Pech? Szerencse? Talán csupán nézőpont kérdése, bár annak tudatában, hogy fénysebességgel gyógyulok a múlt csütörtökön történt balesetem óta, nem mondhatok mást, hogy “Huh, ezt megúsztam!”. Igaz, így a békéscsabai Cyclocross OB-n csupán szurkolóként vehettem részt – de még mindig jobb, mint négy fal között raboskodni egész nap… 
Úgyhogy pár sort röviden arról, mit sikerült művelnem magammal, aztán viszont – lemaradásom pótolandó – következzen még pár izgalmas pillanat a portugáliai edzőtáborból!
Igazából egy szimpla kicsúszás bosszulta meg magát, épp a szombati megmérettetésre készültem, gyakorolgatva a tempós kanyarvételeket. Kezdtem egészen felbátorodni, mikor is rátévedtem egy kis aszfaltos szakaszra. A nyálkás időben az utacska tükörsima felülete pedig szépen kivitte alólam a bringa hátulját, s már a földön is teremtem.
Estére elért a “vég”: 20 centi átmérőjű, hatalmas pusok a bal alfelemen, fülzúgással, hányingerrel és szédüléssel kombinálva. Mozdulni több mint nehéz. A szokásos teendők mellett (jegelés, árnika, polcolás) is bennem volt az ideg, mi a fene van / lesz, ezért végül csak sikerült kikötnöm a hatvani kórházban – köszönet érte Ferinek és Áginak! Törés nincs, folytassam az eddig végzett “kezelést”. Bringára két hétig nem fogok ülni – szólt az “ítélet”. Hát persze, épp ezt akartam én is javasolni magamnak… – gondoltam cinikusan, miközben azon filóztam, hogy is lehet bringázás képes állapotba kerülni szombatig.
Péntek reggelre azonban be kellett látnom, ebből a hétvégén tényleg nem lesz verseny, függetlenül attól, hogy mit szeretnék. Újratervezés. Lehetőleg sok nyűgösködés nélkül…
Viktor, szerencsére, most is higgadt ésszerűséggel rendbe rakta az agyam, s a gyógyuláshoz hozzásegítő nyugati és keleti gyógymódokat is alkalmazni tudtam már pénteken. S láss csodát, nagyszerűen haladok! Csak időt kell adni szegény lábikómnak, hogy feldolgozza a sokkhatást!
Ha nem gond, a fotót inkább nem mellékelem, a nyugalom meg nem zavarása érdekében.
Jöjjön inkább a portugáliai folytatás!
A modern technológiák bevetése ellenére azért néha elő-előfordult, hogy “erőből” tájékozódtunk, illetve nem volt hátrány, ha a fénymásolt térképpel is meghatároztuk pozíciónkat. A főbb utak sem voltak zsúfoltak, bár az 1.40 eurós üzemanyagár is ösztönző lehet…
A napi programról már írtam, talán annyit nem, hogy 10.30-11.00 óra körül már annyira kellemes is tudott lenni az idő, hogy kevesebb ruhából is megoldható volt az edzés. 
Nekem nagy deficitem az alacsony pedálfordulat, amit a nyújtásra szánt időtartam növelésével, illetve a fordulat folyamatos monitorozásával igyekeztem-igyekszem korrigálni. Ehhez szükség volt egy nyomatékos ejnye-bejnyére – de megérte! Mivel a könyöklő is fenn volt a bringán, egy kis sufni-tuning után “képbe is kerültem”.
S ha már a bringánál tartunk, jó volt látni, mennyire odafigyelnek a városban bringával közlekedni vágyó turistákra is: egységes dizájn, kitűnő állapot jellemzi a bringákat – mindez informatív tárolóban. Nem rossz!
A várost egyébként a holtszezon ellenére is igyekeznek tisztán tartani, bár hozzá kell tennem, kutyagumi mentes járdán csak kora reggel sétálhatsz…
Brigi megérkeztével nekivágtunk a városi uszoda felkutatásának is, amely sportkomplexum részeként funkcionált: volt itt még atlétikai és focipálya, valamint deszkás és bmx-es ügyességi gyakorlótér. Nem mellesleg pedig magas színvonalú “street art” dekoráció.
Habár mintegy 20 percnyi járásra volt szállásunktól a hely, bőven megérte a sétát: a 2 eurós belépődíj (illetve a kötelezően igényelendő úszókártya) fejében, 50 m-es + 2 kisebb medence valamint jakuzzi állt rendelkezésünkre – ki is használtuk!
Visszafelé pedig igyekeztem ismeretséget kötni a helyi macsekokkal, akiket ez nem hatott meg… bár lehet, nem a halpiac mellett kellett volna próbálkoznom…
Megérkezésem után az első teendők között igyekeztem felkutatni helyi bringaboltot, ugyanis nem találtam a küllőmágnesem, ráadásul az első nap után jelzett az órám, hogy elfogadna egy elemcserét. Mikor máskor…
Szerencsére nem is volt messze a szállástól, bár nekem sikerült az ellenkező irány(ok)ba indulni felkutatni. Az úriember kedves és segítőkész volt, minden problémámat sebtiben meg is oldotta. Mikor kifizettem a szerény ellenértéket, hát mit látnak szemeim? Csak nem a jól bevált Nutrixxion “tápjaim”?! Nem hiába, Portugáliában is tudják, mitől döglik a légy!
Az utolsó napok egyikén pedig humoros társaságot kaptunk egy komplett portugál montis csapat formájában. Beszédbe is elegyedtem velük – páran egész jól beszélték az angolt – mire az egyik kiskamasz mondja, hogy járt már Budapesten, s tud magyarul pár szót. Majd megszólal ékes magyarsággal: “Nem tudom”! Ezt követően rákapcsoltak, majd egyik-másik egykerekezve (minimum 25km/h-s tempónál!) istenhozzádot mondtak. Egy pillanatra tátva maradt a szám…
Az utolsó előtti nap délután hosszabb sétát tettünk a szülinapos Virággal, szuvenír-csokit és helyi specialitást árusító éttermet/kifőzdét keresve. Sajnos ez utóbbi zárva volt (s a bringaboltos srác jó szívvel nem is tudta volna ajánlani), így ez most sajnos kimaradt.
Azt viszont láttuk, hogy Portugáliában sincs “kolbászból a kerítés”. A buszállomás melletti lépcsősor alatt hajléktalanok ideiglenes szállása, kukát kémlelő, bódult állapotban lévő 50-es férfi, s az alábbi, a tengerparti sétány végén elhelyezkedő ruhagyűjtő konténer… bizonyára nem az egyetlen.
Mindazonáltal úgy gondolom, Quarteira egy élhető hely, s az a nyugalom, amelyet a végtelennek tűnő óceán látványa és hangja teremt, teszi igazán vonzóvá.
Köszönöm a Szövetségnek a lehetőséget, hogy itt lehettem, s (túlságosan is) jó körülmények között gyűjthettem a km-eket!
Egy gondolat erejéig azért még visszakanyarodnék a hétvégéhez, hiszem csapattársaim remek versenyzéssel szép eredményeket hoztak: Béla Dávid U15-ben bronzérmes, Vanessza 6., Viktor pedig Master 1-ben 5. lett. Jó volt nektek szurkolni!
A következő tennivalóm: gyógyulás!!!
