Shikoku először, Honshu másodszor, senki többet…
Itt már biztos, hogy Shikokun tett első látogatásom lezárult, de mindenképpen vissza szeretnék jönni, hiszen az északi részt egyáltalán nem láttam. Honshura viszont már másodszor érkezem, de ezúttal csak egy rövid szakaszt teszek meg, mielőtt Shimonosekinél átkelek majd Kyushu szigetére. Van azért látnivaló közben is, mindjárt itt van Onomichi, amely egy nagyon hangulatos, régi templomokban bővelkedő város, fantasztikus panorámával a Belső-tengerre.Nem messze innen található Mihara, amely egyáltalán nem nevezetes semmiről, de itt végre sikerül megfelelő gumit vennem.
Megkönnyebbülve gyönyörködöm az új hátsómban, el sem hiszem, hogy megúsztam defekt nélkül az elmúlt hetet. Minden szempontból felhőtlenül haladok tovább Hirosima felé. Önkéntelenül is él bennem egy kép Hirosimáról, de ez még köszönőviszonyban sincs a valósággal. Legfurcsább, hogy a város hegyek ölelésében, festői környezetben helyezkedik el a Belső-tenger partján. Valamiért én mindig is sík környezetben képzeltem el Hirosimát.
Az egész városból valami megmagyarázhatatlan jókedv és derű árad, szeretek itt lenni. Nem tudja elrontani a kedvem a híres dóm csontvázszerű megjelenése sem, hihetetlen nyugalom és békesség uralkodik. A Béke Emlékparkban természetesen turistacsoportok tömkelegével találkozom, de látok egyedül imádkozó kisfiút is az egyik emlékműnél. Akármilyen furcsa, de Hirosima duzzad a pozitív energiától.
A villamosok tovább fokozzák az idilli hangulatot, tökéletesen illenek az utcaképbe. Azt hiszem, tudnék itt élni, holott egyáltalán nem szeretem a nagyvárosokat. Emelkedett hangulatban küzdök a külvárosi forgalommal, miközben egyfolytában azt kémlelem, hogy hol kell letérnem a kompkikötőhöz. Miyajimára indul hajó a Béke Emlékparkból is, de biciklivel kénytelen vagyok a kompot használni.
Miyajima szigete
A sziget hivatalos neve Itsukushima, bár szerintem a sokkal népszerűbb Miyajima elnevezés hallatán is kevesen tudják, hogy itt található az ország egyik leghíresebb szimbóluma, a lebegő torii. A vörösre festett, hatalmas sintó kaput látásból szinte mindenki ismeri. Itsukushima szentélyét cölöplábakra építették, ezért dagálykor a vízben álló templom, és a hozzá tartozó torii olyan, mintha úszna a vízen. Innen a „lebegő torii” elnevezés.
A sziget nagy része lakatlan, mindössze az északi partvidéken alakult ki néhány település. Nagyjából 2000 ember él a szigeten, de napközben ez a szám megsokszorozódik a turisták miatt. Itt nincsenek 100 yenes üzletek, a kevés bolt pedig alapos haszonnal kínálja még az alapvető élelmiszereket is. Az éttermek, kávézók, de leginkább maga a szállás meglehetősen drága, ezért legtöbben csak átruccannak egy napra Hirosimából.
Napközben nem is nagyon lehetne olyan szelfit készíteni a toriival, amelyen ne lenne legalább 10 idegen turista a háttérben. Meg sem próbálok odatolakodni, elindulok az egyetlen úton az ellenkező irányba. Nem hazudok, tényleg egyetlen főút van, az is közlekedési lámpák nélkül. Kereszteződésből sem találunk sokat, mindössze néhány mellékút ’hálózza be’ a településeket. Szerintem a szigeten nagyobb populációja él az őzeknek és szarvasoknak, mint az embereknek. Miyajima nagy részét hegyek és erdők borítják (milyen meglepő ez Japánban), a helyiek pedig nagyon is tisztelik a természetet. Nem csoda, hogy a máshol vadon élő állatok itt a települések utcáin is sétálgatnak.
A ’vadállatok’ közelsége néha már idegesítővé válik, mert szemtelenségük nem ismer határokat. Az őzek simán kiveszik az ember kezéből a kaját ha nem vigyáz, de akár a padon hagyott hátizsákot, kabátot is megrágják. Itt nem a tolvajok miatt kell állandóan résen lenni, hanem a kíváncsiskodó, és persze mindig éhes állatok miatt.
A kikötőből két irányba indulhatunk. Jobbra találjuk a turisták hordáitól alig látható központot bevásárló utcákkal, éttermekkel, és az elmaradhatatlan őzekkel. Itt van a szentély is, habár ehhez nem kell idegenvezetőt fogadni, hiszen a kisebb panelháznyi lebegő toriit nehéz lenne nem kiszúrni már a kompról is.