Downieville Classic, a legenda, 1500 m szint lefelé egyben
Lake Tahoe-tól északnyugatra haladtunk, erre még sosem jártam, az meg ugye mindig ad egy kis extrát. Ez Kalifornia mélye és legjava. Hatalmas hegyek, érintetlen vadon. Lélegzetelállító természet, hatalmas fenyők, szebbnél szebb tavak és olyan trailek, amiken járva, ha még nem lenne feltalálva biztos, hogy feltalálná az ember újra a montizást.
A cél a bő száz km-re fekvő legendás Downieville Classic trail volt. Erről hallottam már itthon is, de a túrám során több bringás is az erősen ajánlott kategóriába sorolta, de még inkább kihagyhatatlannak jellemezte.
Amcsi léptékben ez épp csak egy dombbal arrébb volt…
A legendás trail 22,5 km lejtő, 1477 m szintvesztéssel, igaz 202 m emelkedéssel sunyin, részletekben. Ez pont elég fárasztó ahhoz, hogy egynél több kört akarj rajta menni egy nap alatt. Nem mondom, hogy lehetetlen csak épp kell hozzá egy komoly kondi. Bár szerencsére a legmagasabb pontja is csak 2200 körül van. Ami azért sokkal könnyebb, mint ha 3000 méterről indulna.
Késő délután érkeztünk, az előző napokban kinézett kicsi, de gyönyörű Snag Lake partjára, itt volt egy kijelölt, ingyenes kemping placc, fantasztikus luxussal, azaz pottyantós wc-vel, igaz más semmi, de ez már így is messze átlag feletti szolgáltatás. Kell is ide, mert sokan vannak ezen a kicsi fás területen. Nagyon le lenne sza… akarom mondani gyalázva, ha csak a bokrok lennének…
Az ilyen kijelölt, kicsit felkapottabb helyeknek van egy nagy hátránya, sokkal nehezebb elbújni mosakodni, de azért megoldottuk. Gyors vacsi, majd menekülés a kocsiba a hideg elől. Rá kell pihenni a legendás trailre.
Jó ilyen környezetben ébredni
Ez a tó is szép volt
Reggeli hangulatkép, indulásra készen
Reggel hideg, viharos szél fogadott, de szokás szerint szikrázó napsütéssel, gyorsan kicsit körbenéztem a parton, majd finoman felmértem a szomszédságunkban táborozó bringás csapatot. Egy jól összeszokott baráti társaság volt Santacruzból, átlagban negyven felett. Próbáltam váltani velük pár szót, mennyire ismerősek erre, mit ajánlanak, merre tartanak, meg hasonló bringás témák. Ők meg, mint errefelé mindenki, szintén nyitottan és érdeklődve fogadtak, így kb 5 perc alap információ csere után annyira összespanoltunk, hogy felajánlották elvisznek a Downieville Classicra, ha már ők is oda tartanak.
Pár perccel a találkozásunk után, már vittek is bringázni
Pedig nem volt könnyű dolguk, a nem kicsi pick up már tele volt bicajjal, de a tetőre még fel bírtuk kötni az enyémet.
Fent kipakoltunk és indult is a hosszú csapatás lefelé. Kb. 6-an voltunk így természetesen nem volt mindenki azonos szinten, de a csapatuk fele hihetetlen gyors volt. Nagyon össze kellett szedjem magam, hogy tartsam a tempót. Ok, nekik segített kicsit a jobb bicaj a jobb gumi és a pálya ismerete, de akkor is fura érzés volt, hogy minden tudásom összevakarva küzdök az elemekkel és nem igazán közeledek, ha meg egy picit is hibázok, azonnal megúszok. Ez azért is volt fura, mert volt köztük, akin egyértelműen látszott, hogy nem annyira pro, de nem félt, eresztette mintha egy Grizzly elől menekülne. Mondanom sem kell ez így azért elég fárasztó is, mikor már nem teljesen a saját ritmusodba mész, hanem nyélen, és nem 3 percet, hanem vagy másfél órát, kisebb pihikkel persze, mikor összevártuk egymást.
A trail maga kicsit más volt, mint amiket Lake Tahoe-nál megszoktam, olyan DH-sabb, mesterségesebb volt. De még nem volt túl tolva, így nagyon élvezetes és változatos maradt. Volt benne minden: panoráma, patak, hatalmas fenyők sziklás részek, rengeteg kanyar, és amit csak el tudsz képzelni. Jó mondjuk nagy ugratók nem, de az pont nem is hiányzott nekem.
Itt egy videó a teljes trailről (nem saját): https://www.youtube.com/watch?v=nf_fbBHfc9U
A tetőre fért már csak fel a bicajom
Mire leértünk már kicsit továbbléptünk a „kellemes fáradtságtól”, „a nem tudom fogni a kormányt” stádium felé. Nekem is oda volt picit a karom, pedig valami csoda folytán nem vagyok alkar fáradós típus szerencsére. A lábaim inkább kivoltak, de mégis energikus voltam még. Így a többiekkel ellentétben nem vártam meg a felszállító buszt, ami elég soká jött volna, ezzel spóroltam is jó pár dolcsit, meg valahogy valami perverz októl vezérelve kívántam még a mászást. Itt persze nem egy fél János-hegynyi visszamászás várt rám, hanem úgy majd 1500 m egyben 2000 m fölé egy Trance-szel. Valahogy akkor mégis jó ötletnek tűnt. Igaz akkor még nem tudtam, hogy tökös gyerekekkel van dolgom, és ha fölfelé nem is akarnak menni, de lefelé még van betervezve mára.
Szerencsére a feltekerés, ami egy sima szűk hegyi aszfalt volt egy nagy hegyi patak partján az olyan szép volt, hogy minden kínom feledtette volna, ha lett volna, de tényleg jól esett így, kimondottan jól esett. Olyannyira hogy bár sorra előztek a bicajos kocsik és felszállító járművek, direkt nem is próbáltam lestoppolni őket (korábban volt már mikor annyira kikészültem, hogy lestoppoltam egy kocsit, hogy ugyan vigyen már vissza a kocsimhoz mielőtt megpusztulok.) Aztán jött egy kisbusz, ami magától megállt, segíteni akart, felajánlotta, hogy elvisz. Ekkorra már kezdtem azért némi vágyat érezni valami hasonló fuvarra így belementem. Jó, ok, tudom az álmos könyvek és a néphiedelmek szerint nem az a leghosszabb élet titka, ha amcsiba beszállsz egy idegen kocsiba, aki magától ajánlja fel neked a fuvart. De egyrészt ugye már tudom, hogy az amcsik nagyon közvetlen és segítőkész emberek és nem kell bedőlni a filmekben látottaknak, másrészt tök szimpatikus fickó volt, kb. egy 60-as hobó. Volt is a furgonban minden, szörfdeszka kettő is, ágy, mászó cucc, bicaj, meg minden földi jó, ami egy ilyen szabad léleknek kellhet, bár ötletem sincs hol szörfözött vele arrafelé… Később, ahogy beszélgettünk kiderült, hogy már nyugdíjas, de korábban a helyi erdészetnek dolgozott és sok trail építésében részt vett. Természetesen ajánlott is párat az én legnagyobb örömömre. Sajna nem tudott végig vinni, másfelé ment, így a végén még tekernem kellett egy szűk órát, na akkor már éreztem, hogy jobb ez így ahogy alakult, nem volt már őszinte a mosolyom.
Patak az út mellet
A táborba visszaérve gyors és sok kaja, kis pihi, napozás és már érkeztek is az új barátok, némi kalória bevitel után már invitáltak is a következő körre, illetve körökre, merthogy most saját kocsival tudunk még két kört is menni. Volt, aki már elfáradt az vállalta sofőr szerepet ehhez.
Ezúttal másik trailt https://www.mtbproject.com/trail/7006093/mills-peak-shuttle-run választottunk, ez még kövesebb, porosabb és durvább volt. A felső fele kimondottan nehéznek minősített öt csillagos trail volt.
A mély por annyira száraz és poros volt egymás mögött haladva, hogy konkrétan nem lehetett rendesen látni. Tartani kellett vagy 100 métert hogy lássak annyit, ami a tempóhoz kellett. Nagyon melós volt, de pont ezért nagyon jó. Mire leértünk már nagyon alacsonyan voltak a nap sugarai, ami tovább rontotta a látási viszonyokat. Sietni kellett vissza, hogy beleférjen még egy kör. Ugyanonnan indultunk, de részben más trailen mentünk. Na ott már tényleg gyakorlatilag alólunk sütött a nap, jóformán semmit nem lehetett látni a talajból, az egyik srác szét is csapta a hátsó gumiját, de nagy nehezen megjavítottuk. Így viszont tényleg alkonyodott mire leértünk. Hatalmas élmény volt. Ez így az igazi, ahogy spontán alakulnak, persze klasszikusan eltervezve, fizetve a felszállításért is hatalmas lehet, de mikor közben barátokra lelsz és az egész napot együtt csapatjátok akkor az megfizethetetlen.
Az idő szorít, lassan alkonyodik, medvék a nyomunkban
Az idő jól lehűlt, ahogy lement a nap, siettünk vissza a táborba, hogy még 10 fokban mosakodjunk, ne 3-ban. Ahogy haladtunk fel a szerpentinen egyszer csak egy medvebocs nyargalt át előttünk, ennek még ők is örültek, vagy nem, de nem mentek el mellette szó nélkül.
Persze a nap ennyivel nem ért véget, miután mindenki tisztába tette magát, hatalmas grillezés, sörözés, gitározás alakult, még egy torta is előkerült. Kiderült az egyiküknek most van a 60. szülinapja. Alig tudtam követni… elképesztő. Ránézésre is letagadhatott legalább 10-15 évet.
Közben kiderült, hogy az egyikük Santacruz legjobb ösvényei lábánál lakik, a másik hobbiból építgeti őket, szóval nagyon benne vannak a helyi bringás életben. Na és a legjobb hogy a srácok meghívtak, hogyha megyek pár nap múlva feléjük akkor mindenképp szóljak és megmutatják a legjobb ösvényeket.
Nem lehet okom panaszra, ami a szerencsét illeti, maga a főnyeremény, mikor helyi bringások guide-olnak.
Hosszú, fárasztó, de tökéletes nap volt. Ahogy ők mondtak, ez az igazi Kalifornia. Ezt szerintem egyszerre értették a napunkra és a környezetre.
Sajnos másnap mentünk is tovább, így utólag már nem is tudom miért, de mentünk, talán jobb lett volna még maradni kicsit…
A következő állomásunk a Volcanic Lassen Nemzeti Park volt, itt ugyan nem bringáztunk, de gyönyörű tavak közt túráztunk itt is, ha érdekel, itt találsz több fotót:
https://www.facebook.com/…
https://www.facebook.com/…
