Végül nem voltunk elég hülyék a Glocknerhez, így kaptunk egy Alpok-Adria vegyesfelvágottat, öt nap, öt ország, és mintegy 900 kilométer tekergés után.
Menet közben meg is nyugodhattunk, a támadásra eredetileg kijelölt augusztusi napon – ha éppen hagyják, és nincs lezárva a Grossglockner-út – hóesésben kapaszkodhattunk volna, és a hegy lábáig tartó két napos felvezetés során is végig permetez minket az eső. Mindettől azonban magunkat megkímélve észak helyett a déli tengerek felé kormányoztuk az ezúttal triumvirátust.
Glockner helyett tengernél a csapat: Zoli, Miki, Imre
Ahogy az már lenni szokott, alvással nem nehezítettük az indulás előtti éjszakát. Kecskemétről Nagykanizsáig autóval utaztunk, de az ottani bedepózás hajnali terve is csak reggel 9 körül realizálódott. Különféle logisztikai, illetve szállásproblémáinkra a megoldást általában ismerőseink, barátaink révén találjuk meg, így a kocsit ezúttal is biztonságos helyen hagyhattuk. Kávét, és pár kedves szót is bezsebeltünk a startvonalról való elrugaszkodáshoz.
Az első gázfröccsel nem is jutottunk túl messzire, már tíz kilométer után megünnepeltük a sikeres akklimatizációt. Mustár a kolbászra, pillanatragasztó a bukósisakra, végül minden a helyére került. Letenye után Horvátország, alig három óra múlva pedig Szlovénia határain belül találtuk magunkat, mindenféle fennakadás nélkül. Általános és több éves tapasztalatként elmondhatjuk, hogy akár schengeni, akár nem, a kerékpáros túrázóval manapság nem kekeckednek különösebben egyetlen európai határátlépéskor sem, már ahol egyáltalán van még bármilyen okmányellenőrzés.
Apátság Szlovéniában
Ezen a kezdőnapon hegyekkel még alig, a szokásos álmossággal viszont kellett hadakoznunk, de ebben már van némi rutinunk. Ha időnként meg kell rázni magunkat egy-egy dombocskán, nyert ügyünk van, a bealvás inkább monoton, sík terepen tud megkísérteni. A délelőtti, déli órák határeset volt, Szlovéniába átérve viszont már elkezdődött a szintezés, így egy ebéddel egybekötött negyedórás szieszta pont eléggé kitisztította a fejünket. A Dráva völgyében haladva Ptuj, majd Maribor akadt az utunkba, utóbbi azután éjszakára is marasztalt, jobban mondva a fölötte kialakult légköri viszonyok fékezték le első napi menetelésünket egy visszafogottnak nevezhető, alig 150 kilométeres etap teljesítése után.
Pedig Mariborba megérkezve még mosolygott az egész világ, majd a sör kikérése után nálunk ez vigyorrá fokozódott. A hangulatos, magából egyszerre mediterrán és alpesi atmoszférát árasztó városközpont különösen Zoli tetszését nyerte el, rövid felderítő körsétánk egy ékszerdoboz belsejében tett kiránduláshoz hasonlítható leginkább. Alkonyattal aztán a hegyek a felhőket is elkezdték ontani magukból, és azt is tudtuk, hogy ez a továbbiakban napokon keresztül így fog maradni, mert 2014-et írunk, és a 2010-es gyászév után ez egy újabb monszunkorszak a kerékpárosok naptárában.
Maribor, Szlovénia ékszerdoboza
Eredeti tervünk vadkempingezést tartalmazott Maribor városkapuin kívül. Nem jutottunk odáig, egy bevásárlóközpont fedett előteréből pislogtunk az egyre nagyobb intenzitással megeredő esőre, és egymásra, elővegyük-e a B tervet. Ami bár kidolgozatlanul, de – tengervíz lévén – ott lötyögött a fejünkben, a családokkal folytatott telefonbeszélgetések és egy kitapogatott wifi-kapcsolat révén pedig kezdett egyre szilárdabb, eltökéltebb formát ölteni.
Egy Glocknerre ugyanis fel lehet menni esőben és hidegben is, majd onnan orra-fülre, mindenféle kilógó alkatrészünkre jégcsapot növesztve lejönni – bár a havas-csúszós szerpentinen közlekedés rejt magában némi biztonsági kockázatot –, aztán egy forralt boros csupor kíséretében beülni a kocsiba, de ahogy mi nekiindultunk, házunkat a túratáskába csomagolva, vadkempinges éjszakákkal regenerálódva, folyamatosan ázva-fázva már inkább az önkínzás kategóriája, mintsem élménykeresés. 2014, ha egy héttel előbb megyünk, ugyanez a helyzet, ha egy héttel később, szintén. A hágón magunk körül szétnézve meg csak felhő és köd, semmilyen pótolhatatlan látvány, így a fintor is arcunkra fagyna, mert ehhez meg minek 2500 méter magasra mászni, otthon is lehet kapni a boltban.
Felhőbe burkolózó hegycsúcsok fogadtak minket Ausztriában
Így többé-kevésbe megegyeztünk abban, hogy a reggeli állapotoktól tesszük függővé döntésünket, ha nem alakul a kívánalmainknak megfelelően, akkor esőmentesebb déli irányba, tengerpartlátogatóba indulunk. Az éjjelt váltott őrködéssel a láncra kötött bevásárlókocsik árnyékában kiterített laticeleken abszolváltuk, védve esőtől, széltől, és kíváncsi tekintetektől.
Strázsaidőm alatt a csillagokat is lehetett látni, miközben a parkolóban gyalogtúrázgattam, hogy gyorsabban teljen az idő. Sőt, még a hajnali derengés is esőmentes állapotban ért minket, de aztán gyorsan rátalált az időjárás ez évi formájára, és már a város határában egy buszmegállóba kényszerített minket. Tundrabugyi fel, aztán vissza a városba, wifikeresgélés, on-line Aigner Szilárd lekérdezés. Reménytelen, lehangoló, nehezen induló reggelre emlékszem, és szerintem a többiek is, de én egész biztosan kedvetlenül éltem meg, amiben benne volt még a Glocknerről való lemondás szomorúsága is. Talán az a fiatal lány lendített át minket a holtponton, aki miután egy-két perccel lekéste a buszt, beleplaccsantotta bringájának kerekeit egy tócsába, és fittyet hányva a nehezítő körülményekre, elindult világot látni. Elkezdtünk hát mi is a Dráva völgyében tovább araszolni, szakadó esőben, így sajnos a vízfüggönyön keresztül is lenyűgöző szépségű tájban gyönyörködni, fotózgatni, kamerázni alkalmunk nem nagyon volt.
Ausztria, a hegyek birodalma
Megállni nem volt tanácsos, mert együtt járt a fázással, egy-két bolt esetében tettünk csak kivételt, étkezési céllal. Kora délután, talán már Dravograd után állt el az eső, kisütött a nap, a Glockner meg újra felbukkant gondolataink horizontján. Gyorsan el is hessegettük, a korábban meghozott döntés racionális alapokon nyugodott, ez az incselkedés pedig csak az érzelmeinkkel játszadozott. Átértünk Ausztriába, egyre hosszabb emelkedőkre kapaszkodtunk, körülöttünk felhőbe temetkező hegycsúcsok, a szemünk tehát nem fog unatkozni Glockner nélkül sem. Annál is inkább, mert belebotlunk Európa legnagyobb szabadesésű vízesésébe, a Wildensteiner-wasserfallba, ahol 54 méterrel a kád felett van a zuhanyrózsa. Lépegető üzemmódban, gyalogszerrel lehet csak megközelíteni a tetthelyet, és hát nem könnyű stoplis cipőben a kiálló gyökereken keresztül közlekedni, a MyActionCam sportkamera szaküzlet jóvoltából ezúttal is elkészült videóban természetesen pár snittet szenteltünk ennek az expedíciónak.
Végre nem esik az eső
A vizit után már nem sok időnk maradt, hogy a második éjszakára megtegyük a megfelelő előkészületeket. Egy komolyabb kapaszkodás után kis alpesi falu utolsó házainak egyike lett a kiszemelt, annak is egy pajtaszerű melléképülete, és mivel megint elkezdett csepegni, nem sokat teketóriáztunk, a hiábavaló kopogtatás után gyorsan beköltöztünk. Alighogy kényelembe vágtuk magunk, egy kutya morgására és egy zseblámpa imbolygó fényére lettünk figyelmesek az út felől, tőlünk alig pár méterre. A kutya szemmel láthatóan miattunk borzolta a szőrét, ugyanakkor a lámpa tulajdonosa nem látta szükségesnek kinyomozni ennek okát, így aztán nyugodalmas éjszakának nézhettünk elébe.
Zolinak és nekem ez összejött, Mikinek kevésbé. A feje felett átázott a pajta teteje, úgyhogy hurcolkodott egyszer, hurcolkodott kétszer, aztán sokadik alkalomra megtalálta ő is a helyét. Nem úgy, mint a Race Around Austria ultratávú kerékpáros kihívás versenyzői, akik meglehetősen tiszteletet parancsoló paraméterekkel, 2200 kilométer össztávval, és több mint 30.000 méter szinttel birkóztak ezekben az órákban. Az első kollégával délután 5 körül találkoztunk, és korántsem biztos, hogy az összetettben ő vezetett volna, de miközben mi tizenegynéhány órával később, másnap délelőtt is a környéken tartózkodtunk, még akkor is hátba-hátbacsapott némelyikük. Rendesen széthúzódik tehát a mezőny a végére, bár valószínűleg egyenként, időkülönbséggel indítják őket, mint minden komolyabb ultratávú megmérettetésen. Kísérőautók, pihenéskor masszírozás, közben drónról kamerázás, szóval profi móka, kemény verseny. Kellemes aláfestő hangulatot kölcsönöztek pajtabeli éjszakázásunknak az időnként felbukkanó kísérőautók fénykévéi, a motorok halk, duruzsoló mormogása.
Az olasz határról visszapillantva Ausztria irányába
A Föld unalmas hely lenne hegyek nélkül. Amikor siklasz lefelé hatvannal, előtted-alattad a völgybe lefeküdt felhőpárna, körülötted hol zordon sziklák, hol sötét fenyvesek, majd átszáguldasz a még álmosan pislogó alpesi kisfalvakon, pontosan a helyükre kerülnek ezek a dolgok. Mondhatja Petőfi, de akkor sem lesz igaz, és bármilyen tengerpart sem versenyezhet ezzel a látvánnyal, kivétel persze tenger és hegy találkozása a boncasztalon, amire már csak alig egy napot kellett várnunk. De ezért is volt fájó lemondani a Glocknerről, nem csupán a rangja, a kerékpárosok hierarchiájában elfoglalt helye miatt.
Az állandó esőzésből kifolyólag a második nap sem lett túl haladós, szintén 150 körülire kerekedett ki, így a harmadikat komolyabban megnyomtuk. Délelőtt 11 körül értünk át Olaszországba, és Tarvisoban ebédeltünk, mi mást is, pizzát. A pincérlány csinos volt, fekete bőrű, és kissé ügyetlen, ottlétünk alatt két tálca poharat is összetört, igaz az egyiknek tevékeny részesei voltunk, mert a teleszkópos állványról fejünk fölé emelt kamera látványa okozta meglepődés miatt sikerült először leamortizálnia a vendéglő pohárkészletét. Reméljük, komoly következménye nem lett a karambolnak, az eső mindenesetre megsiratta őt, mert mialatt mi a finom kajával voltunk elfoglalva, egy zápor terítette be a környéket. Ez már szerencsére nem az előző napi folyamatos ázás volt, így elvonulása után indulhattunk Udine felé.
Tarvisio és Udine között, a felszámolt vasútvonalra épített kerékpárúton
Még Pupu egyik túrabeszámolójából emlékeztünk, hogy itt egy gyönyörű panoráma-kerékpárút vezet át a hegyeken, amit egy felszámolt vasútvonal átalakításával hoztak létre. Nosza, telefon az itthoniaknak, és az ő segítségükkel rá is találtunk a valóban sokcsillagos kerékpáros-élménnyel gazdagító túraútvonalra. Látványát felesleges is ecsetelni, hegyek, patakok, hidak, alagutak, elhagyott vasútállomások és relikviák, mindenki rakja ezt össze magának, emelje négyzetre, és szorozza meg tucatszor tucattal, nagyjából megkapja, hogy mit nyújt összességében ez a vidék. Rafinériával is bőven ellátott, mert éles, beláthatatlan kanyarok után a kerékpárösvény hirtelen csap át 10% feletti lihegtetőkbe, felkészülni, a megfelelő fokozatot megtalálni hozzá nincs esélyed. Bringásparadicsom, nem is vitás.
Tarvisio és Udine között
Az időnként szemerkélő eső aztán kicsit meg is tréfált minket. Egy fémhídra kiérve az előttünk poroszkáló csapat miatt lassítanunk kellett, az én fékutam már nem a rámpára, hanem a fémfelületre esett, és azonnal el is gáncsolta a slicket, bár valószínűleg egy bordázottal is így cselekedett volna. Perec, tapogatás – először magam körül, majd a sérülés riasztási fokozatát meghatározandó –, és a kerékpár üzemképességének ellenőrzése. Nagyjából minden rendben, egy a fontos, sokat ne kelljen gyalogolnunk, mert a térdem tiltakozik ellene. De kerékpárképes állapotban, és a járóképesség ugyan enyhén kérdőjeles, azért törésnek nincs jele. Egyetlen kételyem a hegymenettel kapcsolatban van, viszont ez tesztelve majd csak másnap, Triesztből kikapaszkodva lesz.
Kiértünk a hegyek közül, közeledünk Udine városához
Lendületből akartuk bevenni a tengerpartot még ezen a napon, így nagyjából a felénél lejöttünk a kerékpárútról, és az autók mellett folytattuk tovább. Késő délutáni fények között értünk be Udinébe, és szerintem egy kerékpáros szakportálon nem kell különösebben hangsúlyoznom, mit éreztem, amikor megláttam egy Mercatone Uno logoval fémjelzett épületet. Vacsoránkat egy kellemes kis parkban költöttük el, aztán leginkább az utak állapota, a sok kátyú miatt döntöttünk úgy, hogy nem erőszakoljuk meg a sötétet tengerpartra érkezési szándékunkkal, így a városból kiérve egy szőlőültetvény melletti fasorban a létező legtökéletesebb vadkempingező körülményeket megtalálva tábort vertünk. Kétszáz kilométeres nap volt mögöttünk, végre nem hátráltatta semmi sem a brigádot.
Háttérben a hegyek, előttünk a tenger
Egészségeset aludva másnap mindenki pihenten ébredt, az éjszakai kellemes hőmérsékletet a felkelő nap még tovább srófolta. A tenger ígérete borzolta már minden idegszálunkat, Maribor után megint mosolygott a világ körülöttünk. Monfalcone városától még csak bevásárlást és yacht-kikötőt kaptunk, de aztán igen gyorsan megláttuk a nagy vizet is. Csapatfotó is készült, kicsi a világ, egy magyar pár jóvoltából.
Trieszti-öböl
Fürödni ugyan végül nem sikerült, Trieszt mégsem volt hálátlan hozzánk. A tengerparti Miramare-kastélyt szívesen megvenném hétvégi pecakunyhónak, csak hát ahhoz túl messze van, a város hatalmas főtere meg egészen szemkápráztató méretekkel és kialakítással rendelkezik. A strandra persze legurultunk, de a víz hőmérséklete, az időközben újra megjelenő felhők és a feltámadt szél csak lábmosást engedélyezett. 2014, esőáztatta idők, mégis milyen naiv idea, hogy strandra akarsz menni augusztusban?
Hűvös volt a víz, csak lábmosásra futotta
Triesztből kikeveredni kettős feladat. Egyrészt meg kell találni az utat hozzá, aztán meg azért muszáj felkötni a gatyát, mert hegyen kell keresztülvergődni. A lábam jól vizsgázott, éreztem ugyan enyhe fájdalmat terheléskor, de ez már inkább csak poszttraumás stressz volt az előző napi esés maradványaként, nem akadályozott a mászásban. Közben országot is váltottunk, az egyik hágóval újra Szlovéniába értünk. A hegyekkel való játszadozás igénybe vette a teljes délutánt, és inkább felfelét jelentett, aminek az lett a vége, hogy aztán a lefelé nagy részét másnap éjszaka, 5-6 celsiussal nehezítve kaptuk meg.
Miramare-kastély, Trieszt
A sötétséget érzékeltetni csak a hipersötét vagy megasötét kifejezéssel tudnám, az éjszakai szálláshelynek kijelölt fenyőerdőben felháborító módon nem volt bekapcsolva a közvilágítás. A kényelmére nem volt okunk panaszkodni, belakni viszont csak lassan, vaksin tapogatózva tudtuk. Amikor már azt hittük, túl vagyunk a nehezén, megjött a térerő végre, és egy otthonról elsuttogott 290-es szám is az utolsó napi feladatunk konkrét meghatározásaként. Előzetesen mondogattam, hogy maximum 240, de inkább kevesebb, hát ekkora hibaszázalékkal szerintem nem kellene rám bízni a következő Holdra-szállást.
Trieszt főtere, a Piazza dell’Unita d’Italia – három oldalról neoklasszikus és barokk épületek veszik körül, a negyedik oldala pedig nyitott a Trieszti öbölre
Hajnali fél négykor talpon voltunk, és az előbb már meglengetett fagyos nightride keretében leszáguldottunk a hegyről. Nemcsak jó matekos vagyok, hanem baromi kemény is, mert nagyvonalúan eltekintettem a hosszúujjú kesztyű előkeresésétől, talán mondanom sem kell, hogy nem kellett a szememből kicsapkodni az izzadságot, és a hőguta sem fenyegető rém, sokkal inkább egy vágyálom volt számomra. Ljubljana reggel 6 körül volt meg, és egy barátságos kis téren megreggelizve két dologgal foglalkoztunk még, amikor a meleg levegőt ontó szellőzőnyílásra ráakadtunk: a padot ráhúzva magunkat üzemi hőmérsékletre segítettük, illetve Zoli három napja megszáradni képtelen kabátját ráterítve, egy életre kelt, kéz és láb nélküli zombi táncát megidézve húsz perc alatt megoldottuk a nedvességtartalom eltávolítását.
A Ljubljanát körbeölelő helyi M0-s jelentett még megfejtendő rejtvényt számunkra, kis nehézségek árán sikerült rajta túllendülni. Délelőtt még komolyabb mászások, kora délután már csak 15-18%-os dombocskák. Ez utóbbi a 42-es tányérral feladta a leckét, de hát már az előbb is írtam, baromi kemény vagyok, nem kérem meg Mikit, hogy állítsunk utána, mert időnként célszerű lenne a kistárcsát is használnom. Amúgy is fogyóban a hegyek, egyszercsak teljesen elkopnak, és megérkezünk a síkra, innentől kezdve már csak felüljárókon lesznek kiemelt kategóriás hegyi hajrák.
Az olasz hegyek között sem kellett tartanunk hőgutától
Ptuj előtt csapatidőfutam-kompatibilissá váltunk, és a többiek élvezték is a 27-28-as csapatást, nekem meg valahogy kényelmetlen volt. Már csak estefelé kezdtem kapisgálni, hogy miért, addig értetlenül álltam előtte, még el is éheztem. Miki ment elöl az országúti géppel, Zoli és én mögötte, és hát azóta azt is tudom, hogy egy Cancellara is tud hasonló helyzetbe kerülni. Egyszerűen nem volt megfelelő fokozatom a pedálfordulatom komfortzónában tartásához: vagy kijövök a szélárnyékból egy erősebb fokozatban, vagy ráfutok Miki kerekére, vagy egy puhább fokozattal magasabb csapásszámot produkálok, mint ami jól esik. Ez utóbbi történt, bele is éheztem, mire a szlovén-horvát határt átléptük, és csak estefelé tudatosult, hogy miért is jártam így. Faramuci helyzet, egy 30-as, vagy 32-es utazó is jobban megfelelt volna, mint az elvileg könnyebb 27-28-as, dehát utólag okos az ember.
Magyarországra megérkezve nemcsak országot, hanem a napszakot is váltottunk, igazi őszi estében tekertünk, fázósan összehúzva magunkat a bringákon. Ptuj után gyakorlatilag retúrjeggyel utaztunk, és még Horvátországban rájöttünk, hogy odafelé kerültünk egy keveset, így a 290-es kalkulációból leszedhettünk egy tízest. Leszállt a köd is, az orrunkig alig láttunk, nem akarom unásig ismételni, de hát 2014, augusztusban októbert írtunk.
Trieszt főtere, a tengerre nyitott oldal
Kilencszáz kilométer, öt nap, öt ország, egy tenger, három kerékpár a hozzájuk tartozó személyzettel, és néhány milliárdnyi esőcsepp, ha csak a szikár statisztikai mutatókkal kezdünk dobálózni. Ami persze hiba lenne, hiszen a kalandok minősége számszakilag értelmezhetetlen, nincs neki mértékegysége, azokat megírni kell, elolvasni, de még inkább átélni. Mert lassabban koptatja a szél a Glocknert, mintsem elfogyjon, mire végre odaérünk a lábához, de körvonalazódik az örök város is a láthatáron, római hadjárat tekercsei a térképasztalon, és hát egy Pozsony-Prága-Bécs tavaszi akcióterv is születőben van. Egy a lényeg, jövőre már 2015. szerepel a naptárakban, remélhetőleg az idei jégkorszakot feledtető, nem klímakutatói értelemben vett globális felmelegedéssel, hagyományosnak nevezhető nyárral, fürdőruhás lányokkal és a Glocknerre feliramodó kerékpárjainkkal.
Videó:
Szerző: Barna Imre
Fotók: Józsa Zoltán
.
