Van egy lány, aki nem riad meg semmilyen távtól, sem egy 200 km-es alpesi maratontól, sem pedig egy 12 vagy éppen 24 órás egyéni teljesítésétől. Amit elhatároz, azt végigcsinálja. Ha valami megakadályozná ebben, akkor legközelebb megint nekifut, és akkor már biztosan sikerül is neki. Több hazai maraton elsőség, 12 órás és 24 órás egyéni dobogós helyek, a salzkammerguti 200-as táv ezüstje, hogy csak néhány fontosabbat villantsak fel eddigi teljesítményei közül. Egy igazi hosszútávú specialista. Ő Nagy Hédi…
fotók: Székely Zsolt, GG
Kezdjünk mindjárt egy olyan kérdéssel, amit szinte mindig feltesznek egy ilyen interjúban: Mikor kezdtél bringázni, és mi volt az a momentum, aminek a hatására úgy döntöttél, hogy versenyezni is fogsz?
Kettőezer-háromban kezdtem, de mondhatni, rögtön belecseppentem a sűrűjébe. Az állóképességi alapokkal nem volt gond, de technikailag sokat kellett/kell tanulni. A versenyzés gondolata rögtön elkezdett foglalkoztatni, mert célt kellett adni az edzéseknek. Amikor már nem volt annyi spinning óra az edzőteremben, ami elég lett volna, vettem egy jó nehéz montit, és irány a HHH meg a Pilis, az akkor még kb. 10 fő alatti létszámú Bringabanda „kezdeményezéssel”. Jókat szórakoztak rajtam, mert eleinte estem-keltem, de lelkes voltam. A Bükk Maratont szemeltem ki elsőnek, mivel Egerben születtem, és imádom a környéket. Néhány bordám bánta ezt a korai akciót, ennek ellenére elhatároztam, hogy életem végéig montizni akarok!
Milyen érzés volt a Salzkammergut Trophy 200 kilométeres távjának dobogóján állni azok után, hogy előző évben rajtad kívül álló okok miatt nem tudtad befejezni a versenyt? Éreztél valamiféle elégtételt?
Igazából nem a dobogón volt jó, hanem egy hosszú küzdelem után célba érni. A mai napig kiráz a hideg attól az eufórikus érzéstől, amit az utolsó kilométereken átéltem. A könnyeim potyogtak, és hangosan nevettem egyszerre. Annyira összetett egy ilyen verseny, annyi tényező befolyásolja egy ekkora távon a végkimenetelt, hogy bármennyire is felkészült az ember, nem lehet tudni, hogy hajnal 5-től estig mivel kell megküzdeni, ugyanakkor a limiteket elég szigorúan határozzák meg. Fontos a jó erőbeosztás, a helyes frissítés, viszont pl. amikor a rövidebb távok csúcsforgalmával azonos szakaszra értünk, hirtelen veszélyben éreztem az egészet. Egyrészt nem tudtam frissítőt felvenni több alkalommal, másrészt forgalmi dugó volt olyan részeken, ahol nekem nagyon mennem kellett volna. Szerencsére a leghosszabb mászáshoz összeszedtem magam. Itt viszont drámai volt látni, hogy a hőség és az emelkedő kombinációja hogy szedi az áldozatait. Nem éreztem elégtételt az előző évi miatt, hisz ha a technika adja meg magát, akkor azt kénytelen az ember elfogadni. Akkor még bennem maradt a kérdőjel, hogy vajon elég vagyok-e én ehhez. Egy évre rá jó volt bebizonyítani magamnak, hogy igen.
Idén is nekimész a hosszútávnak?
Ez még szervezés alatt áll. Az idei évem egy átmeneti év, hosszú távon még több teret szeretnék nyerni a sport, a bringázás számára, de ez a jelenben némi „áldozatot” kíván. Tanulás, szakmai gyakorlat, vizsgák és munka mellett persze szeretnék lehetőleg sokat versenyezni, csak ez elég nehezen tervezhető.
Milyen skalpokat tervezel még begyűjteni? Melyekre mondod azt, hogy ezt muszáj egyszer megcsinálni?
Szeretek mindig valami pluszt belerakni a következő szezonba, mindig valamivel nehezebbet. Idén ez a fenti okok miatt úgy tűnik, hogy kimarad. A későbbiekben viszont jöhet majd egy többnapos (régi álmom), aztán szeretnék egyszer eljutni a World Games-re, és ha már új kihívásokról van szó, egy izgalmas dolognak tűnik az Ironman is. Az egyik kedvenc maratonom, a Grazer Bike Marathon (eddig Masters Eb), ahol tavaly volt a tervezett vb pálya főpróbája, és nagyon tetszik – itt rendezik a világbajnokságot 2009-ben. Sorolhatnám még, de nem tudok ennyire előre gondolkodni, ezek inkább csak álmok. Ha tehetném, akkor egyszer egy 24 órás sorozatot is végigcsinálnék…
A salzkammerguti sziklafalon
Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
Egyértelműen a tavalyi Salzkammergut Trophy-ra, de jó volt egyszer dobogón állni a 24 órás Eb-n is.
…és melyik verseny volt a legemlékezetesebb?
Imádom a hosszú versenyeket, tehát ezek közül az összes. A 24 órás versenyek különösképpen, a már profi szinten működő support-team miatt. Nagy élmény volt a Masters Eb, mert töményen benne van a maratonok esszenciája: hosszú mászások és technikás lejtők. Izgalmasra sikerült a müncheni 24 órás is duóban, mert hihetetlenül szoros volt a vége, és ezek egytől egyig csodaszép vidékeken zajlanak.
Esetleg van olyan, amelyikre nagyon nem szívesen emlékszel vissza?
Nem igazán, mert amikor leülepednek az élmények – legyen az pozitív vagy negatív -, mindig képes vagyok tanulságos dolgokat leszűrni belőle. A kudarcot is tudni kell a javunkra fordítani. Tulajdonképpen nem vagyok eredményfüggő, de magammal szemben vannak elvárásaim, legfőbbképpen az, hogy úgy érjek célba, hogy helyezéstől függetlenül elégedett lehessek.
Edzeni egyedül szoktál, vagy inkább társaságban?
Szeretem, ha összejön, hogy erősebb, technikásabb emberekkel mehetek, de akár hasonló képességűekkel is sokkal hatékonyabbnak érzem az edzést. Sajnos manapság már ritka alkalom az ilyen. A munka és tanulás miatt szinte lehetetlen egyeztetni. Néha viszont kifejezetten jó egyedül, ilyen például hajnalban a hegyen, a város felett, a napfelkeltét látni, meg azt, ahogy indul a városban az élet, és én még feltöltődhetek, mielőtt belevetem magam. Egy hosszú monoton tekerés pl. haza a Mátrába egyedül, számomra felér egy meditációval, de egy technikás edzésen jó ha van valaki velem.
Edző utasításait követed, vagy csak úgy érzésre edzel?
A kettő kombinációja adná az optimumot. Ennek ellenére nincs edzőm, mert teljesen rendszertelen egy hetem, és nem tervezhető, mint korábban, amikor még Olivér és Vizdák Jani utasításai szerint edzettem. Eddig is sokat tanulhattam a tapasztalt csapattársaktól, sőt szeretek magam is az edzés elméleti oldalával foglalkozni, eddigi tapasztalataimból kiindulva dolgozni a gyenge pontokon, némi következetességet vinni a felkészülésbe.
Kifejezetten hosszútávú specialista vagy. Mennyiben más 24 órás versenyre vagy 200 km-es maratonra készülni, mint rövidebb távokra?
Nekem nem sokban. Igaz kicsit szíven ütött tavaly, hogy normál hosszútávú maratonokon nem indulhatunk mi lányok (elfogadom a vélhető indokokat, de nekem nem jött jól), és az 50-60 km-s távok valóban mást igényelnek, mint egy 200 km fölötti táv. Lényegében izomzatilag és állóképesség szempontjából a középtávosok is bátran nekimehetnek (valószínű a többségük többet edz, mint én), de nem árt egy jókora belső indíttatás az ilyen jellegű kihívások irányába, ami arról szól, hogy megtapasztald a határaidat, mentálisan tudd kezelni a holtpontokat, és tudj önmagadból erőt meríteni. Túl sok tapasztalatom nekem azért még nincs, de igyekszem. Egyértelműen az olyan versenyek vonzanak, amiben van egy csipetnyi extrém kihívás: akár a szintkülönbség, akár a táv vagy az idő.
Mondják, hogy ilyen távú versenyeken nagymértékben fejben dől el az eredmény. Mentálisan mennyire érzed megterhelőnek a folyamatos 12 vagy éppen 24 órás tekerést? Mire gondolsz verseny közben? Mi motivál ilyen hosszú távok teljesítésére?
Mentálisan nem gond. Sokkal földhözragadtabb dolgok okozzák a vége felé a gondokat, pl. kidörzsölések, gyomorproblémák, bár igaz a fájdalomtűrésben is szerepe van, hogy mentálisan mi a helyzet. A 12/24 órás versenyeken folyamatosan körülvesznek. Vannak szurkolók, a versenytársak is szólnak pár szót, egymást is bíztatjuk (nekem sokat jelent). Ott a frissítő csapatunk, akik 24 órán keresztül ébren vannak, és kitalálják a gondolataimat, mindent precízen előkészítenek, és próbálnak rögtönözni, ha netán borulna a terv. Mindezt annak ellenére, hogy nem éppen minden versenyző kedves a 20. óra után (de fejlődőképes vagyok). Tehát igazából nincs lehetőség befele fordulni. Talán az éjszaka ilyen szempontból változást hoz, de én szeretem, amikor kicsit lecsitul minden. Vannak operatív gondolatok, hogy mit frissítsek, mikor kell a lámpa, mikor veszek föl meleg ruhát… Valamilyen szinten koncentráltnak kell maradni, és ezt majd javítanom kell, mert nekem fáradtan könnyen elkalandoznak a gondolataim (teljesen versenytől független gondolatok), és olyankor belassulok anélkül, hogy észrevenném. Persze folyamatosan szeretem tudni az állást, esetleg a saját köridők alakulását stb., és így hullámzok az éber tudatállapot különböző fázisaiban. Ebben az egy szituációban előnyös talán, hogy rossz alvó vagyok, tehát nem is merül föl bennem az alvás igénye (még verseny után is nehezen). A motiváció belső eredetű, mondhatnám, szükségem van az ilyen élményekre.
A jól megérdemelt trófeával a Salzkammergut 200 km-es távjának dobogóján
Véleményed szerint mennyire számít a technika, amit az ember hajt?
Addig a szintig, amíg indokolt, ami az illető edzettségi szintjével egálban van. Én maximálisan meg vagyok elégedve az enyémmel.
Jelentősebb sérülésed volt már?
Nem. Inkább csak viccesek, amolyan „harci sebek” amelyekre büszke az ember, például a lánctányér forradásnyomai a lábamon (korai szárnypróbálgatások során). Bordarepedés kétszer, ennél nagyobb szerencsére nem volt.
Távoli jövő? Meddig nyomod még a pedált?
Mindig belelkesedem valami új kihívás miatt, ezért szinte lehetetlen megmondani. Sokáig szeretném, hiszen annyira pozitív színfoltja ez az életemnek, hogy ha egy mód van rá, valamilyen szinten továbbra is folytatni akarom.
Hédi-karbantartás a griffeni 12 órás Eb-n
Nemrégiben belevágtál egy nyílt végű angliai kiruccanásba. Aztán amikor hazalátogattál, eredeti szándékod ellenére mégsem mentél vissza. Nem tetszett odakint?
Nem túlzottan. London túl nagy város. Jó volt gyakrabban látni az öcsémet, aki kint él, jó volt belecsöppenni egy más világba és kizökkenni az itthoni dolgokból, bepillantani az Evanscycles mindennapjaiba. Ennek ellenére honvágyam volt, mert kiderült, hogy ezzel én nem tudok azonosulni, sőt távolabb kerültem a céljaimtól. Vannak persze szép emlékek is…
Ha szabadon dönthetnél mindenféle kötöttség nélkül, hová költöznél?
Haza. Ahol felnőttem, a Mátrába. Imádom, és így is gyakran vagyok ott. Bringázni, futni, pihenni ideális! Fontosak a gyökerek.
Az olvasók talán csak a versenyző Nagy Hédit ismerik. De vajon ki van a háttérben? Hadd tudjunk meg rólad pár személyes dolgot is! Mit csinál Hédi, mikor nem a nyeregben ül?
Jógaoktatónak, sport- és gyógymasszőrnek tanul és egy fitneszteremben dolgozik. Ezek mind elég friss hajtások, mert váltani merni kell, bár senki nem mondja, hogy könnyű lesz, amennyiben mindent feladsz, amit addig elértél (ezt a munkára értem), de jó érzés kézbe venni a dolgaimat.
Életed legszebb pillanata?
Ilyesmire sosem tudok válaszolni. Sok van, de a legjobb még hátra van.
…és a legrosszabb? Persze ha nem akarsz, nem muszáj válaszolni.
Nehezen hevertem ki, amikor ellopták a Speckómat, persze volt már sokkal rosszabb is…
Mi az, ami a leginkább feldob?
Új kihívások. Akár a sport, akár a tanulás terén. Bármi, ami előrevisz, amiért kicsit küzdeni kell.
…és ami a leginkább lehangol?
A mókuskerék és a céltalanság…
Hát azt hiszem ez az, ami talán a legkevésbé jellemez. Köszönjük, és jó hátszelet az idei szezonban!
Fontosabb eredményei:
2005
Top Maraton sorozat; 1. hely
2006
Regau 24 órás Eb; 3. hely
Griffen 12 órás maraton; 2. hely
2007
Salzkammergut Trophy, 200 km-es táv; 2. hely
Waldviertler Marathon, hosszútáv; 2. hely
Voralpen Marathon, hosszútáv; 3. hely
Naturaqua Maraton, középtáv; elit 1. hely
Sopron Maraton, középtáv; 2. hely
Rock Machine Maraton, középtáv; master 1. hely
MVM Duna Maraton, középtáv; master 3. hely
Bükk Maraton, középtáv; master 1. hely
24 órás MTB Eb; szóló 4. hely
Eredetileg megjelent a Bikemag 2008. májusi lapszámában.
