Micsi no eki – az útszéli pihenő
Megfogadom a motorosok tanácsát, Tohoku nyugati partját veszem célba, ahol a Japán-tenger mentén haladok majd délre. Az útszéli pihenők olyan népszerűvé váltak Japánban, hogy mára már bepecsételtethetünk az erre kialakított kis füzetünkbe. Az igazi fanatikusok úgynevezett micsi no eki túrára indulnak, azon versenyeznek, ki jut el több helyre, kinek van több pecsétje.
Szó szerinti fordításban azt jelenti, az út állomása. Eredetileg „csak” pihenőként szolgáltak, de szép lassan külön életet kezdtek élni ezek az állomások. Manapság ezek a helyek bemutatják az adott településre, környékre jellemző hagyományokat, szokásokat, ízeket, akár helyi kézművesektől is vásárolhatunk. Vannak olyan állomások, ahol múzeumot rendeztek be, máshol színház működik, rengeteg különböző termékkel, szolgáltatással, programmal várják az érdeklődőket, néhány ilyen pihenő, igazi skanzenként funkcionál.
Dosojin bábuk fogadnak Nozawaonsen bejáratánál. A helyi hagyomány szerint, ők védelmezik a falut és lakóit mindenféle bajtól. Nem is engedtek be egykönnyen…
Így kell parkolóból, kulturális központot kialakítani. Szerintem fantasztikus ötlet, és szemmel láthatóan jól működnek. Van egy íratlan szabály, miszerint a micsi no eki oltalmat nyújt a fáradt vándornak, diszkréten elvonulva a forgatagtól, napnyugtától napkeltéig felverhetjük a sátrunkat. Sajnos ezt a szabályt nem minden üzemeltető és rendőr tudja jól. Tohokun azonban, speciálisan kialakított termekkel, hálókkal látták el ezeket az állomásokat, még sátrat sem kell állítani az itt éjszakázóknak.
Négy napig tart a pecsétvadászat mentes, micsi no eki túrám dél felé. Akita az egyetlen nevezetes helyszín útközben, de nem hagy mély nyomokat bennem a kutyáiról elhíresült város. A negyedik napon, rengeteg viszonzatlan integetés után, elhagyom Tohokut, és megérkezem Niigata tartományba. Niigata, a róla elnevezett régió legnagyobb városa, híres rizséről, és az ebből készült szakéról. Szeretném elkerülni a délutáni csúcsforgalmat, úgy számolok, hogy este 7 körül kelek át a városon, és 9-10 óra körül talán már sátrat állíthatok valahol a tengerparton.
Sapporo volt eddig az egyetlen metropolisz, de ott Tomo segítségével könnyen ment a tájékozódás. Niigata meghódításához nem kapok segítséget, de azért biztos megoldom valahogy. Itt akkor jobbra, majd a második elágazásnál balra, aztán egyenesen vagy két kilométert, a körforgalomnál kihajtok az első kijáraton, és hirtelen ismerős kereszteződéshez érek. Azt hiszem jártam már itt. Úgy másfél órája. Hogy az a…. Újratervezés.
Nagano tiszteletre méltó nagytemploma, Zenko-ji. Mindössze 1300 éves.
Szóval akkor itt nem jobbra, hanem balra, majd legalább három kilométer egyenesen, és a körforgalomnál tutira nem az első kijárat, inkább a második. Így már biztosan jó lesz. Hamarosan deja vu érzésem támad, mintha nem először látnám ezt a táblát…
Hajnali 5-re simán elhagyom Niigatát. Amúgy szándékosan tévedtem el újra, meg újra, kicsit muszáj volt tesztelnem a világítást. Hogy nem sikerül lepihennem? Nem tesz semmit, annyit micsi no ekiztem, hogy már rám fér egy átvirrasztott, éjszaka. Úristen, mi lesz Nagoyában??!!
A Japán Alpok
Kialvatlanul tekerek tovább, majd Kashiwazaki városánál intek búcsút a Japán-tengernek, amely napok óta hű társam volt. Az időjárás, a kibírhatatlanul forró, és az elviselhetetlenül meleg között ingadozik, hiányozni fognak az üdítő tengeri lubickolások. A szárazföld belseje felé tartok, lassan elkezdődnek az igazi hegyek, a legmagasabb csúcsok, a Japán Alpok. Eddig sem volt könnyű a terep, de itt még komolyabb szintkülönbségekre kell számítanom. Az izzadságcseppek hólyagosra égnek a bőrömön, ahogy egyre beljebb jutok a hegyekbe, még jobban hiányoznak a hűs tenger hullámai.
Matsumoto híres fekete várkastélya.
Nozawaonsen egy híres fürdővároska, de sajnos csak holnapra érek a gyógyvizek Mekkájába. Fantasztikus érzés a forró, gyógyító onsen vizében áztatni megfáradt testemet. Kész újjászületés. Nem messze ettől a földi nirvánától, van egy másik, sokkal híresebb fürdő: Yudanaka Onsen. Itt a majmok vették át az uralmat, mára igazi turistalátványosság lett a gőzölgő onsenben fürdőző állatok ’attrakciója’. Nincs kerítés, nincs rács, akár meg is érinthetnénk a majmokat, de azért nem árt az óvatosság, a japán makákók kiszámíthatatlanok is tudnak lenni.
Barack- és almaligetek között vezet az út Naganóba. A gyönyörű tájat, enyhén szürreálissá teszi az egyesével becsomagolt gyümölcsök látványa a fákon. Elképzelni sem tudom, mennyi időt és energiát emészt fel ez a védekezés a madarak ellen, de legalább kezdem érteni a Fujinál is magasabb gyümölcsárakat. Naganóban rendezték az 1998-as téli olimpiát, de itt található a híres Zenko-ji buddhista templom is. A következő jelentős város, Matsumoto. Itt található, a nemzeti kincsként számon tartott fekete kastély, amelyet színe miatt, holló-várnak is neveznek. Véleményem szerint, az egyik legimpozánsabb várkastély egész Japánban.
A 19-es úton folytatom az utam délre, amely a Kiso folyó völgyében kanyarog. Aki erre jár, ne hagyja ki a Nezame-no-toko nevezetű szurdokot, gigantikus sziklákon sétálgathat, aki nem fél a mélységtől. Régi postavárosok helyezkednek el a völgyben, itt húzódik a híres Nakasendo, a hajdani útvonal Tokyo és Kyoto között. Mi is bejárhatjuk egyes szakaszait a legendás útnak, amelyen régen kereskedők, szamurájok, gésák, sógunok, sőt maguk a császárok jártak. A folyó mentén haladva, lassan magam mögött hagyom a hegyeket, és fenyegetően közeledik Japán negyedik legnagyobb városa, Nagoya.
