Amióta követem az országúti kerékpársportot, számomra talán a legrosszabb Giro d’Italia az idei, legalábbis abból a szempontból, hogy kerékpárversenyzést nem sokat láttam. Persze harc van, remek fotók, videók készülnek, továbbra is bővelkedünk az extrémitásokban…
Hozzáállás kérdése, kinek, mi tetszik, mit képes befogadni, mit néz szívesen a képernyők előtt. Van, aki jobban élvezi, hogy látja a hóesésben szenvedni a profi kerékpárosokat, az esős átvezető szakaszokon is szétszakadó mezőnyt, fetrengő favoritokat, mintha taktikailag is magas színvonalú, kiszámíthatóbb kerékpárversenyt látna, amit sokkal inkább jó stratégiával és egy jó felkészülésnek köszönhetően lehet megnyerni, mint egy nagyobb adag szerencsével.
Őszinte leszek, ha nem kellene napról napra beszámolót írni és követni az eseményeket, talán már nem is nézném. Nem okoz örömet, hogy csak szenvedni látom azokat a versenyzőket, akik egyébként sportszakmai szempontok szerint is nagyon izgalmas versenyt tudnának vívni.
Elég csak a tegnapi szakaszra gondolni, amikor kicsit jobb időjárásban rögtön az akciók miatt láthattunk izgalmas végjátékot, nem pedig az volt a kérdés, hogy ki marad állva a csúszós lejtőn.
Nem bántásképpen, de a környezetemben találkozom családtagokkal, barátokkal, akiknek lövésük nincs a kerékpársportról, de nagyon élvezik ezt a Girót, sőt, kimondottan az extrémitások miatt szeretik nézni.
Sajnos mint az élet megannyi területén, itt is a felületesség kerül előtérbe, egyre kevesebben szeretnek elmélyedni annyira egy-egy témában, hogy az okozzon örömöt, ha értve élvezik a történéseket. Úgy tűnik, egy ilyen Giróval több nézőt lehet megfogni, kommentátor sem kell hozzá, aki legalább minimális szinten látja, mi történik a mezőnyben.
Nyilván érdekes, ha ötpercenként elesik a szerencsétlen kerékpáros. Nyilván izgalmas, ha többször kerülnek krízisbe a favoritok. De nem azért, mert az egyikük taktikailag a másik fölé kerekedik, esetleg napról napra tervszerű stratégiával megtöri az ellenfelet.
Nem. Azért mert a fél mezőny beteg, a nyilatkozatok ellenére legfőképpen azzal vannak elfoglalva, hogyan titkolják, ha éppen lázasan versenyeznek, hátha túlélik a következő nehéz szakaszt, s hátha regenerálódnak.
Ha nincs szerencséjük, akkor megbolondult immunrendszerük működése miatt szó szerint bef…nak az emelkedőn (Gesink), kapnak pár percet, másnap pedig drukkolnak, hogy dobogóra esélyes társaik ugyanígy kerüljenek krízisbe. Ja, meg drukkolnak, hogy amikor esnek, ússzák meg enyhébb sérüléssel. Mert bukás nélkül nem lehet megúszni a Girót.
Mindezek semmit nem vonnak le a rózsaszínűs trikós Nibali érdemeiből, hiszen az is óriási versenyzői erény, hogy ő alkalmazkodni tudott ehhez a helyzethez. Egyébként az sem meglepő, hogy a verseny előtt topfavoritok közé nem is sorolt Cadel Evans foglalja el a második helyet. Az ausztrálnak majdnem egész pályafutása az alkalmazkodásról szólt, általában csapat nélkül…
Vagyis lehet úgy is nézni, hogy ez is egy kőkemény verseny, a “férfiasságról”, az elemekkel való küzdelemről, az alkalmazkodásról és hasonlókról szól. Lehet, hogy ha ez nekem nem tetszik, és klasszikus kerékpárversenyt szeretnék inkább látni, az én bajom.
De nem tudok mit tenni, mégis inkább színvonalas GT-t néznék, “túlélési sportfoglalkozással” kapcsolatban olvasok elég hírt mostanában a hegymászókról, itt a Girón jobban érdekelne egy klasszikus háromhetes.
A szervezőknek óriási felelősségük van ebben, hiszen az utóbbi években, ahogy tolódik a tavasz és a nyár, májusban rendre rossz idő van ilyenkor, több eséllyel kell számítani hófalakra, mint korábban, pláne, ha a korábbinál is több 2500-as hegyet teszünk az itinerbe. Abban mi a jó, ha utólag csonkítani kell a szakaszokat? Csak a bizonytalanság növekszik, nem lehet három hétre tervezni briliáns taktikát.
Arról ne is beszéljünk, hogy az esőben a világon a legcsúszósabb, taknyos dél-olasz utakra miért kellett kerékpárversenyt vinni? Ugyanúgy örültek volna a déliek, és imádták volna a mezőnyt, ha hagyományos sprintszakaszokat szerveznek arrafelé, főleg főutakon…
Nyilván a profi versenyzőket óriási tisztelet illeti, hogy részt vesznek ebben, bár már láthattunk kollektív ellenállást, poroszkálást a hegyekben. Nyilván nekik csinálniuk kell, köti őket a szerződés, sőt, sokak előtt megnyílik a lehetőség, hogy hősökké váljanak népük előtt. Mások számára pedig megnő a kockázat, hogy akár az egész szezonjukat kénytelenek legyenek feladni baleset vagy betegség miatt.
Ez a cirkuszról szól, és a cirkusz eladhatóbb, mint a szakmailag magas színvonalú versenysport. Gondolkoztam kicsit, odaírjam a mondat elejére, hogy “sajnos”, de talán még tőlem is álságos lenne. Hiszen én is az extrémitásokat ábrázoló képekre építettem a FotoTour-t. Mondjuk nagyon másra nem tudom…
Ez a 2013-as Giro d’Italia, és következik még egy kemény menet az olasz Alpokban…
Fotók: Stefano Sirotti – sirotti.it; Giro d’Italia – https://www.facebook.com/giroditalia?fref=ts
