Ha ezzel a szuper eredménnyel az örökkévalóságba nem is vonulunk be, a helyiek legendái között biztosan megemlítenek minket – egyszerűen hihetetlen volt az a tisztelet, kedvesség és nem utolsósorban rajongás, amivel fogadtak minket a célban, s a pódiumon egyaránt.
Kezdem a végével: Adelheid Morath és Mariske Strauss mögött érkeztem harmadikként egy igencsak erőt és kitartást próbáló pályán, cirka 3 és fél órás küzdelem után.
Pár gondolat az előzményekről. Először is: hurrá-hurrá, számításaink beigazolódtak, szeptember 25-ével hivatalosan is én vezetem a UCI Marathon Series összetettjét, amely lista a világ monti maratonos hölgyeit és urait tömöríti, s amely afféle “útlevél” is a jövő évi, Dél-Afrikában megrendezendő VB-re. Persze önmagában az útlevéllel még nem jutsz el sehová… de ez egy másik történet.
Őszinte leszek: a versenyre való felkészülésem korántsem volt példás: sajnos egészen a verseny előtti nap 12. órájáig nem tudtam, lesz-e az útból valami, habár nagyon sokan sok követ megmozgattak érte, amit ezúton is köszönök. A sok “nem” ellenére igyekeztem bízni, hogy “hátha mégis”, bár az edzéseim sem voltak igazán szívvel-lélekkel teliek… Az pedig már csak adalék, hogy
Az indulás előtti szombaton azonban Szécsényben versenyeztem egy jót a fiúkkal, egy kis kritérium-jellegű városi bajnokságon. Szécsény Balassagyarmattól csupán 18 km-re fekszik, így adott volt a bringával érkezés. 
Mivel a versenyen egyedüli nőként indultam, az eredmény nem okozott, meglepetést senki számára, azonban annak sokkal jobban örülök, hogy motivált voltam, s az abszolút fiú dobogó 3. fokára is felállhattam volna. Az eredményhirdetést követően, mivel kilométerhiányom volt még, Rózsa Bazsával kisebb kerülőutat választva tekertünk haza, cirka 130 napi km-t begyűjtve.
Hétvégén pedig szépen bedobozoltuk a kis Scottom, arra az estere, ha hirtelenjében kellene indulni…
Nem tudom, miért, idén valahogy éppen a legfontosabb, Marathon Series versenyekre való eljutás ütközött-ütközik nehézségekbe…
De sebaj, a lényeg, hogy kedden délben kezemben foghattam a kinyomtatott repülőjegyeket, amelyek másnap délutánra szóltak! Hurrá! 
Célállomásunkat, Langkawi szigetét végül csütörtök este fél 8 körül értük el – mondanom sem kell, hulla fáradtan. De, mivel a megelőző napokban a hajnali keléssel már szoktattam magam a 6 órás időeltolódáshoz, legalább a jet lag nem gyötört.
A pénteki nap a bringaépítés és átmozgatás jegyében tellett. Szakadó esőben. Persze nem panaszkodtam, hiszen 1.: örültem, hogy itt lehetek, s 2.: a harmincpár fokos melegben az eső is kellemesebb.
Itt, Malajziában egyébként nagyon gyakori jelenség a zápor és zivatar, gyakorlatilag minden nap hull az égi áldás. Ha nem esik, akkor pedig a nagy meleg miatt szakad rólad a víz…
Szombaton 10.30-kor pedig kezdetét vette a maraton. Az eső miatt az eredeti 84km-es távot lerövidítették, ami miatt újdonsült chilei barátnőmmel, Teresával morgolódtunk is a verseny reggelén.
Az pedig, hogy világranglista-vezetőként elsőként szólítottak a rajtvonalhoz, azonnal feledtetett minden rossz gondolatot. Jó lesz, ez, akárhogy is lesz.
A fiúk után fél órával rajtoltattak minket, elkerülendő a rajtuk “lógást”. Az első pár km-t követően pedig jött volna a felmenők szidása, ha nem lett volna fontosabb és koncentrációt kevésbé igénybe vevő feladatunk, ugyanis hirtelen igencsak meredek, köves-gyökeres-saras és – természetesen – kacskaringós egynyomos ösvényre vezettek minket, amivel még a profi lányok sem tudtak megbirkózni. Nem nagyon szoktunk dzsungelben edzeni…
Szóval toltuk neki. Szó szerint.
Az első emelkedőt abszolválva egy xco világkupába illő lejtőzős szekció következett – csupán azzal a különbséggel, hogy akkor találkoztunk vele először. Itt egy párszor túl is vállaltam magam, aminek folyománya a helyi talaj beható vizsgálata volt.
Ekkor a negyedik helyre csúsztam vissza. Mariske és Adelheid köddé vált, azonban a harmadik helyen tekerő lányt utol tudtam érni.
Az első frissítő zónáig való eljutás egy örökkévalóságnak tűnt, habár csupán 5,9 km-re volt. De gyorsan hozzá is teszem, ez a parányi táv a fiúk elejének is több mint fél órájába tellett…
Viktort meglátva fellélegeztem, gyorsan magamhoz vettem a kulacsom, majd uzsgyi tovább. Azonban, mivel vészesen fogyott az izóm, a második zónában már a kis rózsaszín camelbakemet kértem. Mondanom sem kell, sokkal könnyebben ment a technikás szakaszokon is az ivás, ami több mint lényeges volt a sikeres célba érés szempontjából.
Az első körben sajnos többször utat tévesztettem, ugyanis a pályajelölő nyilak néha igencsak rosszul látható helyre voltak kitéve. Ekkor persze azonnal satufék, hátraarc, s gyors “jó útra térés” következett. Így a megszerzett harmadik pozícióm folyton elvesztettem, s folyamatos üldözés után sikerült visszavennem. De gyorsan hozzá is teszem, a kollegina mindig készségesen elengedett, pedig nem lett volna kötelező…
A második körben már határozottan otthonosabban mozogtam a bringával a dzsungelben, s a lejtőzéseket is szépen abszolváltam. Volt, hogy már teljesen a hátsó kerék felett kellett egyensúlyozni, hogy át ne ess a kormány felett. Persze ilyenkor már szó sem lehetett a megállásról: vagy ügyesen megoldod, vagy bukta…
A második kör egyébként hosszabb volt, mint az első, azonban az az egyetlen hegynyi különbség 1 órát jelentett menetidőben. A talaj azon a szakaszon teljesen más volt: mintha döngölt salakpályán kellene felkaptatnod, annyi különbséggel, hogy iszonyat meredek volt, s nagyon hosszú.
Szóval újabb tolós szakasz következett. Ezen a részen párhuzamos közlekedés volt, így láthattam, a második helyen tekerő Mariskét, majd lefelé az én üldözőmet is. Ez az utolsó lejtőzés a kezdetinél is keményebb volt, ugyanis mély vízmosások “vágták fel” az egyébként is meredek ösvényt.
Persze, amint ráérzel az ízére, már sokkal élvezetesebb! Mondom ezt én, aki nem a lejtőzéséről híres.
A tengerszintre visszaérkezve kis sprintes szakasz következett a tengerparton, majd kis dzsungelharc egy helyi majommal, akire, szegényre úgy ráijesztettem, hogy visítva száguldott át előttem az ösvényen.
Bár én még szerencsésen megúsztam, ugyanis Tereza kolleginám egy óriáskígyóval akadt össze. Huh!
A kis kalandot kövezően azonban már az 500m-es táblát pillanthattam meg, majd 3:33 óránál a célvonalon is áthaladhattam.
Gyors mosakodás és ebéd következett, majd a dobogós fiúk, Thomas Dietsch, Mardani Parviz és Steffen Thum megérkeztével már mikrobuszba is ültettek minket, hogy elvigyenek a hivatalos díjátadó ceremóniára Kuah városába, ahol a szállásunk is található.
Hú, hát itt aztán volt felhajtás! Ha 30 fotóriporter és tévés nem volt az 5m-es sugarú körünkban, akkor egy sem. Arról nem is beszélve, hogy mindenki autogramot kért, interjút akart… Alig tudtunk szabadulni.
Hát kábé ennyi fért most bele, holnap folyt. köv. az etapverseny prológjával és az első nap eseményeivel!
.
