Igen, meglehet, hogy az elmúlt hétvégére tervezett tripla versenyzés már-már kórosnak mondható. De mi mást tegyen az ember lánya a McDonald’s BringaMánia Fesztiválon? 
Szóval aggodalomra semmi ok, nem gurult el sem a kerék, sem a tabletta, minden a legnagyobb rendben és terv szerint zajlott. Na jó, azért arra én sem számítottam, hogy 3 első helyezéssel abszolválom majd a 3 versenyt…
Először talán két mondatot arról, hogy mégis miért. Igazából körvonalazódik egy többnapos versenyen való részvétel még idén, s szoktatnom kell magam a sorozatterheléshez. Ha az égiek, illetve a lehetséges támogatók is úgy akarják, szeptember végén újra Malajziában küzdhetek a UCI Marathon Series állomásán, illetve az azt követő Langkawi International Mountain Bike Challenge ötnapos etapversenyen. Egy biztos: csak felkészülten lehet és érdemes egy ilyen kaliberű megmérettetést vállalni, tehát rajtam nem múlhat semmi!
Lássuk, mi történt szombaton! Országúti versennyel indítottam a sort, a Kékes Nagydíj keretében, ami a Gyöngyös-Kékestető távot jelentette, tehát 98%-ban csak felfelé haladtunk. Pont nekem való! A rajtot követően, egészen Mátrafüredig igazából az egymásra figyelésről és a helyezkedésről szólt a történet, illetve kisebb lószolások túléléséről.
Majd Mátrafüreden a fiúk még keményebb iramot kezdtek diktálni, ami nekem már túl sok volt, s a reakcióidőm is hagyott kívánnivalót maga után. Így a harmadik bolyban találtam magam Marike Tachével. Kusztor-Jurenka Kriszti a második bolyban haladt, amely eléggé eltávolodott a miénktől. A többiek mögöttünk. Hát, gondoltam, elvégre Kriszti nyerte a Hegyi Bajnokságot, nem lesz meglepetés, ha most is elsőként ér fel. De a második én leszek!
Majd teltek-múltak a km-ek, amikor is Marike csapattársa, tudtán kívül, tett nekem egy szívességet. 
Hirtelen azt hallom, ahogy a leányzónak azt mondja, felmegy, megnézi, mi van Krisztivel. Több se kellett nekem! Akkor megnézem én is, gondoltam. Na persze, ahogy azt elképzeltem… nem bírtam vele menni. Viszont, ha már elindultam, nem fogok visszaállni, hisz ott a bolyban a versenytárs.
Azt, hogy mi történt a hátam mögött, nem tudtam, de bíztam abban, hogy Marike nem fog tudni visszakapaszkodni rám a fiúkkal – akik páran persze gyorsan megfogtak. Így haladtunk a Kékestető felé. Aztán kisebb filmszakadás következett, nem igazán esett jól a magas pulzus, csak az utat láttam magam előtt. A következő pillanat az volt, amikor az egyik egyenesben újra megpillantottam Krisztit, aki nagyon nézegetett hátrafelé.
Erre aztán teljesen magamhoz tértem!
Mintegy varázsütésre, teljesen megtáltosodtam, s egyre csak közeledtem hozzájuk. Ebből még bármi lehet! Lett is ám! Kb. 1 kili volt még a végéig, amikor fel is értem rájuk. Egy pillanatra meg is torpantam, mit tegyek… Pedig olyan egyszerű volt a válasz: mindent tartalékot bele kell adni, s meg nem állni a célig! Ráérek “meghalni” utána.
A célban kapkodtam is a levegőt, részben az oxigén-igény miatt, részben pedig az időeredményem hallatán. 44:26, el sem hiszem! 50 perc alatt még sosem sikerült felérnem! Ennyit tesz a versenyhelyzet, illetve hogy bolyban vágsz neki a csúcstámadásnak. Illetve még valami: Reitinger Gabi ultrakönnyű, s nagyon kék(!) kerkékszettje. Köszönöm, hogy újra rám merted bízni!
Végül cirka fél perccel utánam megérkezett Kriszti is, akit bianchis csapattársa, Marike Tache követett.
Az elit fiúknál Szalay Peti-Kurilla Bence-Molnár Pisti sorrend alakult ki.
Videó az eseményről a BringaTV-ben!
Az eredményhirdetést követően gyors cipő- és kerékpárcsere (amelynek folyománya az lett, hogy elveszítettem a cipellőt – a becsületes megtaláló saját készítésű sütiben részesül!), és irány az Adrenalin Park, ahol a McDonald’s MTB Magyar Nagydíjon versengek majd a montis kolleginákkal a számunkra kiírt 40 perc + 1 kör távon.
A pálya nyomvonalát már csütörtökön megismertem, ami nagyon nem volt hátrány, mert a délelőtti verseny után a koncentrációs képességem nem volt tökéletes… A pálya maga izgalmas volt, a tavakon átívelő hidakkal, a meredek kaptatókkal, a quad-pályával…
A rajthoz szólításkor azonban egy váratlan meglepetés ért: az előregisztrált kolleginák nincsenek itt. A motivációmnak nem tett valami jót a hír… Akkor próbáljuk meg a lehetetlent: felkapaszkodni a fiúkra. Balázs Armand Tibort próbáltam jó pár körön keresztül üldözni – mindenképp jó tempót szerettem volna menni. A láncom azonban többször is lerázódott a nagytányérról, ami igencsak hátráltatott célom elérésében. Arról nem is beszélve, hogy a lábaim sem voltak épp frissek, az agyamról nem is beszélve. Így a második kaptatóval nem bírtam, nyúlcipőre kellett váltani. A síkon azért igyekeztem dinamikusan haladni, már a becsület kedvéért is.
Közben északi szomszédunk, Martin Haring úgy száguldott el mellettem, mint akit ágyúból lőttek ki. Őt Szilárd követte, aki a defektje után is vissza bírt kapaszkodni a második helyre. Őt Szalay Peti követte, aki szintén triplázásra készült a hétvégén.
A versenyt követően Viktor a fiataloknak felállított fekete ügyességi pályára csábított. A nevét sajnos nem tudom, de azt igen, hogy szuper jó! Odáig sajnos nem jutottam el, hogy el is emelkedjen a bringa a hullámzó, döntött kanyarokkal összekapcsolt kis pályán, de hatalmas élmény volt!
Ezt követően pedig egy “kerékpáros kerekasztalon” vettünk részt, ahol sok praktikus dolgot tudtunk meg az új erdőtörvény bringásokat is érintő szabályozásairól. Öröm volt hallani, hogy végre az összefogás jellemzi a különböző érdekcsoportokat.
Ezt követően alapos bevacsorázás következett, majd vissza a hatvani “főhadiszállásra”. Nem kellett esti mese, csak úgy dőltem az ágyba.
A vasárnap reggel sajnos nem indult jól, a rajt előtt még Viktor a bringámat bűvölte, hogy visszakerülhessen a hátsó rugóstag és a twinlock-kar. A rajtra várva azonban helyreállt a lelki békém, már csak azon filozofálgattam magamban, vajon mit fognak szólni a lábaim a kékesi sípályához…
Az aszfalton igyekeztem minél előbb helyezkedni, de legalábbis a kolleginák előtt. Az előző napi aszfaltszaggatás után volt egy olyan sanda gyanúm, hogy most is lesz egy-két rosszul eső ritmusváltás, hogy megszakadjon a sor. Tehát kapaszkodni kell, ameddig csak lehet.
A sípályát első lányként sikerült abszolválnom, a frissítőben azonban hirtelen Viktort látom magam előtt, aki épp megállásra int. Nézek bután, hogy mi történt, hiszen ő is a középtávosokkal rajtolt. A sztori dióhéjban: eszébe jutott, hogy a stucnicsavarok nem lettek eléggé meghúzva, telefonon viszont senkit nem ért el, így a sípálya alján letette a bringát, fogott egy “taxit”, meghúzta a csavarokat, majd “visszataxizott”, s folytatta útját a fel a Kékesnek. Nem semmi!
Én pedig először attól megszeppenve, hogy mi is történhetett volna lefelé, ha kilazul a kormány, picit óvatosabban, majd felbátorodva folytattam utam. A 60 km-ből 50 elég gyorsan letelt, közben izgalmas meccselgetésekkel, s okos folyadék- és energia-utánpótlással. Érdekes tapasztalat volt, hogy habár kiadós volt a vacsorám, 4 Nutrixxionos gél is belém fért a verseny során, ami pedig nem valami híg állagú… Ilyenkor mindig többféle ízesítést viszek magammal, hogy meg ne unjam.
Az új szakasz különösen tetszett, kiváltképp az erős fenyőillat Galyatető környékén. Mennyei!
Az utolsó 10 km-en viszont már többször pillantottam az órámra, s habár az “erős túratempó”-szerű pulzusom miatt kitekertem volna a világból, a fejem is pihent volna már. Pedig ezen a szakaszon is volt mire figyelni, különösen a patakmeder mellett. Szerencsére az össztelós bringa sok mindenen átcsörtet, de azért a defektveszélyes szakaszokon nem ártott az odafigyelés.
A célterülethez közelítve már majdhogynem megkönnyebbültem, amikor is rá kellett jönnöm, az előző napi XCC-pálya utolsó szakaszát kell most is abszolválni – a “kedvenc” kaptatómmal. Na jó, ha belegebedek is, de kitekerlek! A bajnoki mez kötelez!
Egyébként nem volt megoldhatatlanul meredek, csak figyelni kellett, hogy ne kaparjon el a kerék. Az utolsó két méter már vicsorgós volt – de nemsokára csak a mosoly maradt! Csak érjek át a célvonalon!
És igen, sikerült a triplázás, s immár negyedszerre hódíthattam meg a Mátrát! Utánam Cseh Roni érkezett, majd Orosz Anita, a felnőtt női dobogó harmadik fokára Cséri Szilvi állhatott fel.
A fiúknál Blazsó Marcival, Vigh Zolival és a belga Wouter Cleppevel lett teljes az elit férfi dobogó.
A frissítésért köszönet Tasinak és Rolandnak, a gyorsszervizért pedig Viktornak!
A mostani hétvégét a Dolomitokban töltjük, a soron következő UCI Marathon Series állomáson, a Val di Fassa Bike-on. Tavaly kifogtak rajtam, idén azonban nem hagyom hogy legyűrjenek a hegyek!
