Japán két keréken 4. rész: Shikoku, a zarándokok szigete
Nyugati oldal
Nincs mit tenni, a haldokló abroncson folytatom az utat nyugat felé. Logikusabb lenne észak felé venni az irányt, ahol a sziget fejlettebb, gazdagabb részén kicserélhetném talán a gumit, de nem vagyok hajlandó lemondani Japán utolsó vadvízéről, a Shimanto folyóról. Az egyetlen érintetlen, szabályozatlan, teljesen gátmentes folyó az egész országban. Ötödik napja haladok a Csendes-óceán mentén, rám fér már egy kis környezetváltozás.
A Shimanto folyó is a hegyek közé született, ráadásul lefelé folyik, következésképp újabb emelkedők várnak rám, ahogy a szelídítetlen folyó völgyében tekerek. A torkolatnál inkább folyam benyomását kelti, de a hegyek közé szorulva vadul zúgva kanyarog a zabolázatlan Shimanto. Az eső persze itt sem kímél, de egy micsi no eki a segítségemre siet, és jó éjszakát kíván. Hajnalban a szokásos szürke fellegek kíséretében defekt- és esőmentes napért imádkozva kelek útra.
Tetőszerkezetek találkozása.
Viszlát Shimanto! Hokkaidó és Koyasan hágóihoz képest nagyon simán kelek át a hegyen, és nemsokára elérek a Belső-tengerhez, Shikoku nyugati partvidékéhez. Uwajima az egyetlen nagyobbacska város a délnyugati fertályon, de sokkal kisebb, mint Kochi, esélyem sincs gumit venni. Innen már tényleg északra fordulok, Ozu és Uchiko települések érintésével igyekszem Matsuyamába, a sziget legnagyobb városába. Ozuban a mai napig halásznak kormoránok segítségével, csodálom, hogy az állatvédők még nem tudták ’betiltatni’ ezt a hagyományt. Egyébként mindkét város a múlt századi Japán hangulatát idézi, tele régi villákkal, rezidenciákkal.
Csodaszép vidéken húzódik a Shimanto folyó völgye.
A hátsó gumim futófelülete szinte teljesen eltűnt, néhány helyen már kilátszik a szövetváz. Egy sárga figyelmeztető sáv jelzi a bajt, olyan óvatosan próbálok menni, mintha tojásokon tekernék. Megkönnyebbülve nehezedek vissza a nyeregbe, ahogy beérek Matsuyamába. Most már szét is repedhet a gumim, itt száz százalékra találok 26-os abroncsot. Bolyongás helyett megkérdezem az arra járókat, és hamarosan el is navigálnak egy szervizbe.
Sajnos ez nem egy micsi no eki, itt nem maradhatok éjszakára…
Majdnem ezt kerestem, de mégsem. A tulaj viszont nagyon rendes, és hangosan hadonászva felpattan egy biciklire, gondolom, azt akarja, hogy kövessem. Semmit nem értek a karattyolásából, de nagyon bízom benne, hogy segíteni fog. Pár perc múlva egy igazi biciklis szaküzlet előtt találom magam, nem győzök hálálkodni a szervizes jótevőmnek. Újdonsült reményem viszont nem túl meggyőzően csóválja a fejét, ahogy a kerekemet nézegeti. El-eltűnik hátul egy ajtó mögött, majd rejtélyes mormogások közepette egyszer csak felbukkan egy vágatlan slickkel. Átmeneti megoldásnak talán megfelelne, de 8000 yenért ebből nem lesz üzlet. Mennyit bírna ez a gumi? Talán ezer-ezerötszáz kilométert?
Hegyekből, szerpentinekből, völgyhidakból Shikokun sincs hiány.
Íme a vészesen lestrapált hátsóm, de még ilyen állapotban is kibírta Shikokut.
Shimanami Kaido – Híd a Belső-tengeren
Tulajdonképpen egy időzített bombán folytatom az utam, habár kevesebb, mint 200 kilométerre Hirosimától ez a kifejezés talán túlzónak tűnhet egy hátsó kerék kapcsán. Matsuyamából átkompozhatnék Hirosimába vagy akár Kyushu főszigetére is, de akkor kihagynám a világ legegyedibb kerékpárútját, a két főszigetet összekötő Shimanami Kaidót. A Shikokut Honshuval összekötő 3 híd közül ez az egyetlen, amely biciklivel is járható. Nem csupán járható, hanem kiépített kerékpárúton szelhetjük át a Belső-tengert. Elég jól hangzik?
Nehéz lenne felsorolni az összes tengert és óceánt, amely körülveszi Japánt, de nagyon könnyű kiválasztani közülük a legszebbet, a közel 3000 szigettel tarkított Belső-tengert. A két fősziget közötti 70 kilométeres kerékpárút 6 szigeten halad keresztül, amelyeken bármikor megállhatunk pihenni, vásárolni, de akár meg is szállhatunk éjszakára. Még kimondani is hihetetlen – nemhogy átélni -, biciklivel átkelni a tengeren. Szigorúan kipróbálandó! Ugyan ki akarna kompra szállni egy ilyen lehetőség helyett? Én ugyan nem!
Bicikliút a tengeren. Ilyen is van. Szavak viszont nincsenek, amellyel leírhatnám az élményt.
Shikokuról indulva Imabari városában megyünk fel az első hídra, hogy aztán további hat hídon átkelve Onomichi városánál érkezzünk meg Honshu szigetére. Spirálisan emelkedő felvezető úton jutunk a Kurushima-Kaikyo hídra, amely a maga több mint 4 kilométerével a világ leghosszabb függőhíd együttese. Bárcsak le tudnám írni az érzést. Hangyaként haladok a szuperkolosszuson, alattam 65 méternyi tátongó mélység, a vízből kisebb-nagyobb szigetek emelkednek ki mindenütt, ameddig a szem ellát. Feldolgozhatatlan. Minden 100 méteren megállok, egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal, az élménnyel.
Nem is szeretnék gyorsan átkelni a tengeren, az egyik szigeten töltöm az éjszakát. Azon gondolkodom, vajon mikor hagytam el Shikokut, illetve mikor érek vissza Honshura? Összesen 83 kilométert töltök a ’tengeren’, mielőtt megérkezem Onomichibe.
Kicsit bonyolultnak tűnik, de az eltévedések ellenére is megéri felmenni a 65 méter magas Kurushima-Kaikyo hídra.
