Az indulás hajnalán csak a másfél nappal azelőtti két-három órás szunyókálásba tudtam kapaszkodni. Mindannyiszor elhatározzuk, majd aztán mint valami közhelyes újévi fogadalmat, tekeréseink előtt sose tartjuk magunkat az egészséges és bőséges alváshoz. A magyarázat mindig kézen fekvő, utólag pedig önirónia is körbelengi. Menet közben ismét sűrűn szórom magamra az átkot emiatt – persze csak akkor, amikor épp ébren vagyok.
Így négyen indultunk útnak augusztusi nyárban Kecskemétről Székelyudvarhelyre, Ukrajnát érintve. Vagyis három országon keresztül, ahol szembejön velünk a Kárpátok észak-keleti vonulatának néhány nem elhanyagolható jelentőségű kaptatója (úgyis mint Vereckei-hágó, Borsai-hágó, Békás-szoros), aztán elhagyva a Kárpát-medencét, illetve egy-két kisebb pocsolya, köztük a Gyilkos-tó…szóval megint „bevásároltunk”! Hat nap, ezerszáz kilométer, avagy a magyarok kimenetele.
A csapat a Békás-tónál: Miki, Zoli, Imre, Krisztián
Első nap – Alvajárók
A 44-esre felkerekezve kicsit megijedtünk, mert a tiszaugi hídig meglehetősen intenzív kamionoffenzívát kellett túlélnünk. Szarvast elhagyva az alsóbbrendű országút fékezett habzásával viszont már könnyen ringatott álomba, a délutánra saccolt fáradtság holtpont már reggel 9 körül, azaz ijesztően korán csapott le rám. Kérdezgettem a többieket, ki hogyan merre és mit álmodik éppen, illetve mennyire fitt: Zolinak és Mikinek kutya baja, ellenben Krisztián jelezte, hogy neki már indulás óta lehúzták a rolót. Jól van, nem vagyok egyedül, ilyenkor csak ebből lehet erőt meríteni. A tájból nehezen, mert az Alföld közepén egy tízcentis pukli sem töri meg a monotóniát, hegymenetben legalább ébren tartana az erőlködés.
Gyomaendrőd
Gyomaendrőd után a kialvatlanság következtében össze is ügyeskedjük túránk egyetlen eltévedését, így Szeghalomra pluszkilométerekkel a lábunkban érkezünk. Ami a korai ebéd, illetve Mikinek és Krisztiánnak a szieszta idejét hozza el. Rólam nagyjából ekkor pattant le a tudatomat homályba borító fáradtság, nagyon bíztam benne, hogy legközelebb már csak rendeltetésszerűen, az esti lefekvéskor találkozom vele.
Debrecen innen jó nyolcvanas: mintha térképről kevesebbre emlékeztünk volna, na persze, ha egyáltalán ránéztünk volna a térképre. Mindegy, felvesszük a csapatidőfutam alakzatot, majd váltott vezetéssel, szelet fogva a hátul lévőknek nekibuzdulunk. Olyan jellegtelen főutas ez a rész, hosszú egyenes szakaszokkal, nagy nyílt térségekkel, illetve a néha-néha utunkba kerülő településekkel. Lélekromboló, és nem is igazán érzékeli az ember, hogy haladna, a számok csak nyögdécselve vánszorognak a kilométerórán. Igazi turistacsalogató körülmények!
Berettyóújfalutól ráadásul még nyakunkba szakad a Debrecen és Nyíregyháza felé igyekvő komplett román kamionflotta. Rohamuk egészen késő délutánig, a Debrecenig kitart. Egy nagyvároson keresztülvergődni persze kerékpárral sem könnyű, így már-már szinte alkonyodik, amikor végre az északi végét elérjük, sajnos a szabályos kerékpárút-használatért az élet defekttel büntet. Újból felkerekedve még találkozunk az egyik kanyarban egy merészen eldobott motorral és némi rendőri jelenléttel, mi viszont már az éjszakára gondolunk, Hajdúsámsont elhagyva megtesszük az előkészületeket a vadkempingre.
Ma már nem is tudom, melyikünknek jutott eszébe, hogy bekéredzkedjünk egy almáskertbe, de az ötlet kiválónak bizonyult, mert egyenesen a szivattyúházba nyerünk bebocsáttatást. (Egy kis mesterséges tó víztartalmából oldják meg a több hektáros gyümölcsös öntözését). Újdonsült házigazdáink szívélyessége váratlanul jött, és mindegyikünknek jól esett, még teát is ígért a hajnal 5 órai indulásunkhoz. A gyors vacsora közben vetek néhány pillantást a csillagos égre, hátha ölembe hullik valamelyik, elvégre szezonja van, de közben azt is tudom, hogy rákészüléssel ez nekem még sosem jött össze. Ám sokkal fontosabb az elmúlt napokban elhanyagolt alvásmennyiséget pótolni: 240 kilométeres alvajárásunk után furcsamód nem kellett egyikünknek sem birkákat számolni az alfaállapot eléréséhez.
Munkács vára
Második nap – Át a határon, be a hegyek közé
Alkalmi vendéglátóinknak a legjobb nyírségi almatermést kívánjuk, mert ma már egyáltalán nem természetes az a kedvesség, amivel négy fáradt vándort befogadtak éjszakára. A kerékpárútra kikapaszkodva tapossuk a pedált böcsülettel, a nyírségi tájkultúra erdőben kanyargó országútjai nagyságrenddel emelik a kulisszák élvezeti értékét a tegnapi puszta-szántóföld-kukoricás turmixhoz képest. Mátészalka és Vásárosnamény falait még kora délelőtt bevesszük, utána már érezhetően kicsit megilletődöttebb hangulatban gurulunk, ami szól egyrészt egy olyan országnak, amely Európa komfortzónájától keletebbre fekszik, másrészt maga a határátlépés, az ukrán határőrökkel a közös nyelvet megtalálása sem tűnik könnyű feladatnak. A tapasztalatok alapján a közös nyelv az útlevélbe csúsztatott fém kétszázas, egy olcsón mért korrupció lesz.
A határ magyar oldala gyorsan utunkra enged, az ukrán ellenőrzés ránézésre már komolyabb súlycsoportba tartozik. Milicista egyenruhában várnak, jó 20 perc… de végül a vizslató szemek elé kerülök én is, a kötelező „Cigareta?” kérdés megválaszolása után, egy „Szpasziva” kíséretében, a kétszáz forintos kenőpénz kényszere nélkül a többiek után engednek. Könnyű győzelem!
Odaát rögtön kerékpárút: ezek szerint Európa nem itt ér véget, hanem itt kezdődik? Nem tart persze sokáig, csak Beregszászig, viszont legalább a látszatra adnak az ukránok. Csendesen tekerünk, időutazásban van részünk, ugyanazok a Zil, Kamaz, Tatra teherautók porolnak itt, mint a 80-as években otthon. A bérházak lépcsőházai tárva-nyitva, elektromos kapucsengőre itt kár is lenne vállalkozást alapoznod. Lépten-nyomon benzinkutakba vagy hatalmas, cigarettával töltött raktárépületekbe botlunk: magyar kereslet, ukrán kínálat. Na, ez az igazi nemzeti dohánybolt, nem kell fagyival felhígítani…
Aranyozott kupolájú ortodox székesegyház
Beregszászon minden olyan „európai”: egy megtermett, parasztporta-őrző méretű kéregető kutya a főtéren, a cirill betűs feliratok, a tér közepén emelt monumentális méretű 2. világháborús emlékmű, rajta az ötágú, bár nem vörös, hanem aranyozott színű csillaggal, ami itt nem számít tiltott önkényuralmi jelképnek. Egyébként látható az „oroszfüggőség”, ezt a híradókba belepillantva mostanság is könnyen tetten érhetjük, az országot pingponglabdaként ütögeti az EU és Oroszország nagyhatalmi játszmájában. Magyar szót Beregszászon még bőven, de Munkácson már alig-alig hallani. Kárpátalján ma már egyre kevesebb az összefüggő magyar terület, népességmegtartó képessége a leszakadás és a rossz életkilátások miatt igen-igen rossz, nagyon sokan települnek át az anyaországba. Pedig még a főtér sarkában álló, a csernobili katasztrófa beregvidéki áldozatai emlékének szentelt szobor is kapott magyar feliratot.
Beregszász és Munkács között szeszélyes útviszonyokba botlunk, néhány kilométer autópálya-útminőséget ugyanennyi szőnyegbombázott szekérút követ, majd ezek váltják egymást ciklikusan. Munkács vára már messziről integet. Zoli 5-6 évvel ezelőtt járt már erre, elmondása szerint elképesztő, hogy ennyi idő alatt mekkorát tud fordulni a világ. Míg akkor egy klasszikus, kelet-európai poros kisváros állt itt, mostanra teljesen uralma alá hajtotta a kapitalista nyugat: a hamburger meg a szex lepte el a trendivé kipofozott városközpontot. Kissé báját vesztette, kicsit uniformizálódott, kicsit színesedett, kicsit gazdagodott. Azért ha élelmesek vagyunk, könnyen megtalálhatjuk Munkácsy Mihály szülőházát, illetve Rákóczi emlékművét is. Ezen kívül – mint ahogy a következő másfél napban folyamatosan – elalélhatunk a pravoszláv székesegyházak, templomok hivalkodó, talán kicsit giccses, de mindenképpen szemet gyönyörködtető látványától.
A városból kijőve az általam már nagyon várt, hőn szeretett hegyek végre-valahára a lábunk elé kerülnek. A 80-as moszkvai olimpiára épült, kifogástalan minőségű főutat választottuk a macskaköves nyavalygás helyett: föl-le, föl-le, elkezdődött a hullámvasutazás. A táj hirtelen nagyot változott, és ettől kezdve napokon át csak ittam a látványt, kipukkadásig telítődtem vele. Az eredetileg kiszemelt alacsonyabbrendű útvonalon haladunk tovább, egyenesen a Vereckei-szorosban kötünk majd ki. Az első konkrét hegyünk 6-700 méter magasságba visz fel minket, közben majdnem átgázol rajtunk egy szarvasmarha-csorda: hiába, itt ők vannak otthon, nekünk kell alkalmazkodni. A lejtmenetből egy kis faluba megérkezve a buszmegállóban várjuk össze egymást, majd a térképen konstatáljuk, hogy a Vereckei-szoros résnyivel még arrébb van. Újratervezünk, ma már nem hágunk hegyet, éjszakai pihenőnek alkalmas helyet keresve majd csak másnap reggel támadunk.
Az első hegyek Munkácsot elhagyva
Ugyan adtak esélyt az esőnek a fogadóirodák, a vadkempinges szálláshely keresésének fő szempontja mégis a civilizációtól való minél nagyobb távolság. Mire kiszemeltük egy ennek megfelelő táborhelyet, szépen ránk is sötétedett: egy rét, mögötte egy domboldal, majd egy kerítés, és a kerítés mögött erdő, szép nagy szál fákkal. Nehezítő körülmény a patak, amin egy 30 centis pallón egyensúlyozva lehet átkelni. Tökéletes, sem az U.S. Army, sem a vöröslobogós kínai néphadsereg nem lenne képes minket itt meglepni!
Már a fák rejtekében tartunk, amikor villan, majd pár másodperc múlva dörren az ég. „Nem jön ide, megakad a hegyekben, elfújja a szél” – számtalan érv a védekező mechanizmusra és önnyugtatásra berendezkedett agyunkban. Többiek bontják a csomagjaikat, földre kerül a laticel és hálózsák, én szkeptikusan ingatom a fejem, kivárok. Mintegy 20 percig, amikor is elkezdődik a menekülés.
„Láttam egy buszmegállót lentebb, nem azt, egy másikat, egyelőre helyezkedjünk el ott, aztán majd meglátjuk.” Miki és Krisztián a fák alatt marad, Zolival ketten ideérkezésünket inverzbe rakva próbáljuk meg az előbb emlegetett buszmegállót elérni. A szemembe mosott izzadságnak köszönhetően a rendelkezésemre álló világ 20%-át látom, és ezt az esőfüggöny még megfelezi. A kerítésen visszaemelni a bringákat nem sikerül erőszak, vandalizmus nélkül, amúgy meg hatalmas szerencsénk, hogy visszafelé nem a 30-as, hanem egy másik, sokkal nagyobb, 40 centis pallón kelünk át a patakon. Közben persze továbbra is villámlik, dörög, zuhog. Felszállok a gépre, SPD-re gondolni sem merek, Zolit már rég nem látom magam körül, találomra elindulok egy irányba. Nyert. Az erdőn keresztül is minden út Rómába vezet.
Gyorsan teljes felsőruházatot cserélek, mert éjszaka hideg tör majd ránk, a párás időben pedig esélye sem lesz a ruhának megszáradni. Elöl-hátul nyitott a kalyiba, csak oldalfalakkal és tetővel rendelkezik, de ez nekünk most pont elég. Hálózsákba csavarjuk magunkat, és megegyezünk a bő másfél órás őrszolgálatokról. Második vagyok a sorban, a ma megtett 200 km után ez sajnos nem ígérkezik egy nyugodt éjszakának…
Útban a Vereckei-szoros felé, egy álomvilágban
Harmadik nap – Versenyfutás az idővel
Negyed 12-től vagyok szolgálatban, a sápadt holdfény megvilágította hideg leheletem szinte ráfagy a géppuska zúzmarás csövére. De csak jöjjenek erre az ellenséges csapatok, ellátom a bajukat, elveszem a ceruzaelemeiket. Az enyéim ugyanis két méterrel arrébb, elérhetetlen távolságban fekszenek, és feltett szándékom, hogy virrasztásom másfél óráját egy Agatha Christie audiobook társaságában töltöm, már a startvonalnál elbukott, miután az mp3player alig 5 perc után lemerült. Most már sose tudom meg, ki volt a gyilkos!
Az eddig lealudt másfél óra sem volt teljesen zavartalan, közben egy autó visszagurult, és fényszóróval tanulmányozta a díszes, az eső elől buszmegállóba költözött kompániánkat. A kompozíció úgy áll össze, hogy a T-elágazás keresztpontján vagyunk mi és a buszmegálló, a talpa pedig az a kis település, amerre reggel továbbindulni szándékozunk. Buli van a kis falunkban, sűrű menetrend szerint érkeznek, majd őrszolgálatom kezdetével távoznak az autók, a lebukás veszélye tehát meglehetősen magas. Ugyanakkor az itt lakó népek sem veszik vérünket ok nélkül, ennek megfelelően a legellenségesebb reakció, amit az elhaladó autókból kaptunk az üdvözlő dudaszó és vidám kurjongatás. Miután valószínűleg hírünk ment, a hazafelé tartó autók a kíváncsiságtól hajtva a buszmegállónknál lelassítanak. Különös érzés éjszakai vártán lenni, éjfélkor egy teljesen idegen ország teljesen idegen nyelvi környezetében, egy hegy aljában a buszmegállóba beszorulva a reggeli fényeket várni, de utólag visszagondolva a legnagyobb fenyegetést ránk ott és akkor a hajnali hideg jelentette.
Az eső még reggel is szemerkélt, indulásunk késett, és mivel estére fix szállásunk volt Máramarosszigeten, a kötelező napi kilométerpenzum előttünk állt. Végül csak-csak elindulunk, a Vereckei-hágó tetejéig tartó jó kétórás mászásunk alatt az eső még azért jó néhányszor arcon vert minket, de jelenléte a hőmérséklet egész kellemes mivoltából fakadóan egyáltalán nem volt zavaró. A Vereckei-szorosban a mai napig fellelhető a második világháborús Árpád-vonal néhány erődítménye, pontosabban annak romjai. Bemelegítésnek jó is ez a 20 kilométeres menet, nem rögtön kell nekiesni a körülbelül 5-600 méteres szintet tartogató emelkedőnek, amely a 841 méter magasan fekvő hágóhoz vezet. Nem mellesleg igen vacak az út, itt lefelé nem lesz majd nagy száguldozás!
Vereckei-hágó, emlékmű
Fent a hét törzset és Kelet-Nyugat kapuját szimbolizáló emlékmű vár minket. Hoztunk koszorút is, a látvány pedig egészen fenséges. Árpád, biztos jó döntés volt lejönni erről a hegyről? Alsóverecke és a környező települések nem a leggazdagabb része Ukrajnának, az utak gidres-gödrösek, az itt élők arca küzdelmes életről árulkodik. A házak mégis rendben tartottak, kertjeiket gondozzák, és a falvak maguk kifejezetten tiszták. Sehol egy csikk, hanyagul eldobott csokipapír. Igen, ez a lesajnált, alacsonyabb rendűnek elkönyvelt, igénytelen Ukrajna…
Épp reggeliztünk, egy vegyeskereskedésben ásványvizet vételeztünk, amikor kijött a szemben lévő házból egy öreg. Pólóját összefogva a kertjéből szedett néhány körtét nyújtotta át nekünk. Ahogy tőlünk tellett, megköszöntük, Zoli és Miki minden orosztudását összeszedve igyekezett a kommunikációt kétirányúvá formálni, én pedig sűrű fejbólogatással asszisztáltam kemény munkájukhoz. A bácsi lelkesen beszélt hozzánk. Elment, visszajött az újabb, még nagyobb adag körtével, mellécsapódott kutyájával, majd folytatta. Szavaiból kihámozható volt, hogy élete során ő már három ország állampolgárának is elmondhatta magát (Ukrajna, Szovjetunió, a 38-as ideiglenes visszacsatolás idején pedig Magyarország) – lévén ezen a tájon teljes súlyával vonult végig a XX. századi történelem. Aztán fordult még egyet, ezúttal a rakományba alma is került, már kezdtük magunkat rosszul érezni ilyen spontán kedvesség és szívélyes fogadtatás láttán. Hát így támadott meg minket az ukrán nacionalizmus…
A Vereckei-hágó panorámája
Alsóvereckéről kifelé pedig a helybeli kisgyerekek tapsa és éljenzése kísérte a kis kerékpáros csapatot, majd a megyehatár közúti forgalmi ellenőrzését ügyesen kikerülve délnek fordultunk, hogy a hegyekből levágtatva minél hamarabb a Tiszához, azaz a határfolyóhoz lyukadjunk ki. 1 óra körül járhatott, amikor egy lejtmenetben már aggódva tekintgetünk egymásra: ha sokat kell még lifteznünk, tényleg esélytelen időben elérni az esti szálláshelyünket. Teszek is egy javaslatot a napirend megváltoztatására: álljunk hozzá úgy, hogy nem lesz meg, mert különben csak görcsölünk, és csak saját szórakozásunkat rontjuk el vele.
Szlovák kerékpárosokat hátba csapva, velük néhány szót váltva fordul meg a világ: így kapunk egy lórúgásszerű mentális doppingfröccsöt. Mintegy 50-60 km rohanás áll előttünk, magamban kicsit ingatom a fejem, ez lehetetlen, nem a Galibier-ről jövünk le, a többiek viszont felvillanyozódnak, mókás hátulról figyelni őket, ahogy a kátyúkra figyelmeztető mozdulatok mennyivel energikusabbak, élettelibbek, lelkesebbek, mint negyedórával ezelőtt.
A felfedezetlen és ismeretlen Ukrán-Kárpátok
És igaznak bizonyul a jóslat: mintegy 60 kilométert jöttünk enyhe lejtéssel, 32-35-ös utazótempóval. A legszebb tájakon, patakokon, kis hegyi falvakon átrobogva. A Kárpátoknak ez az oldala simán harcba szállhatna az Alpok bármely véletlenszerűen kiválasztott hegyvidékével egy tájszépségversenyen, valamivel kisebbek a „hegyóriások” ugyan, de látványvilágban ugyanazt, felfedezetlensége és ismeretlensége következtében talán még többet is nyújt.
Técsőre már sötétedéskor érünk, egy órát saccolunk érkezésig, úgyhogy felhívjuk Miki rokonait, leendő vendéglátóinkat, hogy teljesíthetőnek tűnik a küldetés. Innen egy szürreális kaland veszi kezdetét, éjszakai utazás az ukrán-román peremterületeken. A forgalom kezdetben igen tekintélyes, kapjuk a figyelmeztető dudaszót már messziről-hátulról, mint Romániában, ugyanúgy várják a fejmozgást, hátratekintést, jelezve, hogy észrevetted, de egyúttal az is természetes igény a részükről, hogy haladéktalanul húzódj az útpadkára. Az utakon az autó arrafelé csúcsragadozó, az evolúciós hierarchia legtetejéről, felsőbbrendűséggel, könyörület nélkül uralkodik. A közbeeső települések elég változatosak, némelyik tele fényekkel, utcafesztiválozó tömeggel, némelyik pedig teljesen kihalt, egy-egy kóbor macska szalad csak át előttünk a közvilágítás nélküli utcákon. A domborzati viszonyok – bár gyakorlatilag láthatatlanok – vegyesek, néhol igen meredek kis falakra kell felkapaszkodni.
A bűn városa. Hivatalosan persze a jelzős szerkezet mindkét tagja hamis állítást, feltételezésem szerint a határ menti átmenő forgalom, kamionosok sokcsillagos ellátására épült ki a szolgáltatói szektor szemérmetlenebb része. Nappal itt akkora a sürgés-forgás, mint egy arab bazárban, az éjszakai élet pedig a 80-as évek neonfényes lokáljaitól, kis csoportokba összegyűlt sötétbe burkolózó emberektől, egy kicsit idegkarcoltató hangulattól válik igazán izgalmassá. Egészen biztos vagyok benne, hogy bármilyen portékára lenne szükségem a feketepiaci szegmensben, legyen az élő vagy élettelen, 5 percen belül elő tudnák számomra teremteni. Feltéve ha meg mernék, legfőképp meg tudnék szólalni ukrán nyelven!
Függőhidak megszámlálhatatlan mennyiségben
Hamarosan elhagyjuk Ukrajnát. Furcsa érzés megtapasztalni a másfél nap során a szinte teljes „kukaságot”, hogy az a konyhaszintű angol nyelvtudás, amivel azt képzeljük, hogy a föld bármely sarkában el lehet boldogulni, itt semmit sem ér. Ha Miki és Zoli nem állna kis csapatunk rendelkezésére, mint az idő által megtépázott két lábon járó orosz szótár, a kétségbeesés igencsak átvenné a hatalmat felettem.
Aknaszlatina határátkelő kis bolyongásra készteti az embert. Nem tolják az ember arcába, sötétben főleg nem. Miki kitalált egy mentő stratégiát, úgyhogy a román rendszámú autók követése által, kérdezősködéssel sikerült belőni végül. Este 11, ottani idő szerint éjfél körül kopogtattunk be Romániába. (Ez a határátkelő csak 2007-től üzemel a két ország között, és elindulás előtt még azt is le kellett ellenőriznünk, hogy éjjel-nappali legyen, nehogy a határon, a végcéltól pár száz méterre kelljen megrekednünk.) Egyedül alkohol és cigaretta kérdéskörében firtattak minket, az általam szállított, vendéglátóinknak szánt Tokaji aszú a táskám bal oldalában, sunyin lapít ezekben a percekben. A papírokat egy vöröshajú playmate nézte át, háromszor is összevetette a valóságot az útlevélbe rögzített múlttal. Persze csak legyintettek ránk, elég bolondok vagyunk.
Rendesen megvárakoztattuk vendéglátóinkat Máramarosszigeten, már a reggeli eső, majd az esti szürreális utazás, végül a határkeresés felrúgta az itinert, és egyetlen lehetőség lelkiismeretünk megnyugtatására, hogy másnap nemzeti ünnep, tehát munkaszüneti nap vár Románia lakosságára. Sikerült a kilométer-számlálót ma is 200-ig elpörgetnünk, úgyhogy meglehetősen jól esik a földi boldogság, amivel Oti bácsiéknál a kései óra ellenére találkozunk. Elértük Máramarosszigetet három nap alatt, túl vagyunk az ukrán szakaszon, több mint 600 kilométer van a hátunk mögött, így megérdemeltnek tűnik az ágy, asztal, tévé kényelme.
Máramarosi román népviseletben
Negyedik nap – Just relax!
Ezen a napon kifejezetten lazára, pihenősre vettük a figurát, így aztán jutott idő mindenre. Kényelmes reggelire, bevásárlásra, fényképezőgépek akkumulátorainak felhízlalására. A kerékpárom is kapott egy kifejezetten csinos fadarabot felszigszalagozva a hátsó villára, miután a táska gyári merevítésének elégtelen állapota következtében hirtelen mozdulatokra is hajlamossá vált, azaz néha a küllők közé is belátogatott.
Természetesen városnézésre is szakítottunk időt: Máramarossziget egy kis ékszerdoboz, rengeteg szép épülettel, barátságos utcácskával, a belvárosban meglepően nagy forgalommal. Messze van, nagyon messze, még autóval is, de megéri a fáradságot. Magyarul itt sokan beszélnek, még a csinos pénztároslány is így szól hozzánk, spontán szóba elegyedik velünk egy helybéli magyar, felmálházott bringáinkat látva feltételezi, hogy az anyaországból tekertünk idáig.
A várost elhagyva két út áll előttünk, és mi a festőibbet választjuk. Ez a táj fatemplomairól nevezetes, bár emberi kéz érintése nélkül sem lenne szabad ezen a völgyön szemlehunyva átutazni, majd a végén hegyen át kikapaszkodni. Balról hegyek, jobbról hegyek, közte jellemzően egyenes, sűrűn egymás mellé nőtt, apró és takaros falvakkal. Mintegy 40 kilométer hosszan tekergünk, falusi körmenetekkel találkozunk , rengetegen baktatnak az út szélén népviseletbe öltözve. Szinte mindenhol esküvőre készülődnek, és bár haladni ugyan alig-alig tudunk, kár lett volna kihagyni ezt a kavalkádot. Jó volt időzítésünk az egyházi gyökerű nemzeti ünnepre, egy-egy tájkultúrát megismerni így érdemes. Barcánfalván pedig egy skanzenszerű helyen, tulajdonképp egy kolostorban állunk meg bő órára, csak itt nem a falusi életmódot, hanem a környék jellegzetes fatemplomait, építészeti hagyományait mutatják be a hegyek lábánál megbúvó, könnyen bejárható, igen kulturáltan kialakított és szemet gyönyörködtető parkban.
Máramarosi fatemplom
Ebédszünetben Miki drótból fon küllőt egy anyaghiba miatt elpattant korábbi helyére, na hát ő az az ember, aki a jég hátán is megél. Persze, gondoskodunk az energiautánpótlásról is, kolbász és kenyér mustárral, mert hát az úr minden körülmények között úr…
Amelyik út meredek, az rövid, ez az általános szabály. A túloldalon markáns lejtő, majd a síkon szélezés és felkészülés a Borsai-hágóra. A késő délutánra tekintettel ma elkezdjük, majd másnap valószínűleg befejezzük a csúcstámadást. Én egy kicsit tartok a hegyen éjszakázástól, mert ugyan a medvékkel bátran birokra kelek, de a hideggel szemben tehetetlen vagyok. Márpedig az 1416 méteréből még sokat legyűrünk ma, és azért ez mégiscsak a Kárpátok, már a neve is tekintélyt parancsoló.
Kolostor Barcánfalván
Borsán népünnepély és szinte délután négyes pesti csúcsforgalom: egy örökkévalóság a kijutás, erősen alkonyodik, amikor a fák közé érünk. A hegymenet már a házak között megkezdődött, és tekintetünk alkalmas éjszakai szálláshely után kutat. De csak kapaszkodunk, eredmény nélkül, egyre sötétebb kilátásokkal. Végül 104 kilométer napi teljesítmény után, már félig az éjszakában Miki elindul megvizsgálni egy fák között kószáló földutat. Hideg szél fúj, nincsenek jó kilátásaink a fagyhalál elkerülésére. Amúgy a medve is reális veszélyfaktor errefelé, Románia e tekintetben Európa leggazdagabb országa, és a Kárpátok erdei ideális élőhelyet biztosítanak a számukra. Ugyan ritkán támadnak emberre, de ha egyszer megteszik, nem kétséges a 4-500 kilós pofonok kozmetikai kockázattal járnak. Nincs az a Photoshop…
Borsai-hágó
Miki mindkét problémára megoldást jelenthető, multifunkciós felfedezéssel érkezik: talált lent egy juhakolt, némi sepregetéssel lakhatóvá alakítható. Az ötlet nem arat osztatlan sikert, főleg miután a részletekbe is betekintést nyerünk. Az akol hat rekeszből áll, és ebből ötben bokáig ér a trágya. Az általunk kiszemelt viszont csak egyetlen nagyobb darabot tartalmaz, ezt középről bottal sarokba kotorva minden luxust nélkülöző lakrészt kapunk. Zolival ketten be is költözünk, Mikiék pedig úgy döntenek, kintről őrzik majd az álmunkat. Egyetlen bibi van csak a dologban: ha az akol tényleges lakói pásztoruktól hajtva éjszaka netán megérkeznének, az önkényes lakásfoglalás komolyan gondolkodóba ejtené őket. De birkaprémbe burkolózva legalább a hideggel nem kéne megbirkóznunk!
Útban a Borsai-hágó felé, mintha Tolkien rajzolta volna
Ötödik nap – A Beszterce völgyében
Gyors összeszedelőzködés után rögtön megkezdjük a kaptatátót. Ha alvásban igen, reggeliben nem vagyunk kompromisszumkészek. 900-1000 méter magasan éjszakázhattunk, és az utolsó pár száz méteren ugyan az emelkedés 10% fölé gorombul. Egy kutya mérgesen kaffog az út mellett, 8 fokban és viharos szélben, majd 6-7 km mászás után megérkezünk 1416 méterre.
Elhagyva a Kárpát-medencét, hatalmas erdőrengeteggel borított hegyoldalak
Csapatépítő tréningre eddig sem volt szükségünk, de a reggeli után éreztem azt, hogy most ért össze igazán a négy ember. Azt a fél órát még sokáig emlegetjük. Fütyül a szél, a 8-9 fokhoz illendően beöltözve ott ülünk a Borsai-hágót tetején lévő kis pihenőben, körülöttünk kóbor kutyák lehulló falatokra várva keringenek, lábunkat pedig a Kárpát-medencébe lógatjuk. Előkerül a mustár és a kolbász, minden a szokásos rituálék szerint alakul. Aztán megjelenik egy puttonyos Dacia, élő egyenesben rötyöghetünk azon, amihez a fél világnak csak képernyőn keresztül van hozzáférése. Minden sztereotip balkáni viccparádé ősanyja, amikor a tömegközlekedés problémakörét a raktérbe zsúfolódva oldják meg, közben kapaszkodnak minden elképzelhető kallantyúba és résbe, az ajtószárnyak meg tárva-nyitva himbálóznak. ÉS mindez egy 10%-os emelkedőn felfelé! Hát ez már önmagában művészet, legalábbis artistamutatvány. Ők elmennek, mi hahotázunk, csorog a könnyünk, enni sem tudunk…
A gurulásnak nekikészülődve sem csillapodik duhaj jókedvünk, öltözékembe semmilyen lakatosmárk nem köthetne bele, mert a bringásdzseki, télisapka, kőműveskesztyű, napszemüveg kollekció a legújabb párizsi trendeknek megfelelően készült el. De azért hosszú ujjú kesztyű híján Krisztiánék kézfejre épített zoknijai kivívnák a divatguruk elismerését. Hát nincs mit tenni, itt kemények a lejtmenetek. Elrobogunk egy épülő erdészház mellett, ahol felfedezzük a puttonyos kocsit. A lejtővel elhagyjuk a Kárpát-medencét, Moldvában járunk, és majd csak másnap ilyentájt, a Békás-szorossal térünk oda vissza. Így beöltözve nem fáj a hideg, nyári szerelésben biztos nem élveznénk ennyire. Hosszú lejtmenet vár ránk a Beszterce völgyében, alapvetően egészen a Békás-tóig, az aznapi tervezett célig.
Békás-tó
Rendesen a délelőttben járunk már, amikor Dornavátra, a sokak által a különféle utazási irodák katalógusaiból Vatra Dornei néven ismert város közelébe érünk. Turisztikai központ, gyógyfürdőjének, de leginkább sípályáinak köszönhetően vált felkapott üdülőhellyé. A hat nap során már nagyjából négyszázötvenedszerre esik ki a szánkon, hogy szép helyen járunk. A látvány, a levegő tisztasága, idegenforgalmi atmoszférája alapján akár Ausztria bármely régiójában is járhatnánk.
Gyors ebéd után a városból kijutni jó néhány dombon átkapaszkodva lehet, el is szakadozunk időnként egymástól. Ilyeténképpen játszadozunk tulajdonképpen egész délután, nagyobb pihenőt csak egy helyen tartunk, kora este pedig meg is érkezünk a hegyekkel övezett, gyönyörű tó partjára.
Még felszuszogunk néhány hosszabb kaptatóra a tó mentén, a közepéig eljutunk, amikor már az utolsó vadkempinges éjszakánkat készítjük elő. Szélvédett domboldal lejtője, a kilátást a tóra egy erdősáv eltakarja ugyan, de az útról láthatatlannak bizonyulunk, és még sokat küzdenünk sem kell mindezért. Ha jönne az eső, a közeli pavilon menedékében meghúzhatjuk magunkat, így viszont szabad ég alatt, hálózsákban is bőven megfelel a pihenés. A csillagok érkeztével a mai 184 km-es adag után vízszintesbe helyezzük magunkat, hogy másnap az utolsó etapnak nekiereszkedjünk.
Békás-szoros, gigantikus sziklaóriások
Hatodik nap – Kaland kaland hátán
Az utolsó napra nem kevés mászás jutott. Az indulás utáni kis halmok a tó körül bemelegítésnek, majd a Békás-szoroson keresztül lesz egy Pongrác-tetőnk 1257 méteren (kb. 400-ról indulunk), a vége felé pedig Székelyudvarhely előtt 40-50 kilométerrel a Tolvajos-tető kb. 1000 méteren (500-ról), már át a Hargitán. Nem is húzzuk az időt, gyors reggeli csodálatos panorámával, aztán máris a völgyzáró gát tetején találjuk magunkat. Innen rongyolás lefelé, elhagyunk néhány kisebb települést, majd következik túránk fő fogása: a Békás-szoros, Erdély egyik leggyakrabban emlegetett tájjellegű ismertetőjegye, majd a Gyilkos-tó, illetve Kolozsvár melletti a Tordai-hasadék.
A Békás-szorost nem rontja el a bazársor sem, ahol talpalatnyi helyet biztosítanak a kőóriások. Árusok mindenféle vásárfiával, amit persze megmagyaráz, hogy a turisták száma közelíti a siófoki szabadstrand egy-egy verőfényes júliusi szombatját. Tanuljuk meg: a Békás-szoros tömegsport, össznépi dzsembori!
Békás-szoros
Bringást is látni, nem sokat, amelynek minden bizonnyal az út meredeksége lehet az oka. 15-20% között hintázunk, ami elég eltántorító lehet a hétköznapi ember számára, talán még a nézésbe is beleszédül. Biciklizni az ember síkon tanul, nagykorúvá, kerékpárossá viszont a hegyek avatják.
Ha a szoros volt a főétel, akkor a Gyilkos-tó a desszert. Félelmetes neve ellenére hatalmas a csődület, éppen evezős, triatlon, és még számtalan sportversenyt rendez, egyedül talán a síugrás marad le a listáról.
A Pongrác-tetőig még hosszasan kígyózik velünk az út, 10% alatti, azaz emberszabású meredekséggel. Itt már csak ketten vagyunk, én meg a hegy, a várost a tónál hagytuk. Ízlik, minek is tagadnám! Felérve fél kiló málnát, valójában negyed kiló málnát és negyed kiló kukacot veszek.
„Tudok egy rövidebb utat!” Évekig, évtizedekig röhögve mesélt sztori, amikor ez a varázsige elhangzik. Természetesen ez most sem történt másképp. Szóval tudunk egy rövidebb utat, nevezetesen Balánbányától, csak azt kéne megtudakolni, hogy egészen pontosan honnan is ágazik ki. A probléma onnan idul, amikor Mikinek nemcsak ezt árulják el, hanem tudnak Balánbányáig is egy másik, rövidebb utat. Földút, de nem lesz vele gond. Ennél fentebb már itt nagyon úgysem lehet menni, lefelé meg a hülye is tud…ebben a mondatban az a szép, hogy egyik fele sem igaz. Kis bevezető után a földút meredeksége nem nagyon adja 20% alá, az öklömnyi kövek száma pedig a földút mivoltát hazudtolja meg. Ha egyszer megállsz, újraindulni esélytelen, a következő teraszig tolhatod a bringát.
Off-road kalandozás a Pongrác-tetőről elindulva
A Pongrác-tető 1257 méteréhez még több mint kétszázat hozzávarrunk, mire felérünk a csúcsra, és így ez az 1491 méteres magasság a hat nap legmagasabbika. A hármaskereszteződésnél viszont a „hogyantovábbra” turistatérkép nélkül nem igazán találunk választ. Dilemmánkból lovasok segítenek ki, elvileg innen már csak lefelé kell mennünk, minden választási lehetőségnél a bal kezünket részesítsük előnyben, és figyeljük a patakot, az levisz minket a faluba. Nem gondoltuk, hogy ezt szó szerint értik…
Délután fél három körül jár, amikor vádli helyett csuklóra kezdünk edzeni. A másik oldal is 20% fölötti, inkább a 30-hoz közelebb. A kerékpár és mi magunk összes súlya egy pontban találkozik, átlagban fél perc elegendő kezünk teljes elfáradásához. Ha nem állnánk meg időnként összevárni egymást, a fájdalomtól valószínűleg tőből szakadna le a karom. Felbukkan a patak, csörgedezik az út mentén, néha átkel rajta, majd vissza, és ezt a tevékenységét egészen addig folytatja, amíg megteheti. Ha nincs út, értelemszerűen nincs mit keresztezni, és a patak is vakarja a fejét, meg mi is, ugyanebből az okból kifolyólag.
Nota bene patak nélkül tényleg gubancban lennénk, így legalább az imént elhangzottak szerint a mederben leúszva Balánbányán köthetünk ki. Itt vagyunk, túl az ezrediken, a célegyenes előtti kanyarban, és szügyig gázolunk egy patakmederben. Nooormális, Margit?
Amikor az út is elfogy alólunk, és csak a patakmeder marad
De ha az ironikus hangvétel következtében bárkiben is az ellenkezője vetődne fel, mi ezt nagyon élvezzük ám. Mert ezektől a körülményektől, a viharveréstől, a példamutató tehéncsordától, a puttonyos Daciatól, a patakmederbe gázolástól lesz mindez több, válik valódi kalanddá. Balánbányán mibe nem botlunk? Falunapot tartanak, az emelvényen küzdelmes izommunka, azaz szkanderverseny zajlik. Folyik a sör, pörög a körhinta, zsinatol a nép. A sörből mi is kérünk – a körhintától úgyis csak elszédülnénk – majd még lángost is kerítünk hozzá. Balánbánya, neve ellenére, ma már magyart csak nyomokban tartalmaz, a lángossütőnél viszont szemmel láthatóan megörülnek az anyanyelvi beszédnek. Délután van, a nap már nem lángol, kellemesen melegít, lovaink a járdaszegélyhez kipányvázva, csúszik a csíki sör, kitűnő a magyar lángos… nincs hova fokozni az élvezeteket!
Felcihelődve Csíkszereda felé fordítjuk a hajót, és enyhe lejtésen negyven feletti utazóval rohanunk át számtalan kisebb településen. Mivel a monti 26 collos karikacsapásai az országúti és a trekkingek 28-as kerékméretéhez képest sűrűbb pedálcsapkodást igényelnek, egy idő után elkezdtek hegyért, de legalábbis némi emelkedőért rimánkodni, hogy egy kicsit meg tudjak pihenni. Egy kis éles bigyó állítja meg végül a hajszát. Miki hatalmas durranással defektel, a külsőjén akkora vágás, mintha valamilyen késdobáló mellett elhaladva egy kósza bökő vette volna célba. Most jól jön az előrelátóan csomagba pakolt hajtogatható külső, nem kell szigszalaggal bűvészkedni.
Csíkszereda előtt már kopár sík, nagy nyílt térségek várnak minket, és az ezzel általában együtt járó, morcoskodó pofaszél. Maga Csíkszereda kedves, barátságos, szerethető város, rövid belvárosi körjáratunkon meggyőződhettünk róla. 19. század végi és modern városrészek különleges és egészet alkotó elegye. Működik, valahogy igazán el lett találva, ösztönös élet és mozgás van benne.
Az ösztönös könnyedség a Tolvajos-tetőre kapaszkodáskor is kívánatos paraméter számunkra, és nekem mondjuk inkább tanult, de mondhatni könnyed hegymenet volt ez az utolsó. Mikivel szárnyunk nőtt, a szél is jó irányból kapott alánk, másodpercek kérdése volt a célba érés. Fent a Hármas kereszt alatt székely kollégák, bringás srácok pihegnek épp, ma ők sem henyéltek, kétszázat hegyen-völgyön ők is legyűrtek. Zoliék szürkületben érkeznek, innen már csak lefele, emlegetik azóta is az ellenőrizetlen, és nem maradéktalanul igaz állításunkat.
Mert jellemzően lefelé gurulunk ugyan, de egy-két kisebb bucka akad azért még az utunkba, amit lendületből, némelyiket némi plusz meló hozzáadásával el lehet vinni. A sötéttel pedig egy újabb, már a legutolsó, igazán hangulatos kaland veszi kezdetét, éjszakai szerpentines száguldozás hegyről lefelé, amihez a fényt Krisztián közvetlenül a paksi atomerőműre csatlakoztatott lámpája, a muzsikát pedig számomra mp3-as hordozható hi-fi szettem biztosítja. Elképesztő hangulata van így a suhanásnak, ennek a hat napnak az élményszolgáltatása még a legeslegutolsó pillanataira sem fogyott ki az ötleteiből.
Kivilágított települések, meredek kaptatók, zuhanós szerpentinek deleje után fogad magába minket Székelyudvarhely. Még néhány kilométeres kapaszkodás innen Tibód, ahol családi kör, és nem mellesleg pazar, ókori hedonista lakomákat megszégyenítő, minket pedig megrészegítő lakoma vár ránk.
Összesen 1111 kilométert tekertünk, hat nap felhasználásával, pihenőnap nélkül. Három nagyobb mászásunk, hegyünk volt, három közepes nagyságrendű (2-300 méter), és számolatlan kisebb, 4420 méter szintet tartalmazva. 1491 méteren szívtuk magunkba a legkevésbé oxigéndús levegőt, a Pongrác-tető után aszfalt nélkül, még a Borsai-hágó 1416 métere sem tudott vele versenyezni. Éjszakánként átlag 10 Celsius körül, nappal a 30 fokos beosztásnál, vagy felette tartózkodott a hőmérő higanyszála. Aki maga is végigjárná, lerajzoltuk neki, kalauznak GPS-be is feltölthető:
bikemap.net
Barna Imre
