Cseh Roni és egy kisebb magyar különítmény az ausztriai Graz környékén rendezett MTB Maraton Master Európa-bajnokságon képviselte Magyarországot augusztus 18-án. Ronit, aki kategóriájában dobogón végzett, az eseményről és a történtekről interjúvoltuk. Persze nem kellett sokat kérdezni, szokásához híven epikus részletességgel törtek fel az élmények…
– Elöljáróban mutasd be kicsit a master Eb-t, miről szól ez az esemény?
– A Master Eb hivatalosan az UEC rendezvénye, tehát teljesen hivatalos Európa-bajnokság, a meghirdetett kategóriákban Európa bajnoki trikó jár az elsőnek, oklevél, érem és pénzdíj az első háromnak. A Maraton Master Eb-t emlékezetem szerint már elég régóta Ausztriában, Graz-Stattegg mellett rendezik meg, a körítés a maraton versenyeken megszokott, mármint az osztrák színvonalra gondolok, tehát a startcsomagban több gél, szelet, póló, prospektusok, két pasta jegy, sok kiállító. Az indulók száma változó, nőknél például volt olyan év, ahol 10-nél is kevesebben indultak, s gyakorlatilag elég volt elindulni és végigmenni, akkor dobogós lehetett az ember, a férfiaknál nagyon sokan indulnak minden kategóriában. A nőknél három korcsoport van, 10 évenkénti bontásban 30 éves kortól, a férfiaknál öt korcsoport, szintén 30 évtől, csak 5 évenkénti bontásban. A férfiaknál és a nőknél is elindulnak most és korábban volt nagy nevek, így a színvonal ilyen értelemben is magas. A Marathon World Series is egy időben kerül megrendezésre már második éve, így az elitek krémje is megjelenik, s velük együtt, azonos pályán tekernek a masterek is, illetve későbbi rajtoltatással sima maraton verseny is zajlik 33 és 66 km-es távon.
Azt hiszem, hogy a Master jelző semmit nem von le az Európa-bajnokság értékéből, ugyanúgy megadják a módját a versenynek, a rendezésnek, s az eredményhirdetésnek is, himnusszal, bajnoki mezzel, stb. A master nyilván nem egy profi kategória, de ahogy elnézem, évről évre erősebbek a versenyzők, sőt néha az eliteket megszégyenítő időket mennek páran, a kerékpárok között nálunk nem látott darabokat is felvonultatnak, szóval igaziból arról szól, hogy a 30 év fölöttiek között is azok indulnak el, akik igazán jól haladnak a bringával, s itt mérik össze az erejüket európai szinten.
– Milyen célokkal indultál, kik vettek még részt Magyarországról?
– Először 2009-ben vettem részt rajta, mit ne mondjak elég rendesen kinyiffantott, nem voltam felkészülve ilyen emelkedőkre, a lejtőkre meg főleg, gyakorlatilag úgy maradt meg az emlékezetemben, mint egy extra hosszú xco pálya, mindezt eső utáni durva állapotban. Akkor a lefelék legnagyobb részét tolva abszolváltam, s azt mondtam utána, hogy ide nem jövök többet szenvedi. Így aztán egy év kimaradt, de a következő év elég volt ahhoz, hogy ismét nekiveselkedjek. Akkor már azt hittem, hogy annyira tudok lefelé haladni, hogy majd sokkal gyorsabban megteszem a 84 km-t 3100 szinttel, de nem így lett, mert a 2 évvel azelőttihez képest csak 7 perccel mentem jobb időt, pedig sokkal kevesebbet toltam lefelé.
Idén aztán Cser Gabival már az év elején kijelentettük, hogy mi ide elmegyünk, ő főként azért, mert én annyit regéltem neki arról, hogy milyen szuper nehéz kis pálya vár itt rá. Aztán mire eljött az EB előtti hét, én már egyáltalán nem akartam indulni, úgy éreztem, hogy elfáradtam, s tényleg idén már kezdett elegem lenni a „verseny előtt nem alszok, mert izgulok, korán kell kelni, reggelizni kell, pedig utálok”, s ehhez hasonló dolgokból. Én valamiért minden egyes maraton előtt konkrétan halálra izgulom magam, hogy nem tudom végigtekerni, ez bármennyire is hihetetlen. Pedig idén a VB-n pont ennyit kellett tekerni, sokkal több szinttel, s utána kijelentettem, hogy ezután bármelyik emelkedő piskóta lesz majd, de a verseny közeledtével közel nem így gondoltam.
Magyar részről Hocsa (Horváth Csaba) rajtolt el még Master 2 kategóriában, Cser Gabi, Vámosi Gergő Master 1 kategóriában, én pedig női Master 2 kategóriában. Azt hiszem mindenki azért indult, hogy a lehető legjobban teljesítsen, s Hocsa, Cser Gabi reálisan talán dobogós helyekben is reménykedhettek, bár az olaszoktól mindig nagyon erős versenyzők jönnek el, s egyre többen öregszenek bele a master kategóriába. Gyakorlatilag mindenki elindulhat, aki elmúlt 30 éves, így ahhoz sincs kötve, hogy otthon esetleg elit kategóriában versenyez valaki, ez a színvonalról is sokat elmond, mivel sokan ilyen versenyzők indulnak ám itt is.
– Hogy ment a verseny?
– Szombaton hárman vágtunk neki a Budapest-Graz távnak, Cser Gabi, Ördög Dani, illetve jómagam betuszkoltuk magunkat egy személyautóba a 3 atomjaira szedett bringánkkal együtt. Késő délután megérkezés, becsekkolás, rajtszámok felvétele, egy kis pasta party, majd nyomulás a szállásra, melyet Benkó Laci szerzett nekünk, örök hála érte. Este mindenki gondosan előkészíti a ruháit, reggel csak bele kelljen ugrani, hiszen a 8 órás rajt igen korai felkelést igényel. Vasárnap reggel 5.30-kor kelés, azonnal kaja betömése, hát nagyon nem ment, szerintem a szokásosnál is kevesebbet ettem, izgultam is rendesen a rajtnál, hogy a fél órával előbb még befalt fél banánnal együtt is korog a hasam? Bringákat éppen rajt előtt 1 órával szereltük össze, barizás a szintén induló magyarokkal, én még gyorsban rajzoltam magamnak egy sajátos stílusú szint és etető rajzot, meglátogattam a mellékhelyiséget vagy ötször, majd mire észbe kaptam már csak 10 perc a rajtig.
Gyorsan nyugtáztam, hogy az előnevezési lista nem csalt, idén minden eddiginél több master korú nő rajtol el, s ráadásul jórészük az én kategóriámban fog versenyezni. Ez megnyugtatott, mert megnézegettem kicsit a nevüket még korában, s meg kellett állapítanom, hogy egészen illusztris eredményekkel rendelkezik némelyikük, így legalább az esélytelenek nyugalmával tekerhetek végig, ahogy Dani mondta, ez csak egy játék. Hát oké. Semmi beszólítás és hacacáré, a World Series-ben induló férfi és női versenyzők az első kordonban, a Master EB-n indulók a következőben, illetve néhány elszánt „bolond”, köztük Ördög Dani az Open kategóriában. Cser Gabi, Hocsa és Vámosi Gergő egészen jól, elölről tudtak rajtolni, én jó szokásomhoz híven egészen jól hátulról. De ez sem volt elég ahhoz, hogy egy olasz csávó ne lökjön fel direkt a rajtot követő első kanyar után azonnal. Ettől egészen mérges is lettem, mert a 29%-os cuki kis emelkedőig sem tudtam a bollyal elmenni, hanem tök egyedül kellett odáig is tekernem.
Ez a 29%-os emelkedő nem változott az évek alatt, vagy talán mégis, hosszabb lett… Mire a betonos rész tetejére értünk, konkrétan meg is fogalmaztam magamban, hogy ez ma nekem nem fog menni, ha már most így kész vagyok. Semmi baj, kiállok… Csak annyira sokan szurkoltak az út meg a mező szélén, hogy olyan hülyén nézett volna ki, így még megyek egy kicsit tovább. Mire onnan még feljebb értünk, már egészen biztos voltam benne, hogy ezt ma nem fogom végigcsinálni, hanem szégyenszemre kiállok. A derekam iszonyúan elkezdett fájni, s féltem, megint kinyírom magam. Az első itatóig elküzdöttem magam, gyakorlatilag olyan egyedül voltam végig, mint a kisujjam, csak 2-3 defektet és láncot szerelő emberkét láttam az út szélén. Az első itatóig vezető út végén jó részen olyan betonos száguldás, hogy egyedül kínszenvedés, de hát ez van. Még látok magam előtt egy hármas bolyt, de esélyem nincs utolérni őket, így az itatóra is egyedül érkezem, itt a segítők olyan lelkesen cserélik a kulacsomat, tömik a kezembe a banánt, hogy ad egy kis löketet, de nem tart sokáig, mert az ezt követő betonos szerpentinről egy meredek emelkedőre kell felmenni, hogy már tényleg csak a hírhedt makacsságom viszi a lábaimat.
Itt aztán végképp megfogadom, hogy amikor visszaérünk a következő itatónál a cél közelébe, akkor lemegyek a rajthoz, aztán szia EB, engem nem érdekel semmi. Persze közben haladok tovább, egyszer csak becsatlakozik a később rajtoló két rövidebb táv is, és a következő itatónál rájövök, hogy ez még nem az a közeli, így mehetek tovább, ha jót akarok magamnak. Közben kulacscsere, itt bemutatok egy „kulacsot nem tudom betenni, lefékezek, elcsúszok, bénázok, de akkor már iszok állva és banánt tömök kétpofára” mutatványt is, aztán küzdök tovább amerre a szemem lát. Amin meglepődök, hogy közben kétszer is eltévedek, azaz a rendőrök egymás közötti eszmecseréje közben én bájosan eltekerek a teljesen rossz irányba, amit a rendőr hangos zurück kiabálással próbál helyretenni, szerencsére meghallom, de miközben jobb kézzel mutogatok, hogy akkor most merre menjek, bal kézzel teljesen kezdő módon tövig húzom a féket, így egy előre fejes közben tudom meg, hogy balra menjek.
Innen meg egy hosszabb betonos rész következik, közben egyre sűrűbben tekingetek hátra, mikor csapnak hátba a fiúk, mert 4 éve, itt már jött az eleje. De sehol senki, így egy jó kis köves úton is egyedül mászok fel, közben megint elvétve egy kereszteződést, de hamar helyre teszem magam, s folytatom a jó úton. Ezeket az eltévedéseket betudom a hullafáradtságomnak, így tényleg kétségem sincs, hogy ezt ma nem kell erőltetnem. Itt még összeakadok pár rövidebb távossal, de az elitek és master fiúk még mindig sehol. Aztán egyszer csak felismerem, hogy a következő lefelé, s utána a felfelé már a Leber, azaz a rajthoz közeli technikai zóna lesz… eljött az én időm, végre kiállhatok, innen úgyis a nagyon szenyó része van hátra a pályának. A betonos felfelé tele emberekkel, az út szélén Valter Tibi biztat, az én mosolyom valahogy nem őszinte, s tekerek tovább, kulacsot cserélek, s mire észbe kapok már elhagytam az itató zónát, tekerek felfelé a betonon, s esélyem sincs visszafordulni.
Na, ezt jól elcsesztem, bár megfordul a fejemben, hogy igaziból már megtettem a felét, de akkor is tudom, hogy még innen jön a feketeleves. Kb. 40 km van hátra. Na mindegy, lesz, ami lesz, legfeljebb félreállok haldokolni, s majd a zárómotoros összeszed, bár mókuskerékben hátha bárhova feltekerek. Hát ezt nem részletezem, innen nagyon nem esik jól az egész, itt jön az a nagyon köves, elég rendesen emelkedő út, amit elsőre annyira utáltam, hogy sírtam. Itt végre megjön az elitek eleje, számomra értelmezhetetlen tempóban mennek el 4-en együtt, aztán szépen lassan egyre többen. Szépen figyelek hátra, mindig félreállok udvariasan, amikor jönnek az elitek, meg a master fiúk, ne nekik kelljen a még bénábban köves részen menni. Innentől elkezdek azon gondolkodni, hogy akkor mostantól legyen az, hogy például Cser Gabi minél később érjen utol. A kövesen hamar jön Vígh Zoli, nagyon jó helyen halad, abszolút 10-ben van, aztán nemsokára Szatmáry Andris is, mindketten biztatnak nagyon, ez jól esik, kb. 30 másodpercig még gyorsabban is tekerek Na, akkor mostantól Hocsa, CserGé és Vámosi Gergő is minél később érjen utol.
A nagyon durva köves után egy schotteres úton haladok felfelé, amikor egyszer csak meglátom, mintha a svéd lány tekerne előttem. Egyre biztosabb vagyok benne, s láss csodát, elkezd jobban haladni a lábam. Úgy tűnik a versenyszellem elpusztíthatatlan bennem még haldoklás közben is, így egészen hamar mellé érek. Látom, hogy véres a könyöke, megkérdezem, minden rendben van-e vele, de biztosít róla, hogy semmi gond, csak elcsúszott. Látom üres a kulacsa, így felajánlom, hogy adok a vizemből, mert nekem még félig van a kulacs. Ő mosolyogva elhárítja, de amikor ecsetelem neki, hogy ez az emelkedő a tetejéig még vagy 8 km, akkor mégis elfogadja, iszik belőle, s nagyon hálálkodik Na oké, ennyit Teréz anyuról, elkezdek tekerni, lássuk felveszi-e a kesztyűt, halad mögöttem, de nő a távolság. Láss csodát, bennem teljesen feltámad a küzdőszellem, s elkezdek valamiféle versenytempót is bemutatni. Mire a csúcshoz közeledünk, éppen a teteje előtt visszanézek, s látom, hogy jön, de egészen szép előnyre tettem szert.
Na, akkor mostantól mindent bele, igaz még 20 km, de jönnek a klassz lefelék, s elvileg eddig is mindenhol lementem. A Schöckl a legmagasabb pont, itt hangos biztatás, kulacsot cserélek, de már csak vizet kérek, iszok izót, kólát, s indulás lefelé. Magam is meglepődök, mert életemben először még itt is végig lemegyek a sziklák között, s egyszer csak hallom magam mögött Hocsa biztatását. Na, ez dupla erő, még csak most ért utol. A betonos felfelén váltunk pár szót, én inkább csak nyafogva kérdezgetem, hogy szerinte még mennyi a célig, és ugye hamar odaérek, mire ő nagyon bölcsen azt válaszolja, hogy ez attól függ, mennyire megyek gyorsan. Hát ezt köszi, röhögök is magamban pár sort, mert ott az adott helyzetben ez nem kicsit ironikus, de végül is igaza van. Viszont tényleg megpróbálok úgy haladni lefelé, ahogy csak bírok.
Emlékszem a korábbi évekről, hogy itt azért elég sokat toltam lefelé helyenként, viszont most halál büszke vagyok magamra, mert mindenhol leszáguldok, s tényleg egészen szép sebességgel haladok. Tudom, hogy lesz még két undok felfelé, ami rövid, viszont annál rosszabbul esik, de fejben megerősödöm a végére, semmi hiszti, megyek, tolom, ahol nagyon meredek, s száguldok lefelé. Most már az a cél, hogy se CserGé, se Vámosi Gergő ne érjenek utol, tudom ez hülyén hangzik, de legalább hajt valami. Aztán tudom, hogy itt az utolsó lefelé száguldás, rápillantok az órámra, s meglepődve látom, hogy még az időm is egészen jó lehet, így beleadok a végére apait-anyait. Végre a célban 5:38-as idővel, ez meglepetés számomra is, mert eddigi legjobbamnál 15 perccel jobb, holott elvileg ez esett eddig legrosszabbul. Mindezt megkoronázza, hogy a szpíker pár pillanattal később bemondja, hogy a Master 2-es kategóriában 3. helyezett lettem, hát a boldogság határtalan Különösen, hogy több fiú nem ért utol, jippi.
A célban aztán rájövök az egyik okára, Jön Cser Gabi felöltözve, azonnal tudom, hogy valami történt, s szinte sírva meséli, hogy eltörött a hátsó kerekében az agy, ahh. Ezt tényleg nagyon sajnálom, mert nagyon készült erre a versenyre, s jól is haladt az elején. Hocsa nagyon jót ment, 6. lett a kategóriájában, 2 perccel lemaradva a dobogóról. Kicsit mérgelődik, amikor megtudja tőlem, hogy ő nem is Master 1-es, hanem 2-es kategóriában versenyzett, mert elmondása szerint végig a master 1-es rajszámokat figyelte. De sebaj, így is nagyot ment. Aztán megjön Vámosi Gergő is, ő is szépen ment, bár elmondása szerint tavaly jobb időt ment, mire Hocsa megállapítja, hogy talán nem acélvázzal kellene versenyeznie
Biztos, ami biztos, én iszok két sört, eszek egy nagyon habos csokis sütit, s megvárjuk Danit is. Ő szépen berobog az Open kategória 3. helyén, aztán megjön Szentmiklósi Norbi is, aki szintén a 104 km-es távot tekerte le.
– Olvashattunk már tőled versenyekről, túrákról, biztosan sokan kíváncsiak, hogy a mindennapokban mennyi részt tölt ki az életedben a sport, milyen a hozzáállásod… Versenyeken is eredményes vagy, de mondhatjuk, hogy a master kategória a nem élsportoló, normális életet élő emberek sportja, nálad hogy néznek ki az arányok?
– Az én saját kis életemben a bringa olyan helyet tölt ki, ami nem teljesen körülírható. Imádok az erdőben bringázni, s tudom, hogy addig fogok versenyezni, amíg ez örömet okoz nekem. Sokszor a mindennapok ügyes-bajos dolgait is a bringán tudom igaziból kipihenni, ez mindig megnyugtat. A versenyzéshez azért edzeni is kell, legalábbis én hetente mondjuk 5-ször bringázom, ha tehetem, s mindezt már pár éve Valcsó Anikó segítségével teszem tervszerűen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy dolgozom, s ez sokszor átírja a napomat, azaz a hajnali kelés, s esti hazaérkezés mellett nem mindig van kedvem és időm a napi penzumot éppen végrehajtani, de azért megpróbálom pótolni.
Ami viszont fontos, soha nem erőltetem, azaz ha nincs erőm és kedvem, akkor pihi, s Anikó ehhez képest átvariálja a következő napokat. Elég hangulatember vagyok, de azt mindig tudom, hogy a bringázásban örömet lelek, így aztán megpróbálom rávenni magam akkor is, amikor kisebb a hajlandóságom kimenni tekerni. Szóval egy hétköznapi, dolgozó ember vagyok, aki imád bringázni, s talán versenyezni is, s ehhez azért tervszerűen is elmegy tekerni, de mindenképpen arra törekszem, hogy megmaradjon az örömfaktor a bringázásban, hiszen anélkül nem ér semmit szerintem az egész
.
