Dósa Eszter blogja: győzelem az Ucka Maratonon
Dósa Eszter, a Vitalitás SE-Scott-Nutrixxion versenyzője számára elérhető közelségbe került a részvétel a mountain bike maraton világbajnokságon, miután június 29-én megnyerte a horvátországi Ucka Maratont. Erről ír legfrissebb blogbejegyzésében:
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezek, eléggé megterhelő volt az elmúlt bő két hét, főleg lelkileg…
Most azonban annál nagyobb lendülettel, s kicsattanó örömmel mondhatom a jó hírt: a hétvégi horvátországi győzelmemmel a top 10 be kerülhetek az UCI Maraton Series ranglistáján, ami biztos indulási jogot jelent a franciaországi Maraton VB-re !
De nézzük szép sorjában!
…
A versenyt megelőző héten volt ugyebár az XCO Országos Bajnokság, ahol szívem szerint “levágtam” volna a fejem, annyira túlpörgött az agyam. Asszem, egy “hard reset” kellett volna neki, amit persze nem egy eszméletvesztéssel járó bukással akartam megoldani, mint 5 évvel korábban – hol máshol, mint a Pilisben, s mi máson, mint egy ugratón… Na jó, az “csak” egy felüljáró volt.
A bicókám sem akarta igazán a versenyt, a Salzkammergut Trophy-t is le kellett mondanom, a pályabejárás sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna… Mit mondjak, nem voltam topon… Egy szó mint száz, gyülekeztek a fejem fölött a sötét fellegek. De a lényeg: igazából nem tudtam szívből menni, nem “kattantam be”. Vagy inkább nem akartam… kockáztatni pedig pláne nem, hisz a következő héten a UCI Marathon Series utolsó előtti állomása, ahol majd megmutathatom, mitől döglik a légy!
Így megelégedtem a papírformával, s már annyit sem kockáztattam, amennyit pályabejáráson tettem. Próbáltam figyelni a fiúkra, s kerülni a balesetveszélyes helyzeteket. A bringás gatyómat ennek ellenére sikerült légkondissá varázsolni egy vadrózsabokornak köszönhetően. Bízom abban, hogy ügyes kezű varrónő ismerősöm meg tudja menteni… Az eredményhirdetés után egy kellemes levezetés következett, Pilisvörösvár-Érsekvadkert útvonalon, bő 25km/h-s átlagsebességgel. A fejemnek is jót tett. Tanulságok levonva, megsértett önérzet helyreállítva, vár a horvátországi 100km-es öngyilkos merénylet!
Szombat hajnalban indultunk Viktorral a Rijekához közeli Lovranba. Habár hosszúnak ígérkezett az autóút, mi még megspékeltük egy kis kitérővel. Miért is? Hisz szombaton Bors Ágotánk IRONMAN lesz! Ehhez kétségem nem fért (célba is érkezett!), de szerettem volna legalább egy-két pillanatot elcsípni a Nagy Napjából! Ezáltal pedig erőt meríteni a saját Nagy Napomhoz…
Késő délután érkeztünk a verseny helyszínére, s a szokásos teendők elvégzése után legalább térdig bementünk a tengerbe. Ez volt az első alkalom, hogy az Adria sós vizébe léphettem… De jót fogunk pancsolni másnap, a verseny után! Akkor még nem sejtettük, hogy mindkettőnknek halasztani kell a dolgot… De szuper ötletnek tartom, hogy a tengerpartról rajtolunk – bár a sült hal szagáért nem rajongok… Amikért viszont már szinte gyerekes módon, azok a helyi cicák! Nem volt mese, meg kellett minimum egyet szelídíteni. A grillcsirke tökéletes eszköznek bizonyult. A szállásunk kényelmes, az alvás pihentető, a bringa tökéletes állapotban volt – csupán én voltam kissé feszült. Viktor egyértelműen kinyilvánította az elérendő célt: első hely. Hát nyeltem egy nagyot, igyekeztem rendezni a gondolataimat, s picit ismerkedni az ellenfelekkel. A hazai pályán versenyző kolleginámtól, Andrea Kirsictől, illetve csupán az eredménylistákról ismerős lengyel lányoktól tartottam.
A mezőny egyébként gyér volt, azonban ez korántsem jelentette azt, hogy nem volt erős. Az átlag 35C fokos hőmérsékletről illetve a távról nem is beszélve… A pálya majd 95 km-e és 3200 m szintemelkedése azonban nekem fog kedvezni, a kezdő km-ekről nem is beszélve: 10-15%-os aszfalt emelkedővel “csaptunk a levesbe”. A lábaim könnyűnek éreztem, a kezdő tempót azonban lassúnak, ezért egy jó kis lószolással igyekeztem szétrázni a kis csapatot.
10.15-kor rajtoltunk, az elit férfiak előtt 45 perccel, így esély sem volt arra, hogy valaki ne saját erőből hajtson. Hamarosan Andreával maradtunk csak ketten, majd egy kis 180-as pulzusos beszélgetés után (ebben már profi vagyok!), még jobban rákapcsoltam, s leszakítottam őt is. Szerettem volna az emelkedőkön eldönteni a verseny végkimenetelét, vagy legalábbis előnyt kovácsolni abból, ami egész jól megy. Bölcs gondolat volt, hisz egy hajszálon (talán éppen ezen?) múlott a végső győzelem.
Terepre érve azonban Andrea szépen ledolgozta a hátrányát – a kőtengerben sokszor elkapartam, időbe tellett, míg ráéreztem, hogyan is lehet a legjobban haladni benne. Persze olyan szakasz is volt bőven, ahol szükség volt a “toló-tudásra”… Látva, hogy igencsak ismerkedek még a horvát kőtengerrel, úgy döntött horvát kolleginám, hogy most rajta a sor, hogy “bekínáljon”. Kis tanakodás után végül úgy döntöttem, még nincs itt az ideje, hogy változtassak a tempómon, hisz majd’ 90km van még előttünk, a hőség is iszonyú, s a leküzdendő szint sem kevés.
Szóval maradtam a saját hegymászó tempómban, a folyamatos energia- és folyadék-visszapótlásra különösen nagy figyelmet fordítva. Egyébként ez (is) volt a történet kulcsa. Még fenn, 1000m magasan is melegünk volt, ilyen időben pedig gyorsan jön az a bizonyos “kalapácsos ember”, ha nem figyel oda magára az ember. A nagy hőségre való tekintettel szerencsére bárhol lehetett frissítőt feladni, sőt, még a tűzoltók is locsoltak minket a fecskendővel, ha kértük.
Kb. 40 megtett km után kezdett kicsit lankadni a figyelmem, s egy élesnek nem nevezhető, azonban mély köves kanyarban sikerült a földre kerülnöm. Túl élesen fordítottam a kormányt, az első kerék megcsúszott, én meg dőltem balra, mint a fa. Azonban azzal a lendülettel már álltam is fel, s jó hangosan beszédbe elegyedtem magammal. No nem azért, mert bevertem a fejem (sőt, a sityaknak is kutya baja!), hanem mert határozottan segít a fókuszálásban. Hogy nincs semmi vész (elég rondán nézett ki a poros-véres alkarom), s hogy az elferdült nyereg rendbetételét követően már folytathatom is az utam. Még ha csak áltatom is magam, az adrenalin miatt (elvileg) nem érzek majd erős fájdalmat, a frissítő zónában majd az egészségügyis és Viktor objektívan megítéli, komoly-e a baj.
Arról persze szó sem lehetett, hogy nem a célban ér véget számomra a verseny. Még akkor sem, amikor elkezdett lüktetni az alkarom minden egyez rázkódásnál. Ajjajj… Végül is, már csak 50-55km lehet hátra maximum, ráadásul össztelós bringám van, ami gyönyörűen csillapít, szóval nem lesz itt semmi baj! Valahogy így biztattam magam.
Egy hosszabb, az emberből a lelket is kirázó lejtőzés után kit látok? Csak nem Andreát? De ugye a motoros srác csak nem segíteni próbál neki? Szégyen, gyalázat, de kibújt belőlem a kisördög, s mindezt szóvá is tettem. Mert a szabály értelmében segítséget kizárólag a technikai zónában lehet igénybe venni.
A felvezető motoros srác pedig egyébként sem maradhatott vele, hisz most már újra előttem kell lennie. Egyébként persze megértem a helyzetet, s Andrea sem lett sokáig magára hagyva, hisz a szervezők még quadokat is bevetettek arra az esetre, ha egy versenyző feladni kényszerül a versenyt. Hiszitek vagy sem, annak egyébként egyáltalán nem örültem, hogy (amint az 10 percre rá kiderült), számára véget ért a megmérettetés, mert nagyon élveztem, hogy szoros a küzdelem. Azonban így sem lélegezhettem fel túlságosan, hiszen 4-5 percre volt tőlem a lengyel Aleksandra Dubiel.
Viktor folyamatosan bemondta az időket, ez hatalmas segítség volt. Illetve már önmagában az is, hogy feladta a kulacsot és az ivópúpot. Az előző futamon, a Dolomiti Superbike-on is de jó lett volna, ha van segítőm. Azért nem mindegy, hogy tudod, van segítséged. Hogyha csupán percekről is van csak szó, akkor is. Az effajta biztonságérzet is értékes perceket jelenthet!
Pár gondolat a pályáról. A szervezők nagyon praktikusan jelölték ki az Ucka Nemzeti Park területén az útvonalat: meglévő montis túraútvonalakon vezettek végig minket, kisebb-nagyobb átkötésekkel. Az év más időszakában is bebringázható útvonalakat nehézség szerint is besorolják, így fokozatosan szoktathatod magad hozzá a terephez. Mi persze a “legfinomabbakat” kaptuk meg. Egyébként a pályáról összességében elmondható, hogy nagyon kemény volt, de nem életveszélyes. A mentősöknek sok dolguk nem akadt. Több táv közül lehetett választani; licenc és kedv volt az irányadó két szempont. A táj pedig lélegzetelállító volt – “természetesen”.
A köves szakaszokat néhol kis aszfalt és erdei single track törte meg; ez én személyes kedvencem egy gyönyörű erdei sziklakerülgetős-köves-gyökeres lejtőzős szekció volt, nem sokkal a végső DH előtt. Az utolsó emelkedő viszont maga volt az örökkévalóság: köves hegymászás… tekerés, tolás, tekerés, tolás…. Először ágálltam az ellen, hogy felvegyem az utolsó 20 km-re a cserepúpomat, de életmentő volt. Amikor Viktor azt mondta, hogy még 2 óra tekerés lesz, hitetlenkedtem: na nehgy már, hiszen lejtőzés is lesz benne, nem is kevés. Nem lehet 2 óra! Megjegyzem, tényleg 1:45 lett. Nem is tudom, mi lett volna velem egyetlen kulaccsal… Ekkor már az “agydurrantás” javában zajlott: az izó mellett az XX-géleket is sorra fogytak el a zsebeimből.
Tudtam, hogy nem szabad sokat a bringa mellett töltenem, hisz a 90. km-re korábban megszerzett előnyöm vészesen fogyóban lehet, s az alkarom fájdalma sem akart szűnni…. A végső poén pedig csak most jön: a dh-s, majd xco-s single track, lépcsősorokkal, “kőmederrel”, gyökeres puklikkal – 1000m szintesés 10km-en. Ide kellett aztán igazán csak a figyelem!
Kimondhatatlan boldogság volt leérni, s ráfordulni a célba vivő aszfaltútra. Már csak 1 km a célig, itt már nincs ember, ki megelőz! Egyszer még hátra néztem, majd “rettenetesbe” váltva megkezdtem a végső időfutamot a célig. Majd hallom: “And the winner is… from Hungary, Miss Eszter Dósa!” Na itt tényleg végem lett: majd’ belefulladtam a boldogságba.
Azonban alig térek magamhoz, már érkezik is a 2. lány, Dubiel. 46(!) mp elteltével! Huh, ez aztán tényleg csücskösre sikeredett! De milyen jó is volt, hogy az elején szépen leszakítottuk. Most lehet, hogy nem az aranyéremnek örülnék! A harmadik célba érkező a csapattársa, Agnieszka Zych lett. A fiúknál Németország uralta a dobogót: Liesling, Thum és Kreuchler érkezett sorrendben. Jókedvemet tovább fokozta, hogy a célban földijeinkkel találkozhattam, Kiss Tomi és Kedvese személyében. De jó volna, ha jövőre még több magyar montis lenne Lovranban!
Kb. fél mázsa dinnye gyors elfogyasztását követően sebtakarítás, majd ismerkedés a helyi mentősökkel. Komolyan mondom, a letekert 100km nem fájt annyira, mint amikor a doki bácsi a sebeimet tisztította. Azonban nem csak én szorultam segítségükre, hanem Viktor is, aki nagy lelkesedésében belépett valami gödörbe, s kifordult a bokája. Szegény, nemhogy bringázni nem tudott, még a tengerben sem mártózhatott meg. Pedig most következett volna az ünneplés… Gyógyulj meg hamar!
A meglepetéseknek azonban még ekkor sem volt vége, ugyanis az eredményhirdetéskor a Himnuszt énekelhettem. Homályos is lett tőle a szemem… Végül is, értékét tekintve olyan volt ez a verseny, mint XCO-ban a Világkupa, ettől magasabban jegyzett maratonos esemény csak a Világbajnokság. Ezzel a győzelemmel, illetve a megszerzett újabb 20 ponttal sikerült kivívnom az indulási jogot az októberi franciaországi eseményre is. Addig persze még sok víz lefolyik a Dunán; következő feladat a bajnoki címvédés a Bükkben!
A segítséget és a fotókat nagyon köszönöm Viktornak, Kiss Tominak és Káldi Tominak!
