Lehet síkvidéken magas színvonalú, nemzetközi hegyikerékpár-maraton versenyt rendezni? Bizony lehet! Ennek lehettem Marci és Viktor társaságában tanúja az elmúlt hétvégén, amikor is a lettországi SMScredit.lv Marupe MTB Marathon versenyen álltam rajthoz, a szép eredmény és a vele járó újabb halom UCI Marathon Series pont reményében.
Nehezen indult a több mint 1300 km-es utunk Viktorral és Marcival, ugyanis csütörtök este Hatvan felé tartva dupla első defektet kaptunk az autóval. Magyar utak… De, mivel minden rosszban van valami jó, még aznap éjszaka megoldódott a dolog, így másnap hajnalban útnak tudtunk indulni. Huh! Mivel autópálya északra nem igazán visz, ellenben gőzerővel folyik az útépítés/-karbantartás, így célállomásunkat, Jurmalát, csak szombat hajnali fél 2-kor értük el. Viktor és Marci váltott vezetéssel zúzta le ezt az irdatlan távolságot, míg én a hátsó ülésen “hawaiiozhattam”.
Szombaton délután felkerestük Jaunmarupét, hogy átmozgatásként megnézzük a pályát, illetve a rajt-célterületet. Nagy meglepetésünkre egy árva embert nem láttunk a megadott helyen, de még egy árva molinót vagy plakátot sem. Tényleg UCI marathon series verseny lesz itt holnap? Közben megérkezett egy orosz különítmény, akikkel hamar összebarátkoztunk, s közösen indultunk a pályát felkutatni.
Habár idén az új helyszín miatt nem tekertünk a tengerparti homokban, a fenyvesekben igazi krosszpálya fogadott minket, “nyakig érő” homokkal. Emellett erdei egy- és kétnyomos utak, illetve erős szeles sík, nyílt murvaköves szakaszok váltották egymást. Teljes kört nem mentünk, mert nagyon elment az idő, s már volt sejtésünk arról, mi vár ránk vasárnap. Azaz majdnem: már csak azt nem tudtunk, mi is konkrétan a “water obstacle”. Biztos valami patakátkelés… Hát… az IS volt… de ne szaladjunk annyira előre! 🙂
A verseny reggelén, mintegy varázsütésre, megjelent a rajt-célterület, miniexpo, sátrak, mentők, stb… nem semmi! Persze még ért minket meglepetés, ugyanis a kirendelt UCI főbíró nem tudott arról, hogy én volnék a magyar bajnok, nem vagyok a nemzeti bajnokok hivatalos UCI listáján. Az eredmények sajnos másfél hónap alatt nem érkeztek meg… Szerencsére a főbíró ismerte magyar kollegináját, Tam Csillát, aki közreműködésével megoldódott ez a probléma is.
Ekkor már igazán vártam, hogy végre a versenyzéssel foglalkozhassak. Igazából egyetlen ellenfelemet sem ismertem, viszont azt tudtam, hogy a tavalyi győztes lány, Dana Rozlapa, országúti profi, szóval a síkon nem szabad leszakadnom, ha kiköpöm tüdőm, akkor sem. 11-kor volt a rajtunk, otthoni idő szerint ez 10 órát jelent, így nem volt szokatlan. A 92km-es táv 2 körből állt, s okulva az idei Országúti OB történéseiből, eszem ágában sem volt vezetni, inkább igyekeztem megfigyelni a többi leányzót. Amint lefordultunk az aszfaltról, meg is történt az első bukás a homokban. Szerencsére még időben észrevettem, így csak lendületet vesztettem. Tanulság: a homokos szakaszon elöl kell helyezkedni!
A sík szakaszon több ritmusváltás is volt, ami nem esett jól, de nem adtam meg magam. Messze még a vége, meglátjuk, ki bírja a végéig. A tervem az volt, hogy a második kör krosszos részén próbálok meglógni, s véletlenül sem nagy közös sprintbefutón vinni dűlőre a dolgot.
Dana azonban keresztülhúzta a számításaimat, ugyanis egy aszfaltos szakasz végén, egy egynyomos erdei ösvényen indított szökést. Én ekkor a negyedik helyen tekertem a csoportban, s pechemre a második lány megtorpant egy árokban, így mindannyiunkat leszállásra kényszerített. Az ösvényen nem tudtam előzni, el pedig nem engedtek (na nem mintha én másképp tettem volna), így Dana már jelentős előnyre tudott szert tenni, amit a sík szakaszon vérbeli országútiként csak tovább növelt.
A másik lett lánnyal, Lija Laizanével mi is úgy döntöttünk, felvesszük Danával a kesztyűt, s mi is megléptünk. A repülőtér mellett elhaladva, pár hosszú, szeles szakaszt túlélve jött az előző napi találgatásokra a válasz (ti. mi is a “water obstacle”): combközépig-fenékig érő csatornán való átkelés, de nem ám a partra merőlegesen!
Ami a víz hőmérsékletét illeti, vetekedett a felsőtárkányi tavacska vizével. Kiérve a vádlijaim olyanok voltak, mint két kő; kellett még egy jó pár perc pörgetés, míg visszatért beléjük az élet. Szerencsére az izomgörcs most is elkerült, bár azért volt egy kis para bennem emiatt… Viktor, nagyon okosan, a frissítőben egy RQmax tablettát is “csomagolt” a kulacs mellé: egy kis nejlonba csomagolta, amit a kulacstető rászorításával rögzített, így csak ki kellett rágnom belőle. Szeretem az efféle frappáns megoldásait. 🙂
Amíg a lábaim kiengedtek, Lija is szép előnyt szedett össze. Na nem, őt már aztán tényleg nem engedhetem el. Végig látótávolságban haladt, de csak a kör legutálatosabb szakaszán, a durva murvaköves, s brutálisan szeles szakaszon sikerült utolérnem. Szegény, látszott rajta, mennyire nem komálja a nagy szelet – pedig náluk aztán van szél bőven. Viccesen hangzik talán, de nekem a szél a barátom, még ironmanre készülve “bratyiztunk le”, azóta nem stresszelek még ezen is. Mert (sok)minden fejben dől el! Ezt a “pszichós” előnyt kihasználva még nagyobb fokozatba kapcsoltam, s úgy haladtam el mellette, hogy meg se próbálhasson rám tapadni. A taktika jónak bizonyult, így fokozatosan növeltem előnyömet.
A második körben már teljesen kikerültem a látótávolságából, s így lényegében egyedül tettem meg a táv hátralévő részét. Sajnos Danát nem bírtam megfogni, így 3 perc hátránnyal érkeztem meg a célba, hulla fáradtan, de mosolyogva. Persze nem is lehetett nem örülni, hisz a nézők úgy fogadtak, mintha VB-t nyertem volna. De nem csak engem, minden célba érkezőt. A női dobogó Lijával lett teljes, aki szűk 4 perccel érkezett mögöttem.
A fiúknál orosz-lett-észt kerekes állhatott a dobogóra Dimitriy Sorokin, Matiss Preimaniss és Markku Ainsali személyében. Számomra meglepő módon sem a német, sem az olasz versenyzők nem kerültek top 5-be. Bár az is igaz, hogy a 150m szintemelkedéssel bíró pályához nem igazán szokhattak-szokhattunk.
Számomra is furcsa volt a kevés szint, s erre a pályára nem volt a kis Scottom a legideálisabb. A teljes “kilockolás” lett volna a célravezető, de sajna a telószervizelés miatt a cseretagra nem lehetett bekötni. Annyit “trükköztünk”, hogy magasabb nyomáson használtam, hogy ne mocorogjon annyira. Persze nem csak mi próbáltunk meg alkalmazkodni az itteni terepviszonyokhoz, mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja:
Az eredményhirdetés újabb meglepetést tartogatott: jutalmunk, többek között egy palack kiváló minőségű pezsgő volt, valami “Törley” nevű… 😉 Nagyon menő errefelé! A ceremóniát egy rövid sajtótájékoztató követte, ahol a dobogósokat mind megszólaltatták. Utána pedig beváltottuk a kajajegyeinket egy két fogásos menüre: kapros céklaleves + sajtos tészta kolbászkával. Amilyen furán nézett ki, legalább annyira finom volt!
A víz ugyan hideg volt, ennek ellenére többen belemerészkedtek. A strandolóktól távolabb pedig a wakeboard szerelmesei hódoltak kedvenc sportjuknak. Estére a kötelező program a pihenés volt, hiszen másnap hajnalban útnak indultunk. Igazából az autókázás volt az egyetlen igazán problémás része a hétvégének, szegény fiúk ki is dőltek, mire Hatvanba visszaértünk. Hatalmas köszönet azért, hogy bevállaltátok, s remélem, az élmények valamelyes kárpótolnak a kellemetlenségért. Számomra abszolúte pozitív volt ez a pár nap.
A következő program a Mátrába szólít: McDonald’s BringaMánia Fesztivál!
