóul franciául igazított útba.
Sivatagi kalandozások
Iszfahánt a 62-es számú főúton keresztül hagytam el és folytattam az utam Nain felé, de ezúttal is tettem egy nagyobb kitérőt. Még az éj leszállta előtt találtam egy kis útszéli boltot. Az eladón és (valószínűleg) a bolt tulajdonosán is látszott, hogy nagyon kulturált, érdeklődő emberekhez van szerencsém. Nagyon érdekelte őket a túrám. Búcsúzáskor a tulajdonos felesége jó utat kívánt Iránban.
Előzetesen viszonylag sok potenciális szálláslehetőséget térképeztem fel. Itt azonban eléggé bizonytalan voltam, mivel attól tartottam, hogy itt, a vidéki Iránban túlságosan korán bezárnak a szóba jöhető szálláshelyek. A sötét beállta után az első útba eső vendégházat megpróbáltam megtalálni. Először az egyik sikátorban egy tradicionális iráni család életébe toppantam be, akiknek nem sikerült elmagyaráznom, hogy mit keresek. A következő nagy méretű, vendégháznak tűnő háznál felcsengettem a kaputelefonon keresztül. Perzsául érkezett a válasz, majd pedig megjelent egy húszas éveiben járó házaspár. A feleség nagyon érdekesnek találta, hogy egy külföldi biciklis csönget be hozzájuk, és a 2 kisgyereküket is kiterelte, akik még nem tudták felfogni az esemény „jelentőségét”. Természetesen megkínáltak teával és egy általam ismeretlen iszfaháni édességgel. A feleség annyira lelkes volt, hogy ki-be futkosott, mint egy izgatott kisgyerek. Odaállította mellém a két gyerekét és lefényképezett bennünket. Közben kínosan ügyelt arra, hogy a bicikli is szerepeljen a képen. A nagy felhajtásra a szomszédok is kijöttek. Többször hallottam tőlük a „mádzsár” szót. Közben a férj elintézett egy telefonhívást, melynek eredményeként megérkezett az egy(etlen) vendégház tulajdonosa motoron, hátul a kislányával. Követtem őket kb. fél kilométeren keresztül a sikátorban, poros földúton. Nagyon élvezetesre sikerült ez a rövid éjszakai „rohanás” ezen a technikás „pályán”, miközben egy vadidegen motorost követtem a sivatag peremén, egy sikátorban.
„Ott maradtam Irán belsejében, az igazi sivatag peremén, egyedül egy vendégházban.”
A vendégház egy szokványos, számomra mégis lenyűgöző körépület volt, a belső udvarán egyetlen gránátalmafával. A házigazda megmutatta a szobámat és a mellékhelyiséget, majd elköszönt és távozott. Ott maradtam Irán belsejében, az igazi sivatag peremén, egyedül egy vendégházban.
Reggel viszonylag korán megérkezett a szállásadóm. Megreggeliztem, majd pedig fizettem (volna). A tulajdonos ugyanis több próbálkozásom ellenére sem hagyott fizetni.
Folytattam az utam Ghurtan és Varzaneh felé. Ghurtan-ban az út egy csodálatos fellegvár mellett vezetett el. A fellegvár túloldalán megálltam fényképezni, mire az ott ücsörgő helyiek megpróbáltak szóba elegyedni velem, de egyetlen szót sem értettem abból, amit mondtak.
Ghurtan fellegvára
Varzaneh a homoksivatag előtti utolsó település. Itt is mindenki nagyon kedves volt. A településen túl hamarosan beértem az igazi sivatagba: elszórt fűcsomók, satnya bokrok és homokdűnék. Elbicikliztem a homokdűnékhez, melyek előtt – nagy meglepetésemre – egy őrbódét találtam. Ez megint egy katonai terület? Vagy a sivatagra vigyáznak? Nehogy ellopják?! Engedélyt kértem arra, hogy készítsek néhány fényképet, amit barátságosan meg is adtak.
Homokdűnék Varzaneh után
Az utam ezt követően visszavezetett Varzanehbe. Útközben megtekintettem egy tradicionális kutat, ahol egy bivaly segítségével húzták fel a vizet a mélyből. Rajtam kívül egy fiatal iráni pár volt még ott. A bivalyt vezető munkás búcsúzóul kezet rázott velem, majd folytattam az utam. Visszafelé jövet még Varzaneh előtt megálltam ellenőrizni az aktuális GPS fájlt. Egyszer csak megállt mellettem egy motoros, és az ölében lévő zsákból a kezembe nyomott 4 gránátalmát, majd mosolyogva távozott.
A Varzaneh és a már ismert 62 sz. főút közötti mintegy 40 km-es szakasz nem volt könnyű. Nagyjából 1500 méteres tengerszint feletti magasságból fokozatosan kapaszkodott fel az út 2300 méter fölé, miközben végig szemből fújt a szél. A 62-es számú főutat elérve nem mérséklődtek a problémáim, csak alakot változtattak. Ezúttal ugyanis elsősorban az erős oldalszél keserítette meg az életem. Itt sajnos megint nem volt leállósáv, miközben az út meredeken lejtett, így az oldalszél, a nagy sebesség, az élénk forgalom és a szürkület egy elég veszélyes elegyet alkotott.
Az eredeti tervet követve az éjszakát Nain-ban szerettem volna eltölteni. Meg is találtam a városka turista hoteljét, ami azonban tele volt. A GPS fájlom szerint a közelben volt még egy vendégház, melynek keresése során a nyelvi nehézségek miatt háromszor is visszairányítottak a hotelhez. Biciklitúráim során többször éreztem úgy, hogy amikor – a szó szoros és átvitt értelmében – útelágazáshoz érkezem, és nem tudom, hogy merre menjek tovább, akkor a semmiből mindig előbukkan egy biciklis, és megmutatja a helyes irányt. (Így jártam a Tiszánál és így Isztambulban.) A csodálatos Imamzadeh Soltan Seyyed Ali mecsetnél tartózkodtam éppen a gondjaimat emésztve és a GPS fájlt elemezve, amikor is megjelent egy nagyon szimpatikus, fiatal srác. Mint kiderült egy kurd nemzetiségű biciklis, aki Meshedben (tehát Irán ellentétes végében) él. Megkérdeztem tőle, hogy tud-e ajánlani szállást a közelben. Azt mondta, hogy igen, és bekísért a mecsetbe, ahol a mecset egyik vendégszobáját vettem ki.
Másnap hajnalban indultam tovább Yazd felé. Még a városban készítettem néhány fényképet a kivilágított Mohammedia-Ashvrgah várról, majd indultam tovább a 71-es számú főúton. Az első pihenőhelyig nagyjából 60-65 kilométert kellett megtennem. Itt megálltam enni és inni. Miközben ültem, és ettem a nem túl finom, de tápláló ételt, és néztem, ahogy a sivatagban húzódó keskeny aszfaltcsíkon mennek egymás után a kamionok a csodálatos, félreértett és félreismert Perzsiában, ráéreztem, hogy pont jó helyen vagyok.
Ezek után a szentimentális gondolatok után folytattam az utam és egyúttal a defektgyűjtést. Úgy kalkuláltam, hogy 200 kilométeren maximum 3 defektet kaphatok. Ezt a nem túl „ambiciózus” tervet sem sikerült teljesítenem, mivel jóval korábban elfogyott az összes defektragasztó foltom. Az volt a tervem, hogy valahogy bejutok Ardakanba, ahol egy autószerelő műhelyben megpróbálom megragasztani a gumijaimat. Ez sikerült is, mivel az első helyen belefutottam egy fuvarozó brigádba, akik segítségével egy rossznak gondolt (és így fel nem használt) folttal némi ügyeskedés után meg tudtuk ragasztani a gumit.
Érdeklődtek a további terveim felől, és felajánlották, hogy elvisznek kamionnal Teheránba, ahová késő délután indultak. Mérlegeltem a lehetőségeket és végül elfogadtam az ajánlatot, hisz így bár le kellett mondanom Yazd-ról, de biztosan elértem a repülőmet Teheránban. Másnap hajnalban, mintegy 15 kilométerre a repülőtértől búcsút intettünk egymásnak, innen már biciklivel folytattam az utam, melynek során ismét kaptam egy defektet. Az utolsó 10 kilométert ezért a biciklit tolva tettem meg.
A repülőtéren kiválóan becsomagolták a biciklimet. Már a becsomagolt biciklivel lefényképezett egy iraki srác és végül isztambuli átszállással megérkeztem Budapestre. Itthon vagyok.
A túra legfontosabb adatai:
Túranapok száma: 7
Táv: 1079 km
Szintemelkedés: 6183 m
Defektek száma: 11
