Néhány évvel ezelőtt egy biofarmon dolgoztam Skóciában, ahol gyakran megszakították a munkát rövid, de annál vadabb záporok. Ilyenkor behúzódtunk a fészerbe teázni, beszélgetni Alex-el, a farm tulajdonosával, aki rengeteget mesélt, többek között biciklis kalandjairól. Másfél év alatt tekert le Skóciából Dél-Afrikáig. Imádtam hallgatni a történeteit! Itt fogalmazódott meg a gondolat, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom…
Pihenő a szerb hegyekben. Az út mellett sokszor találkoztam hasonló roncs- vagy éppen kiégett autókkal, buszokkal
Összesen 2600 km biciklin. Sok? Vagy kevés? Nem is tudom… Attól függ persze, kinek mesél róla az ember. „Első túrának talán nem rossz.” – gondoltam magamban március végén a térképet nézegetve. Tetszett az ötlet. Nagyon is! Számításaim szerint cirka 30 nap alatt kényelmesen teljesíthető. Ezen felül Isztanbul a kelet kapuja. Félig Ázsia, félig Európa. Más szokások, más emberek, ízek és illatok…
A felhők nem sok jót sejtetnek. Fél óra múlva leszakadt az ég alja...
Az útvonal Magyarország – Románia – Bulgária – Törökország volt, egészen március utolsó hetéig. Ekkor találtam rá néhány frissen készült fotóra, amik a román hegyeket és utakat mutatták. A majdnem térdig érő hó elgondolkodtatott: mi lenne, ha azonnal délnek venném az irányt? Így módosult az útvonalam. A végeredmény: Magyarország – Horvátország – Szerbia – Koszovó – Makedónia – Görögország – Törökország.
A Koszovóban készült kevés képek egyike
Mivel kevesen voltak, akikkel szívesen utaztam volna és azon kevesek sem éreztek nagy „kedvet” ahhoz, hogy megtegyék az utat, így egyedül vágtam neki. A biciklimen láncot cseréltem, átnézettem, csomagtartót és táskákat vettem. Végül elérkezett 2010. március 29-e, az indulás napja. A bicajom megpakolva 42 kg-ot nyomott.
Végre Macedóniában!
Mindjárt az első napon kellemes meglepetésként Kalocsa után egy kerékpárszerelővel, biciklirajongóval és bringás utazóval hozott össze a sors. Vendégül látott, beszélgettünk korábbi európai tekergéseiről. Azt hiszem, az ilyen jó- és érdekes emberekkel való találkozás az egyik oka annak, hogy útra keltem…
A görög határtól nem messze találkoztam az első versenykerékpárossal. Intettünk egymásnak, majd tovaszáguldott. Nagyon örültem neki!
Horvátországon gyorsan áttekertem és Szerbia sík vidékét is hamar magam mögött hagytam. Sabac városától délre kezdett el az út emelkedni. Sokszor meredek szerpentinen, néhol mély völgyben, patak mellett tekertem. A táj gyönyörű volt, apró falvakon át haladtam. Emlékszem egy hosszú, murvás-földes útra, ami az engem és bringámat szegélyező magas sziklák és hágók miatt leginkább egy westernfilm egyik jelenetére emlékeztetett.
Első éjszakám Görögországban. A táj festői. Az éjszakából a csontig hatoló hidegre és kutyák távoli ugatására emlékszem...
Álomszerű, mámoros bringázásomból egy kék egyenruhás férfi ébresztett fel. Mintha fekete golyóálló mellény is lett volna rajta. Érdekes, az arcára nem emlékszem tisztán. Csak arra, hogy rendkívül segítőkész volt, teával kínált és nem értette, hogy mit keresek a szerb-koszovó határon biciklivel. „Ez itt extrém sportnak számít”- mondta. „Ha itt elütnek, nem visznek kórházba. Kivágják a vesédet és a folyóba dobnak… Ne állj meg Kosovska Mitrovicán – (ahol aludni szándékoztam)! Mindennaposak a lövöldözések és szinte mindenki fegyvert hord. Itt nem úgy mérik az emberéletet, mint otthon. A sátrazást felejtsd el. Itt a számom, ha bármi probléma lenne, ezen éjfélig elérsz.” – majd bepötyögtem a számát a mobilomba. Közben forró teát szürcsölgettünk. Jól esett a magyar szó, de bevallom, meg is ijesztett kissé. Az idő olyan volt, mintha este lett volna. Sötét és hideg. Pedig késő délelőtt volt. Húsz perccel később, erős szembeszéllel küzdve beléptem Koszóvóba…
1400 km után elértem a tengert!
Félóránként harckocsik, tankok robogtak el mellettem, a gépfegyveres katonák jelenléte állandó és megszokott volt. Egy kép mindörökre beleégett az emlékezetembe: az úton egy kiégett benzinkút feketére szenesedett váza. Körülöttem szétlőtt és lebombázott épületek maradéka. Kóbor kutyák és szemét mindenütt. Balra tőlem, a benzinkút sötét, rozsdás csontvázához erősítve egy lánc lóg, rajta egy rongyokba bugyolált kócos, fekete hajú kislány hintázik. Idill a züllött káoszban…
Hatcsillagos szálloda. Aki nem hiszi, járjon utána!
Makedónia. A biztonság földje. Találkoztam egy ukrán óriással, aki nem mellesleg szerelmese a kerékpározásnak. Ez Skopjében történt. Invitált, alhatok náluk, de valahogy éreztem még erőt a lábaimban, így elköszöntem és tovarobogtam. Aznap 218 km-t tekertem. Hegyen-völgyön. Talán Koszovóból menekültem még mindig? Nem tudom, csak azt, hogy reggel 6 órától este 8 óráig fél óra szünetet tartva tekertem és tekertem és tekertem. 116 km-t autópályán tettem meg. Meglepett, hogy a helyiek mind azt ajánlgatták, hogy biciklizzek a leállósávban nyugodtan! Persze arra én sem számítottam, hogy a két fizetőkapu közül az egyiken 1 Eurot kell majd fizetnem az autópálya használatért. A táj gyönyörű volt, a naplemente szintúgy. Köröskörül hófedte hegycsúcsok, kutyák vonyítása a távolból. Zárásként, a 180. km után az a 30 km felfele (2000 m szint) már nem esett jól. Másnapra kiírtam magamnak Pécs óta az első pihenőnapomat.
Ha már ott voltam, körbetekertem Thasos szigetét is. Meseszép hely!
Görögország a béke szigete. Végre teljes biztonságban éreztem magamat és első este egy tó partján nyugodtan vertem fel a sátram. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy az áprilisi tavasz nem ugyanazt jelenti itt, mint, amit én otthon elképzeltem. Két réteg alulra, sok réteg felülre. És még mindig fáztam. Felvettem hát az utolsó ruhaneműt: a neonsárga esőkabátomat. Sajnos egész este nem aludtam. Ellenben volt időm két igen fontos fogadalmat tenni a jövőbeni utazásaimmal kapcsolatban:
1./ többet nem hozok egyrétegű sátrat, bármilyen könnyű is (ezt később – néhány teljes elázás után- többszörösen megfogadtam!)
2./ a nyári hálózsákom helyett a melegebbet kell legközelebb elcsomagolnom!
Úti önportré. Végre egy kép, amin nem csak a bringám, vagy csak én vagyok rajta, hanem mindketten!
Görögországban pedáloztam az utam egyharmadát, de sajnos így sem sikerült hozzászoknom a drága árakhoz. Komolyan kezdtem aggódni költségvetésemet illetően. Két hét után itt láttam meg először a tengert és itt vendégeltek meg ebédre utam során először (és utoljára). Thessalonikin átvergődni fél napba tellett, de utána egyértelmű volt az útirány. A tenger mellett biciklizni felemelő érzés volt, gyönyörű helyeken jártam.
Ez a teknős az út közepén sprintelt valami olyan sebességgel, hogy késztetést éreztem, hogy átvigyem a túloldalra (ugyanis egy kamion akarta megzavarni szegény kalandvágyó kis életét)...
A török határtól mintegy 40 km-re találkoztam két izraeli kerékpáros utazóval. Emlékszem, borús idő volt. Úgy terveztem, hogy egy kimerítő és rendkívül hideg éjszaka után – amelyet Thasos szigetén, a homokos strandon a csillagos ég alatt volt szerencsém eltölteni – kijár egy pihenőnap. De az időjárás közbeszólt. Sűrű, sötét felhők gyülekeztek felettem és délelőtt tíz óra tájt úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok még egy éjszakát, inkább összeszedtem a sátrat és a lehető legrövidebb úton a török határ felé vettem az irányt. Ők épp gyrost ettek. Mikor eltekertem mellettük, utánam kiáltottak. Megvallom, majdnem három hét magányos tekerés után rendkívül örültem a társaságuknak! Első este, vadkempingezés közben eldöntöttem, hogy a maradék 300 km-t Isztanbulig velük teszem meg! Másnap délelőtt együtt gurultunk át a török határon.
Roei, Gadi és jómagam Isztambul előtt kb. 60 kilométerrel. Roei (Jinji Sadan) az első izraeli földkerülő biciklivel, eddig 3 év alatt 44.000 km-t tekert! Nagyon jó társaság voltak!
Törökországban bringázni piszok jó volt! Nem csak azért, mert éreztem a végcél közelségét, hanem, mert az emberek érdeklődőek, barátságosak voltak. Szinte végig egy viszonylag nagy forgalmú autóút mellett haladtunk. A táj a tengert elérve egyre színesebbé vált. Finom volt esténként az Effes sör és a rizottó, amit új barátaimmal főztünk. Utolsó közös sátrazásunk alkalmával éjféltájt egy zápor jóformán elmosta táborunkat. Az enyémet egészen biztosan. Reggel szó szerint kiöntöttem a sátramban szorult mintegy 6-8 liter vizet…
A nagy pillanat. Megérkeztem. Háttérben a Kék mecset
Másnap elcsigázottan, fáradtan róttam a kilométereket. A táborunkat körülvevő ragadós sár miatt a bicajok úgy néztek ki, mint a legdurvább esős maraton után, így megálltunk egy benzinkútnál és magasnyomású mosóval sikerült nagyjából letisztítani őket (és magunkat). Ezután kezdődött az igazi nagyvárosi küzdelem. Isztanbult majdnem 20 millióan lakják és a bevezető utakon szó szerint az életünkért küzdöttünk. Egy alkalommal például egy hatsávos úton kellett a belső sávba vergődnünk úgy, hogy közben 120-al téptek el mellettünk az autók…
Bursaból hazafelé. Azért a vízen nem tekertem át...
Müezzin. Kék mecset. Április 20. 13:21.
Megérkeztem.
Valami olyasmit éreztem akkor, amit talán még soha. Napok óta nem fürödtem, egész éjjel vacogtam, teljesen eláztam, átfagytam és mégis: rendkívüli pillanat volt!
Sok mindent tanultam az útból. Először is gyorsabban tudtam haladni, mint számoltam. Simán lehetett volna napi 110-130 km-el kalkulálni (a 80 km helyett). Másodszor áprilisban még nincsen az a rekkenő hőség (a táskámba elrakott 3 rövid ujjú kerékpáros mez közül egyet sem használtam!). Egyedül utazni jó volt, de örültem a társaságnak is az út végén. Megtapasztaltam, hogy a sík út hosszú távon unalmas és hogy a kerékpáros legnagyobb ellensége a szembeszél. A kutyák külföldön sem a biciklisek barátai. Több kutyatámadást szenvedtem el, a legtöbbet és legkomolyabbakat Koszovóban, ahol szinte minden kanyarban 4-5 kóbor kutya leste, hogy mikor pattanhat fel és ronthat nekem. A közlekedés is itt és Isztanbulban igényelte a legtöbb odafigyelést. Egyszer például egy busz leszorított az út mellé, máig sem értem, hogyan éltem túl nagyobb esés nélkül. Egy másik alkalommal egy kamiont éppen 140-el előző szakadt autó dudálása ijesztett halálra. 20 centin múlott…
Az utamat sikeresen teljesítettem. Mivel maradt még majdnem egy szabad hetem a visszaútig, úgy döntöttem, hogy eltekerek egy Ázsia északnyugati részén található nemzeti parkba, Bursa mellé. Mindenkinek csak ajánlani tudom, gyönyörű hely! Visszaérve Isztanbulba néhány napig egy kint élő magyar jó barátom és menyasszonya szállásoltak el. Részt vettem a helyi Critical Mass rendezvényen, ami sokkal kisebb, mint itthon nálunk!
Biztos vagyok benne, hogy ez nem az utolsó kerékpáros csavargásom volt…
Szöveg és fotó: Stéger Ádám
