Dósa Eszternek (Vitalitás SE-Scott-Nutrixxion) is – mint mindenkinek – meggyűlt a baja a hideggel és az utolsó lejtőn rá váró “arcpakolással” a Specialized Szilvásvárad Maratonon, erről ír legfrissebb blogjában:
Ez kemény volt. Nagyon! A verseny, ami átment a túlélésért való küzdelembe…
A célban az első gondolatom éppen ezért nem is a győzelem, hanem a Csillagok Háborúja egyik klasszikus mondatának analógiájára a következő volt: Dósa Eszter, túlélte.
Volt pár pillanat, amikor erős kétségeim támadtak, hogy ezt magamról is elmondhatom majd…
Bár már az előzmények sem voltak ideálisak. Kezdve azzal, hogy a Bakony Maratont követően “levett a lábamról” egy nyavalya: sajnos több mint szimpla megfázás. Egy ideig (újfent) nem akartam tudomást venni róla, amikor pedig igen, akkorra már nyakig benne voltam (vagyok) a slamasztikában… 
Azonban nem dőltem kardomba, igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy vasárnapra “használható” állapotban legyek. Az otthonmaradás nagyobb büntetés lett volna, mint a jégverés, mert hát jég is volt…
Szóval vasárnapra egy szerényebb menet volt betervezve, hiszen csütörtökön jön-jön-jön(!!!) a várva várt négynapos Beskidy MTB Trophy! Úgy várom, mint egy kisgyerkőc a Karácsonyt! 
A verseny napján nagyon jól ébredtem, s bár a héten túl sok km-t nem tudtam a lábaimba tenni, de bizakodó voltam. Az időjárást tekintve pedig határozottan optimista. Vagy csak azzal sem akartam foglalkozni…
Az okos “atyai” tanácsra hallgatva azonban nem restelltem a szél+esődzsekimet magammal vinni, a tüdőmnek egyébként sem árt majd Bánkútról lefelé… A tervezettel ellentétben a “cuki” kis rózsaszín ivópúpom végül az autóban pihentettem, ugyanis a bringabandás banda és Dínó is segédkezet, pontosabban kulacsot nyújtott a frissítőpontokon, nagyon köszönöm!
A rajt előtti teendők elintézésével már csak perceim voltak a beszólításig, így a bemelegítést az “empsomám” végezte, illetve az első pár km… Ennél azonban egy sokkal nagyobb bakit sikerült elkövetnem, ami, hála az égnek, mégsem okozta vesztem: a guminyomást elfelejtettem ellenőrizni az autónál. Az igazat megvallva drága Szász Viktorom szokta ezt megtenni, ám ő most tereptriatlonos mókán vett részt Bánkon (határozottan kellemesebb időjárási viszonyok közepette). Ez teljesen elfelejtődött, fene azt az elkényeztetett fejemet…
Szóval nagy vígan ácsingózok az RQmax-ot eszegetve, amikor bevillan a felismerés: basszuskulcs, a kerekek! Ijedtemben még a rágótabletta is kiesett a számból… Most mi legyen? Rányúlok ez első kerékre: gáz van. Nyelek egyet, majd ellenőrzöm a hátsót is: huh, ott jobb a helyzet. Közben hallom: 3 perc a rajtig. Most mi legyen??? Az agyam zakatol, körbenézek, mit is lehetne tenni…
Végül, botor dolog vagy sem, kockáztatunk. Ha nagy a gáz, Bánkúton csak lesz valakinél nagy pumpa… a kicsit pedig bármikor előkaphatom, végül is…
Hát nyeltem egy nagyot, s már pattantam is a nyeregbe, a legjobbakban reménykedve az elkövetkezendő 64 km-t illetően.
Azt hiszem, ez az a nap, amikor egy életre megjegyzem: latex belsőnél MINDIG ellenőrizzük a nyomást indulás előtt!
Az aszfalton éreztem is, hogy kissé “folyós” a kerék, terepen azonban a hátrány inkább előnnyé változott: felfelé és lejtmenetben egyaránt. Nem mondom, az első két lejtőzésnél volt, ahol jobbnak láttam a nyúlcipő használatát, azonban egyre inkább kellemes csalódás volt érezni, milyen szépen harap a sárba, így kezdtem felbátorodni a km-ek múlásával.
Közben pedig igyekeztem meggyőzni magam: óvatos lejtőzéssel nem lesz baj, elég lesz ez a nyomás is, nem fogom sem felütni, sem szétvágni a gumikat. Sőt, ha az emlékezetem nem csal, Andreas Kugler nyilatkozta anno éppen ezen a szilvásváradi pályán, hogy 1,8 bar nyomással tekerte végig. Heves fejszámolást követően így megerősítettem magamban a tudatot, hogy jó lesz ez így, s csak végszükség esetén lesz megállás.
Akkor még nem sejtettem, hogy nem csak az önmagamnak okozott stressz lesz nagy kihívás a mai versenyen. Hiszen, mint várni lehetett, leszakadt az ég.
A remény, hogy lesz még relatíve száraz szakasz, szerte is foszlott, az Ördögoldalt elhagyva már olyan gondolataim támadtak, hogy vajon nem fogják-e lefújni a versenyt, hiszen nagyon cudar az idő. A “hab” – jobban mondva jég – pedig még csak ezután következett.
A sípályás emelkedőig az első kulacsomat igyekeztem kiinni, mert ha hideg van, ha meleg, inni kell, mert esőben, hidegben is ki lehet ám száradni. Ami pedig a szilárdabb halmazállapotú étket illeti, a verseny előtt egy órával most nem a jól bevált mogyorós szeletemet, hanem az új, zabos-mazsolás “cuccot” próbáltam ki, s meglepetésemre sokkal később éreztem szükségét az első gél elfogyasztásának.
Ami ezután következett, azt nem kívánom senkinek.
Jég, hideg, méghozzá olyan, hogy majd’ leesel a bringáról, a szemüvegben szinte semmit nem látsz, anélkül viszont öngyilkosság a lejtmenet. Ha valamit, ez utóbbit egy életre megjegyeztem, hiszen pár évvel ezelőtt, éppen ugyanitt majd’ megvakultam, annyira telementek sárral a szemeim. Egy életem, egy halálom, a szemüveg minden körülmények között marad! A célban így a “sminkversenyt” nem én nyertem, de legalább a szemeim jól funkcionáltak. 
Ekkor elért a mélypont. Kis önsajnáltatás, közben “gyök kettővel” gurulás lefelé. Drága bringás kollégák közben sorra kérdik, minden oké-e… Végül is, még élek… De azért jól esett a meleg szó a pici fagyos lelkemnek.
Igazából a lejtőzés befejeztével, amint újra forogni kezdtek a lábaim, tért vissza belém az élet, illetve az életkedv maga is. Apropó lejtőzés. A nyomvonalak nagy részével semmi gond nem volt tekerhetőség szempontjából, a jobbára köves erdészeti utakon a fiatalok sem koptatták nagyon a fékpofákat/fékbetéteket. Szóval igazi, klasszikus dagonyázás a középtávon számomra nem volt. Már csak az hiányzott volna a repertoárból…
Lejtmenet közben átgondoltam a lehetséges opciókat a továbbiakat illetően, s mivel fogalmam sem volt, hol is vagyok, illetve hogyan juthatnék leggyorsabban vissza, illetve a fele távot már megtettem, sőt, jelölt pályán tekerhetek, ahol lényeges lejtőzés (és szétfagyás) már csak a cél előtt várható, ráadásul ahogy Orosz Anitát és Cseh Ronit ismerem, ők biztos nem ilyen dolgokon agonizálnak, hanem keményen nyomják, hát elkezdtem arra gondolni, hogy nekem tulajdonképpen mi is a bajom? Ha mozgok, nem fázok, ha pedig még nagyobb erőbedobással mozgok, akkor még akár jól is érezhetem magam. (Bocsánat a körmondatért, de kb. így villant át az agyamon…)
Szóval hamvaiból, vagy legalábbis mélyrepüléséből újra felreppent, ha nem is főnixmadár, “csak” egy ázott kis veréb. Sőt, még a nap is kisütött, a jó gondolatokat megerősítendő. Közben hol csendesedett, hol újra rájött az eső, de ekkor már nem volt zavaró. A hegymeneteket pedig még élveztem is. A mérleg nyelve kezdett végre egált mutatni…
Az ezt követő szakaszokon igyekeztem újra felvenni egy hőtermelő tempót, s menni, menni, menni. Az utolsó meglepetés egy gyanús pici copf formájában ért, illetve a copf tulajdonosában. De hát ő lány! Rákapcsolok, megelőzöm, a rajtszámán az áll, hogy K, mint középtáv. Nagyot néztem! Eddig azzal biztattak a pálya szélén szurkolók, hogy én vagyok az első lány, de ezek szerint mégsem. Akkor asszem, félretájékoztattak, úgyhogy rá kell kapcsolni, de nagyon! Pláne, hogy vár még ránk egy hosszú lejtőzés, ahol nagyon oda kell figyelnem, nem defektelhetek el.
A taktika jónak bizonyult, s ha csupán hangyányi előnyt bírtam is megtartani, elég volt az abszolút győzelemhez – Albert Kati és Orosz Anita előtt (felnőttben Cséri Szilvi érkezett bronzérmes helyre).
Az elit fiúknál is keserves körülmények uralkodtak a számukra kiírt 107 km-en, a szülinapos Blazsó Marci Szilárd és Búr Zsolti előtt tudott győzedelmeskedni. Gratula!
Ami a mieinket illeti, ma a lányok vitték a prímet: Vanesszánk élete első maratonján bronzérmes lett, Panna nyakába ezüst került, Buzásné Magdi pedig új bringájával debütálva a dobogó 3. fokáig kerekezett fel. Éljenek a csajok!
A fiúk esetében sajnos a fél gárdánk feladni kényszerült a versenyt, azonban az U17-es Goni gyönyörű versenyzéssel kategóriája 13. helyén érkezett, míg masterjeink közül Gombi a hosszú-, Medgyesi Tibi és Budenszki Peti pedig a középtávot teljesítette sikeresen. Minden elismerésem!
A frissítést a “bringabandásoknak” ill. Balázs Beának, valamint Dínónak, a verseny utáni segédkezet Goninak, az 5 liternyi jó meleg vizet pedig Fenyvesi Tominak köszönöm – életmentő volt!
A fotókért Tirszin Janinak, Fenyvesi Tominak, illetve Zudor Iminek köszönet!
Csütörtöktől pedig kezdetét veszi az, amire a Szilvásvárad Maraton csak a ráhangolódás volt: majd’ 300km és 11 000 m szint a négy nap során. Tiszteletet parancsoló…
