Hazai közönség előtt a dél-afrikai Greg Minnaar nyerte a 2013-as downhill világbajnokságot, a dobogó további érmeit ausztrál versenyzők vehették át, a második helyen Mick Hannah, a harmadikon Jared Graves végzett.
Ha downhilles témában Dél-Afrika merül fel, vagy ha Dél-Afrikában a downhill, akkor egyértelműen Greg Minnaar az eredő. Ha pedig ez a kettő együtt van, ráadásul egy világbajnokság kapcsán, akkor az olyan elvárást támaszt, hogy a hazai pálya előnye még teherré is változhat.
Greg Minnaar hazai közönség előtt, címvédőként repül harmadik világbajnoki címe felé.
Ha már pálya, akkor érdemes néhány szót ejteni róla, hiszen évek óta jelentősen megosztja a dél-afrikai nyomvonal a mezőnyt és a downhilles közvéleményt. Adott 400 méter szintkülönbség, ami viszont egy nagyon lapos hegyen van, a közepén egy közel egy kilométer hosszú, szinte vízszintes szakasszal. Így a pálya a 2009-es canberrai világbajnoksághoz hasonlóan nagyon tekerős, ami miatt rengeteg technikai újdonság avagy módozat került elő, hogy minél hatékonyabb legyen a versenyző az átvezető részeken. Ezek közé tartozik a menet közben állítható hidraulikus nyeregcső, levegős rugóstag, kevesebb rugóutas váz/villa, titán alkatrészek a hajtásban, semi-slick hátsó gumi, nagyobb kerékátmérő, de még enduro biciklit is lehetett látni az indulók között.
A kisebb-nagyobb módosításokon felül az élmezőnyben három kirívó bicikli volt, mindhárman hatalmas reményekkel. Az egyik Jared Graves, aki egy 180 mm-t mozgó enduro-freeride bringából „downhillesített” géppel ment. A másik az utóbbi időben remeklő Steve Smith, aki egy új prototipus Devinci-t használt, amiben még semmi különös nem lenne, de 27,5”-os kerekek voltak benne, elől-hátul csökkentett rugóúttal, beleértve így a 650B-s külsőket fogadó Boxxer villát is. A harmadik volt a legradikálisabb választás, Mitch Ropelato-tól. Egy 29-es enduro bringa, persze egy tányérral elől és láncvezetővel. Ilyet látni egy downhill VB-n igencsak furcsa, gondoljunk csak a tavalyelőtti Champéry-re: 2,7-es gumik, egekig kihúzott villák, egy egész más világ…
Mitch Ropelato és a 29″-os enduro bringa
Mi más is lehetne az előbbiekben a lényeg, mint hogy beváltak-e. Igen is meg nem is. Az időmérő tökéletesen az igen mellett szól, hiszen az első Steve Smith, a második a még ennyire elől sose járó Mitch Ropelato lett, Jared Graves pedig a hetedik helyen kvalifikálta magát. A vegyes kép a döntőre lett igaz, amiben persze a folyamatosan kopó és gödrösödő poros felső rész nagy szerepet játszott. Az időmérő első két helyezettje mindössze az első kanyarig jutott, ahol mindketten elestek, és mivel ez egy vb és nekik csak a dobogó (győzelem?) számít, így okafogyottá vált a gyors felkelés és tempózás a célig. Graves viszont remekelt! A világranglista (világkupa összetett) miatt az 54-es rajtszámmal indult, így relatív korán jött a ranglista szerinti fordított sorrend miatt. Az éppen vezető hazai Johann Potgietert váltotta 4:01-es idővel, amivel az időmérőt meg is nyerte volna. Olyan sokáig volt az élen (és a dobogós helyeken), hogy bizonyára kockára ülhette a hátsóját a babzsákokról kemény dobogóra cserélt hot seaten. A „Jared Graves – 180 mm-es szimplavállas bicikli” kombó a bronzéremig jutott, ami a DH VB talán legnagyobb meglepetése, persze a pálya ismerete nélkül…
Jared Graves
Úgy látszik Aaron Gwinnek nem jön össze az idei szezon és a világbajnokságok sem, időmérős defektje után a döntőben elesett a felső részen. Az elmúlt években dominálta a világkupa porondot, aztán idénre csapatot, bringát váltott és hogy emiatt, a véletlen vagy élsportolói hullámvölgy miatt van gyengébb teljesítménye idén, azt mindenki döntse el maga.
A hibázók között van Sam Hill is, aki viszont az alsó részen perecelt egy keményet, de szerencsére szinte azonnal felállt és kisétált a pályáról.
Sorra jöttek a versenyzők, de mind csak Jared Graves mögé. Nick Beer és Sam Blenkinsop kicsit megszorongatta a 27,5-ös bringáikkal, de megelőzni nem tudták. A következő nagy kihívó a köztudottan a tekerős pályákon remeklő Mick Hannah volt. Már az első időmérési ponthoz négy (!) másodperces előnnyel érkezett, amiből hármat a célig meg is tudott tartani. Világbajnoki remények ON!
Steve Smith
De egyszer csak óriási ováció és zajongás, a rajtban Greg Minnaar, a hazai sztár. Szépen nekiindul a körének, az első részidőnél van egy mp-s előnye. Fokozódik a csápolás és őrjöngés, mindenki a következő időre kíváncsi: közel 9 tized hátrány. Enyhe csalódottság, de a kis időkülönbség miatt még nagyobb szurkolás hallatszik a rengeteg nézőtől. Minnaar meg is hálálja, látszólag könnyedén, de óriási erőbedobással teljesíti az utolsó szakaszt. Hoz is 1,2 mp-t, így csak egy hajszálnyival, de átveszi a vezetést SikMik-től. Az ausztrál bosszús, a közönség eufóriában.
Még két bajnokesélyes volt a rajtban, elsőként Steve Smith, aki az időmérős elsőség után a fentebb említett első kanyaros esés miatt búcsúzhatott szivárványcsíkos álmaitól, de azért legurult és a nézőknek szórt pár trükköt az ugratókon. Utolsóként a világkupa éllovas Gee Atherton rajtolt, de valahogy az idei átütő ereje és teljesítménye most hiányzott, a hetedikre jött be. Ez egyenlő volt azzal, hogy Greg Minnaar címvédőként és hazai riderként lett 2003 és 2012 után harmadjára is világbajnok! Az ezüstérem Mick Hannah nyakában, a bronz pedig Jared Graves-ében.
A downhill vb férfi dobogósai (balról): Mick Hannah, Greg Minnaar, Jared Graves
A nőknél papírforma szerint Rachel Atherton diadalmaskodott, a második a 2011-es világbajnok Emmeline Ragot, míg a harmadik SikMik testvére, Tracey Hannah lett. A juniorok világbajnoki csatáját a nőknél Tahnee Seagrave, a férfiaknál Richie Rude nyerte.
Minnaar győzelmével zárult a 2013-as mountain bike és triál világbajnokság, minden bizonnyal hatalmas népünnepély lesz arrafelé. Jövőre Norvégia, Hafjell a házigazda és ha hazai DH győzelemre ott nem is, de hasonló csatákra és vérbeli downhill bringákra mindenképp számíthatunk.
Utóiratként pedig a kétkedők megnyugtatására, még a dél-afrikai pályán is dh gépekkel nyertek…
Fotók: Darren Goddard/Cycho Media
