Vértes maraton, 20 olimpiai kvalifikációs pont, szakadó eső és sár, plusz 14 óra-1000km autózás – röviden így lehetne összefoglalni a hétvégi “elfoglaltságomat”. Irigylésre méltó, nem?
A történet valahol ott kezdődött, hogy “nem is ezt szerettem volna”. Miért is? Hisz “mindenki” a csehországi világkupán volt – az egyetlen elérhető távolságban lévő magas rangú eseményen… A döntés ugyan az én kezemben volt, de hagytam magam lebeszélni róla, s inkább Belgrádba utazni a nagyobb pontszerzés reményében. Hisz május 23-a, a kvalifikációs ciklus lezárása vészesen közeleg…
A versenyválasztást, a hiányos információ-áramlás mellett, leginkább a bizonytalanság okozta, hogy hová is helyezzem magam a hegyikerékpár-sportban. Nyilvánvaló, hogy hatalmas a szakadék a magyar és nemzetközi (él-)mezőny között, elég csak egy nyugat-európai vagy világkupa verseny eredménylistájára rápillantani. Ezt a szakadékot azonban csak úgy lehet áthidalni, ha világversenyeken is részt veszünk, még ha “csak” tapasztalatszerzés céljából is. Ezért lett volna jó, ha többen részt tudunk venni az elérhető közelségben lévő csehországi viadalon.
Nehezen, jobban mondva durva improvizálással sikerült kivitelezni ezt a hétvégi versenyzést – hatalmas hála és köszönet ezért Szász Viktornak! Nem hiszem, hogy sokan lettek volna, akik nem küldenek el melegebb éghajlatra az utolsó utáni pillanatban véglegesedő programért… A “leborulás és imádat” lenne a legkevesebb, amit adhatnék… Meg valami finom sütemény, végre…
“Egyébként” két nagyszerű, s igencsak embert próbáló versenyen vettem részt a hétvégén. Emellett nem kevés az az újabb 20 pont sem, amivel hozzájárulhattam nemzetünk londoni kvalifikálásához – még annak tudatában is, hogy a siker esetén sem én vagyok az első számú kijutó. Mert nem csak ez számít!
Erről ennyit, inkább lássuk, mi is történt a két versenyen.
A Vértesbe való “csücskös” megérkezést követően sok idő melegítésre sajnos nem jutott, de az első tennivalók között szerepelt az Emspona bedolgozása a lábaimba és a derekamba. Ez utóbbi “trükköt” bátran javaslom bárminemű bringázáshoz – persze az össztelós bringánál nincs derékkímélőbb.
Az idő csodás, a táj bámulatos, a verseny maga pedig izgalmakkal teli volt. Ez utóbbi sajnos negatív értelemben is, ugyanis néhány nem igazán bringabarát természetjáró kissé megritkította az útjelző nyilakat és szalagokat. Akadt is ebből eltévedés és bosszúság… A hangulatomon azonban nem rontott ez a malőr, sőt, különösen izgalmassá tette az utolsó km-eket is.
A 2 körből álló 55 km-es “hosszú” táv utolsó 10 km-ében, amikor is túl voltunk már az “extra” lejtőzésen majd visszamászáson, értem utol Poór Brigit. Először nem is ismertem fel, csak valami “motoszkálni” kezdett a fejemben. Hát kapcsoljunk kicsit rá, nézzük meg, ki is teker előttünk. A női megérzés be is jött: tényleg multisportoló kolleginám tekert előttem. Ekkor, szinte reflexszerűen, nagyobb áttételre váltva meg is kezdtem a támadást.
Persze nem lehetett “ész nélkül” terhelni a pedált, hiszen egy újabb eltévedés végzetes lehet. Nem beszélve egy defektről, amit sajnos többen összeszedtek egy-egy köves lejtőzés során.
Amire mindezek mellett még nagyon kellett figyelni, s sokaknak veszte is lett, az a bőséges folyadék-visszapótlás. Mivel egy kulacsos a bringám, a biztonság kedvéért a hátsó zsebben vittem magammal még egy Nutrixxion izót – így, illetve az első kört befejezve, új kulaccsal feltankolva kibírható volt a nagy meleg.
Többek között ennek köszönhetően sikerült megszereznem az idei szezon második maraton-győzelmét, Poór Brigi és Cseh Vera előtt célba érve. Méghozzá úgy, hogy a peches, s majdnem végzetes Buda Maratonom után csak sikerült a kiszemelt Ibrányi Ati, sőt, még Fenyvesi Peti előtt is célba érnem.
A lányoknál sajnos nem volt felajánlott pénzdíj, így, gondolva a másnapi XCO-ra, a második körben többet lazítottam, és az első kör utáni 10. körüli abszolút pozíciómat végül a 16-ra cseréltem. A fiúknál Blazsó Marci, Táncos Gábor és Tóth Andris érkezett az abszolút top 3-ba. A vitalitásos csapatból Viktor, Ibrányi Ati, Marci, Pálfi Ádám és Gombi küzdöttek meg a meleg, a tájékozódási nehézségek, és persze a versenytársak által biztosított kihívásokkal.
Egy gyors szaunázás és pancsolás után pedig következett az autókázás le Belgrádig. A határon szerencsére nem kellett vészesen sokat várni, kb. 45 percet, azonban az épülő szerb autópályán (ami már elér a fővárosig), volt egy kis kavarodás. De a benzinkutasok illetve a helyi erők (akik mintha egy Kustrucia-filmből léptek volna elő) segítségével sikerült megtalálnunk a szállásunkat.
Másnap szakadó esőre ébredtünk. De jó… De hát nem kívánságműsor, egyénként is barátkoznom kell még a sárral, hát álljunk hozzá pozitívan. A nevezést követően volt egy kis esőmentes időszak, így megpróbáltam megnézni, mi is vár majd rám. Sár, sár és sár. Meg 250 m szintemelkedés körönként. Finom lesz!
A lábaimmal nem volt különösen nagy gond, hozzászoktak már a duplázós versenyhétvégékhez, a sárgumikkal pedig nagytányéron lehetett mászni a köves meredek kaptatókon. A Sparkom gyönyörűen végezte a dolgát, szabályszerűen élveztem a sárban való tekerést. A tárcsafékeknek meg sem kottyan a sár, váltás pedig tökéletesen ment, hála a Squirt láncwaxomnak.
A verseny talán egyetlen negatívuma azonban mégsem a szakadó eső volt, hisz azzal csak meg kellett békélni, hanem a fél órával előbbre hozott rajt. Erre is csak úgy derült fény, hogy Viktor fél füllel hallott valamit, mert angolul nem mondta be a szpíker… hát ezen a tényen nehezebben tettem túl magam. A rajthoz szólítva azonban helyreállt a lelki békém, így már csak a feladatra kellett koncentrálnom.
Az elit és junior fiúkkal együtt rajtoltunk, nem volt 1 perces ráindítás. Így az első kanyarban mindjárt karambol is történt, ahol – Viktor tanácsát megfogadva – jobbról kerülve szerb és horvát kolleginám elé is kerültem. Azonban örömöm sokáig nem tarthatott, mivel Andrea egy kisebb ívet kihasználva visszaelőzött. Ekkor vágott még be agresszívan két srác, akikkel viaskodtam sokat azért, hogy újból a horvát leányzó elé kerülhessek.
Arról nem is beszélve, hogy az emelkedőn többször hibáztak, ami miatt leszállásra kényszerültem. Szuper… Pedig tudtam, ha az emelkedőn nem megyek vele, bajok lesznek… Két körig kerülgettük egymást a srácokkal, ami szívta el az erőmet rendesen. Közben az eső is egyre jobban rázendített. Habár, szerencsénkre kevés szakasz lett amolyan igazi dagonyázós; jobbára híg, folyós terepen kellett ügyeskednünk. Mintha csak egy cyclocross versenyen lennénk – csak hatalmas a szintkülönbség.
4 kör volt a teljesítendő távunk, az esőre való tekintettel. Az utolsó kör elején még megpróbáltam egy utolsót robbantani az XX-Force géllel, így az emelkedőkön jól forogtak a lábaim, azonban a 2. pozíciómat nem tudtam már jobbra cserélni. A sorrend végül Kirsic-Dósa-Kostic lett. A fiúk 22 fős mezőnyében a szerb bajnok, Djurdjic győzedelmeskedett, őt két horvát, Turk és Sujevic követte. Egyébként Montenegró ill. Bosznia-Hercegovina képviseltette még magát az említett nemzeteken túl.
Az eredményhirdetés és meleg ebéd után azonban várt még ránk kihívás, hiszen haza is kell jutni. A határon gyorsan átjutva, váltott vezetéssel így éjfélre már otthon is lehettünk. Ennyit verseny után még sosem vezettem, s csak most tudom értékelni igazán, milyen jó is, amikor a hátsó ülésen szundikálhatok.
Eredménylisták:
Vértes Maraton
Belgrád C2
A lehetőséget és a versenyzési feltételek biztosítását, illetve azt, hogy tolerálta a hülyeségeimet, hálásan köszönöm Szász Viktornak!
Szombaton újra maraton, irány Bakonybél!
