Rendhagyó cikk olvasásába kezdtetek. Régi álmom volt, hogy kipróbáljam a kerékpáros futárkodást és most végre sikerült. Öt hetet töltöttem futárként, ami nevetségesen kevés a hosszú évek tapasztalataihoz képest, amivel sok futár rendelkezik. Éppen ezért vegyétek inkább ezt a cikket egy zöldfülű futárnövendék szórakoztató, személyes élménybeszámolójának. Meglátjátok: a futárkodás szürke hétköznapjai is igen színesek!
Hol is kezdjem? Mindig is érdekelt a kerékpáros futárkodás. Két évvel ezelőtt már majdnem beálltam, de akkor még nem tudtam teljes munkaidőben vállalni, és nem volt lehetőség részmunkaidőre. Közben lelkesen követtem a New York-i és San Francisco-i futárok honlapján közzétett történeteket, eseményeket, problémákat. Tetszik, hogy maximálisan környezetkímélő szolgáltatást nyújt egy kerékpáros futárcég. A futár rengeteg benzinhasználattal járó gépjármű-közlekedést vált ki. Amikor logisztikailag jól szervezett módon, egyszerre 2-3 küldeménnyel a táskájában hajt, és visszafelé is van szállítani való, 4-5 autó használatát váltja ki egymaga. És egyben hatékony is. Rengeteg olyan fuvart bonyolít le, amit gépjárművel legfeljebb kétszer annyi idő alatt, óriási üzemanyag-pocsékolás árán lehetne megtenni.
A Hajtás Pajtás cégnél dolgoztam. Ők hazánk legrégibb, legnagyobb, és a felmérések alapján, legjobban működő kerékpáros futárcége. Ki ne ismerné az általános iskola első osztályosának kézvonásait idéző emblémát, mely minden futár hátán és/vagy bicaján megtalálható? A tökös srácok és belevaló csajok, akik kék – mostanság egyre inkább narancssárga – hátizsákkal hátukon bátran lavíroznak a kocsisorok között, egy sajátságos szubkultúra részei. A társadalom perifériáján kívül máshol nemigen tapasztalható az a nagyfokú közösségi összetartás, közös élmények, közös zenélések, közös aszfalthoki meccsek, melyek ezt a kb. 160 futárból álló csoportot jellemzik. Tagjai általában olyan fiatalok, akik vagy nem tudtak beilleszkedni a társadalmi hierarchia merev rendszerébe és taposómalomszerű működésébe, vagy kalandvágyból választották ezt a másfajta működési elvű munkahelyet. Nem utolsó sorban, itt nem kell a ranglétrát végigjárni: aki igazán rátermett, pár hónap után lehet olyan hasznos és megbecsült alkalmazottja a cégnek, mint aki már évek óta ott dolgozik, illetve keresete is könnyedén meghaladhatja az öreg rókákét. Erről természetesen később még bővebben írok, de most jöjjön egy-két furcsa élmény!
Sztorik – a színes szürke hétköznapok
Néhány hét alatt itt rengeteg érdekes dolog történt velem, és majdnem annyi emberrel találkoztam, mint egy BKV ellenőr. Kezdjük akkor a titkárnőkkel és recepciósokkal. A futár munkájának nagy része abból áll, hogy az egyik bankból a másikba, vagy az egyik média-, vagy reklám-akármi cégtől a másikig visz valamit. (Arról hogy milyen típusú dolgok kerülnek a zsákba, megint inkább később szólok.) Szőke vagy szőkített hölgyek egész hada várja azt a csodálatos pillanatot, amikor nem a trendi divatmagazinban látott bugyiról vagy parfümről kell álmodozni, nem is a főnökkel töltött pásztoróra jó, vagy rossz élményeit kell lelkileg feldolgozni, hanem egy hús-vér, testszagú futár lép be az ajtón és küldeményt hoz vagy visz. Ilyenkor két lehetőség kínálkozik a gyönyörűen kifestett körmű fiatal hölgyek számára: vagy megjátszani a fontosabb, felelősségteljesebb munkát végző személyt, és határozottan lekezelően bánni a futárral (figyelmeztetni, hogy vegye le a bukót, mivel addig ugye nem tárgyalhat vele), vagy kedvesen mosolyogni, és megkérdezni, hogy tényleg az aláírás rovatba kell-e írni a saját nevét. Sokszor ők maguk hívják a futárt a főnök megbízásából, ők oldják meg a megoldhatatlannak tűnő feladatokat, pl. eljuttatni valamilyen iratot még aznap a város másik felébe.
Persze van, hogy a futárnak nem is kell túl messze menni. Nekem is volt olyan fuvarom, amihez nem kellett bicajra ülni, mivel a címzett az utca másik oldalán lévő épületben volt. Egy másik futár mesélte, hogy ő olyan küldeményt is vitt, ahol az épületen belül, két emelettel lejjebb volt a címzett. Két tényező indokolhatta ezt a rövid fuvart: 1. olyan felelősségteljes munkát végzett az adott alkalmazott, hogy nem mozdulhatott el székéből, 2. nem tudta, hogy hol dolgozik.
Persze nemcsak a szőke nőkkel való bájcsevegésből áll a munka. Van mindenféle feladat. Többször is megesett, hogy fél órán belül teljesen más körülmények között találtam magam. 10:35-kor négy üveg zöld Dréhert vettem a sarki boltban, amit egy mozgássérült alkoholistának vittem fel a disznóólhoz hasonlatos lakásába, majd 11:05-kor a vörös, bársony futószőnyegen végigosonva a Pénzügyminisztérium államtitkárának adtam át egy s.k. anyagot.
Jut eszembe, a minisztériumokat is elég jól meg lehet ismerni. Öt hét után már csak az ipari maradt felderítetlen. Odabent meg lehet tapasztalni az áldozatkész, buzgó munkát, amit az adófizetők érdekében végeznek. A kissé sivár légkör ellenére vannak tüneményes figurák és érdekes esetek.
Az Oktatási Minisztériumban járva, egy ötvenes éveiben járó szemüveges, szoknyás, egyszóval tökéletes tanárnéni-kinézetű minisztériumi dolgozóhoz vitt a sors. (A sors = a diszpécser logisztikailag tökéletes, de az én szempontomból véletlenszerű munkakiadása.) A csomagot rám bízva – látszólag az ingerszegény környezetből adódóan – a hölgy életjobbító szándékkal, beszédbe akart elegyedni velem. Kérdezgetett a munkám felől, amire én kurta válaszokat adtam – lévén a futár mindig időzavarban van. Három perc után kibökte: „Fiatalember, miért nem tanul tovább, ahelyett, hogy a szmogos pesti levegőn hajtja a kerékpárt?” Egy pillanatra nem tudtam szóhoz jutni. Ha nyeglén visszavágok, azzal, hogy kétdiplomás főiskolai tanárból átvedlett újságíró vagyok, akkor minden bizonnyal egy világ dől össze benne, és csak a pszichológusoknak kedveznék, hogy egy újabb pácienshez juttatom őket. Inkább a szerepemhez jobban illő „Sajnos, el kell tartanom a családomat.” választ adtam, és így a való világ feelingben már nemigen jártas hölgy végre elengedett. Azért még az ajtózárás előtt megjegyezte: „A tudásnál nincs fontosabb a világon.” Ezt ígérem, örökre megfogadom!
A kezdetek kezdete
Akkor térjünk vissza a hajtipajtis munkám kezdetére. A cégnek van egy jól bejáratott módszere arra, hogyan kell egy futárt elindítania a pályán. Első mozzanat egy kérdőív kitöltése. Ezen a személyes adatok mellett van egy Budapest-ismeret rovat, amire tényleg nem könnyű segédlet nélkül, kapásból válaszolgatni. A végén kapsz egy 10 oldalas füzetecskét otthoni tanulmányozásra, amiben rengeteg hasznos információ van – lévén egy tapasztalt futár írta le a futármunka lényegét. Másnap jöhet a betanítós nap. Most már egy hús-vér, tapasztalt futár áll veled szemben, és elmeséli az elméletet. Ebbe beletartozik a számomra még most is nevetségesen bonyolult (és valójában nem teljesítmény-centrikus) tarifarendszer, a rengeteg papírmunka, a számlakitöltés … már az járt a fejemben, hogy hol itt a futárkodás. Utána elvisz egy 4-5 órás bevetésre. Eleinte nézed, hogy mit, hogyan csinál, majd te játszhatod a futárt, te veszed fel a melót a diszpécsertől, te könyvelsz, számlát állítasz ki, lediktálod az elvégzett munkát. Az öreg róka (egyébként Gyula) mindenhol mondott valami fontos praktikát, ami tényleg megkönnyítette számomra az első heti munkát.
Első nap egyedül a vadonban. Miután megtörtént a felszerelés, ami nemcsak zsákból és hajtipajtis táblából áll (ezek mindenki számára jól láthatók), hanem számlatömb, fuvarkönyvelő tömb, céges lista, filmmappa, tarifarendszert ábrázoló térkép is részét képezi stb., ami már a kívülálló számára nem látható, de elengedhetetlen kellék. A futár hátát minden kilométeren garantáltan húzzák. Majd megkaptam az első kiállást. Aztán a másodikat, hoztam, vittem, felírtam, számláztam, meg persze folyamatosan telefonálgattam.
Telefonmánia
A cég végső célja, hogy minden futár rádiós összeköttetésben legyen a központtal, de ennek, frekvencia, rádió, és infrastrukturális korlátjai vannak. Így a kezdő futárnak minden felvett fuvar előtt és után, majd minden leadott fuvar után be kell telefonálnia egy nyilvános fülkéből. Egyik nap számoltam: 32 hívást bonyolítottam egy nap. Mivel sok futár telefonálós, a vonal sokszor foglalt. Ez néha 10-20 újrahívást jelent egy sikeres beszélgetéshez. Így bár az összes beszélgetés nem tette ki a 20 percet, háromnegyed órát töltöttem telefonfülkékben. Van olyan, hogy hamarabb a célállomáshoz érnék, mint hogy le tudjak jelentkezni, hogy felvettem a küldeményt az adott címről. Viszont nem lehet nem hívni, mivel a diszpécser csak így tudja, hogy éppen hol tartasz, és hol, milyen melót tud még adni. Ha kivinnéd a küldeményt, jöhetnél vissza ugyanoda, mivel ő rád ott számít, ahol legutóbb bejelentkeztél. A legfontosabb alapelv, hogy nem hozhatsz döntéseket: mindig a diszpi mondja meg, hogy mit kell tenned. E nélkül könnyű belátni, hogy anarchikus állapotok alakulnának ki. A diszpinek van 15 futára, és úgy (táv)irányítja őket a városban, mintha bábuk lennének.
A kommunikáció egyfajta zsargont is maga után von. A telefonbeszélgetések nagyon rövidek ahhoz képest, hogy mennyi információ cserél gazdát. Ha azt mondja „végéről”, az annyit jelent, hogy miután kivitted az utolsó küldeményt, azután kell csak betelefonálnod. Kerületet akkor mond, ha más kerültben van a cím, mint ahol vagy. „P7” annyit tesz, hogy expressz fuvarod van (Előzd meg a piros hetest!), és a lehető leggyorsabban kell menned, mivel a rendelést követő 45 perccel már ott kell lennie a küldeménynek. (Kiállási idő 15 perc, +30 az útra, és ha az a város két végén van, igencsak tépni kell.) A telefonbeszélgetés legelején név-hellyel jelentkezel be, és tőmondatokkal elmondod, hogy mi van nálad és merre mész. Ő is tudja, de a folyamatos egyeztetéssel minden hibát ki lehet küszöbölni.
A mozdonyposta vajon mennyire hungarikum?
Pörgés
És pörög a munka. A szakzsargonban is a gyorsításhoz „pörgesd!” utasítást kapsz, ami lényegében egy ostorcsapásnak felel meg. Míg a motoros futárok általában az út szélén várják a fuvarokat, a hajtipajtiknak folyamatos az elfoglaltsága. Vizelésre sincs nagyon idő. Enni meg teljesen reménytelen vállalkozás. Magaddal kell vinni a kaját, mivel a boltba való beugrás nemigen fér bele a menetrendbe. Aztán a piros lámpánál kikapod a zsákból kaját és eszed hajtás közben. Elég sokat PowerBaroztam, pedig ez nem is versenyhelyzet. Vagy mégis?
A megfelelő, folyamatos táplálkozásról mindenképpen gondoskodni kell – mivel én is kétszer belefutottam olyan helyzetbe, hogy halogattam, aztán kaptam egy P7 retúrt, és egy óra sprintelésre már nem maradt elég energia. A végén az eléhezés klasszikus esetét sikerült előidéznem: szédülés, alacsony vércukor-szint, stb. Ilyenkor az ember nem a legjobb döntéseket hozza, és időt veszít. Számításaim szerint 700-800 kcal/órát égettem napi 7 órán keresztül. (A bicajozás mellett ott van a lakatolás, felmenni a lépcsőn, végig a folyosón és vissza is. A futkosás sem lebecsülendő energiaveszteség!)
Meg azt is számítsátok bele, hogy küldemény nélkül két kiló felett van a zsákod, ami értelemszerűen csak több lehet. Annak a mozgatásához is energia kell. De mit is rejthet a zsák? Általában egy fél kilónál könnyebb A4-es borítékot. Viszont lehet benne egy göngyöleg film, ami magában tíz kiló, vagy vittem egyszer egy zsáknyi üvegtáblát (kb. egy 40-es lehetett). A díj ugyanannyi bármelyik esetben, de vinni nem ugyanaz az érzés. Van, hogy nem a súly, hanem a terjedelem nehezíti meg az életedet. Az egyméteres műszaki rajz tekercs olyan magasan kilóg a fejed felett, hogy nem férsz be a telefonfülkébe. Pedig nincs fél kiló!
A tempóra már utaltam a P7 említésekor. Az hiszem, a futárok nem egyformán ítélik meg a gyorsaság fontosságát. Betanítóm azt mondta, hogy nem kell ellőni minden puskaport: tartogatni kell a nap végére meg a P7-re. Katapajti a fórumon azt üzente nekem, hogy hülyeség, ahogy én nyomom: nem erről szól a történet. Inkább a közösségről, a jó hangulatról, stb. Én úgy voltam vele, hogy amennyit bírok, annyit megyek. Jó, a többi futár 8 órája helyett csak 6-7-et dolgoztam naponta, de utána mentem Bikemagos ügyeket intézni, vagy a gyerekért a suliba, stb. Úgy voltam vele, hogy addig a maximumot nyújtom. Milyen futár az, aki csak azt nézi, hogy beleférjen a 90 perces időhatárba. A lassú futár szerintem olyan, mint a gyáva katona, a jószívű üzletember, vagy a diszlexiás újságíró 🙂 Mindenesetre nekem fárasztó lassan menni. Az egész napom sokkal jobb volt, miután nyomtam egy 18 perces Benczúr u. – Etele tér P7-et.
A tökéletes futár
Milyen akkor a jó kerékpáros futár? Azt mondták nekem, hogy erre a kérdésre meg se próbáljak válaszolni öt heti munka után. A rutin mindent átrendez. Biztos igazuk van, ezért csak tényezőket sorolok fel, amik szerintem fontosak a sikerhez. Ha mind megvan, Te leszel a szuperfutár!
Erőnlét: amikor egy újoncnak megemlítik, hogy napi 80-100 kilcsit kell menni a városban – ráadásul minden nap, bármilyen időjárásban, sokaknak inába száll a bátorságuk. Mások az első hetekben jönnek rá, hogy mennyi az annyi. Én a 6-7 órás munkaidőmben nyomtam közel 100-at. (a Naplás tó – Budaörs út maga 42 km!) Tudom, hogy ennyi energiával simán mentem volna 150-et országúton. A sok gyorsítás rendesen kivesz belőled. A kajálás szerintem kulcsfontosságú ahhoz, hogy rendes tempóban végig tudd csinálni a napot.
Helyismeret: mit sem ér az erőnlét, ha rossz útvonalat választasz, és állandóan meg kell állnod térképet nézni. Képzeld el Lance Armstrongot pesti futárként! Lenyomná még a gyorshajtó autósokat is, de vajon odatalálna-e a Futrinka utcába? A rutin megszerzése során ez a képességed minden bizonnyal sokat fejlődik (persze az erőnlét is!) A diszpécserek azt is tudják, hogy egy adott házszám mely keresztutcák közé esik! (A túlbonyolított tarifarendszer ezt meg is követeli.) Természetesen nincs idő a fuvar esetén elmagyarázni az újoncnak, hogy mi hol van, de azért a trükkös címek esetén szólnak. Vannak idiótán számozott utcák: egy kilométer csak páros, utána ugyanannyi csak páratlan, 80(!) szám kimarad, vagy nem onnan nyílik, hanem az első párhuzamosból, stb.
Találékonyság: naponta sok olyan helyzetbe futsz bele, ami nem rutinszerű. Nem jó címet adott meg a feladó, valahol a kommunikációs láncolatba (megrendelő-megrendelés felvevő-dizspécser-futár-cetli) hiba csúszott, nincs otthon a címzett, valami elromlik a gépeden: ezeket valahogy meg kell oldanod. Szerintem, ide tartozik még, hogy találsz egy olyan kis utcát, amivel levágsz 100 métert meg két villanyrendőrt. Meg ki tudod következtetni 100 évvel ezelőtt élt várostervezőink utcaszámozási logikáját, vagy hogy a Matáv milyen helyekre szokott telefonfülkét tenni.
Diszpécser: a munkádat és keresetedet igencsak meghatározza, hogy szeret-e a diszpécsered. Meg tudja tenni, hogy gyönyörűen felfűz neked minden fuvart, és a lehető legkönnyebbeket adja, de mászhatsz egész nap a Gellért és Naphegyre felváltva fillérekért. (Már megint a nevetséges tarifarendszer!) Ha egy futár jót akar magának, ne vesszen össze túl gyakran a diszpijével. Inkább a nagyfőnökkel – az enyhébb retorziókkal jár!
Kerékpár/ruházat: nem akarom folyamatosan szajkózni a megbízható, jó kerékpár fontosságát, mivel láttam, hogy áruházi bicajon is egész hatékony futárkodás folyik. De azért nem árt a jó gép – persze úgy átfestve, hogy a tolvajok számára ne látsszon, hogy tényleg szuper vasparipád van. Mivel kerékpáros honlapot olvastok, a bicajomról és az azzal kapcsolatos tapasztalatokról később még írnék. A ruha is elemi kérdés: ha fázol, átáztál, nem fog rendesen menni a munka. Erről a témáról is írok később.
Kitartás: szükség van rá. Voltak pillanatok, amikor én is azt fontolgattam, hogy betelefonálok, és elbúcsúzok.
Szerencse: igen, vannak napok, amikor minden tökéletesen klappol, máskor pedig minden a lehető legrosszabb módon sül el.
Budapesti élmények
Számomra a futármunka egyik legnagyobb élménye fővárosunk felfedezése volt. Építészetileg tényleg szép a főváros, csak sajna az utcáról kevés látszik belőle. Be kell menni az épületekbe – mind a régiekbe, mind a modernekbe, és az ember szája tátva marad a szépségek láttán. A modern irodaházak, vagy felújított régiek olyan arcukat mutatják belülről, amit sose láttam volna, ha nem vágok bele ebbe a munkába. Térélmény a javából. A lakóházak között is vannak olyanok, ahova szívesen visszamennék, mivel a futár mindig siet. Lipótváros 20-30-as években épített hatemeletesei nagyon tetszenek belülről, de a századfordulós épületek között is van egy pár csemege – főleg a belváros szívében. A várban egy házból alig tudtam kijönni, annyi néznivaló volt a kapualjban és az udvarban.
Emellett felfedeztem a Naphegyet, ami építészetileg és városrendezés alapján is közel áll az ízlésemhez, illetve megállapítottam, hogy a Hajógyári szigeten létesült irodacentrumnak hamisítatlan hangulata van, amit eddig csak nyugat-európai lakó-/irodanegyeddé átalakított kikötőkben éreztem. A nyugalom szigete a dübörgő város szívében. De más teret, utcát is a szívembe zártam, és tervezem, hogy tavasszal szép nyugiban újra bejárom ezeket a helyeket.
Edzés
Nem lebecsülendő a napi 80-100 km, ami heti öt nap hajtasz. Főleg télen. Ezen felül ott van a lüktető városi forgalom, mely folyamatos gyorsításra, fékezésre kényszerít. Tömény, hosszú intervallumos edzés az egész. Sok futár nagyon edzett, és simán nyomhatná akár az elit kategóriában. Persze ahhoz rendesen kellene táplálkozni, és versenyek előtt formaidőzíteni. Erre a futárság már kevésbé alkalmas. A rengeteg városi bicajozás talán a légzőszerveknek sem tesz jót – főleg a ködös napokon, amikor teljesen megáll a légmozgás. Éppen ezért hosszú távon nem nevezném tökéletes edzésformának. Talán egy tél belefér.
Bicaj
Több Bikemagos Pajti riport szólt már erről a témáról. A lényeg, hogy mindenki mással hajt, és még sincs akkora különbség a futárok teljesítménye között. Ez azt jelenti, hogy bármivel lehet menni. Nincs tökéletes gép – mindegyiken sok a kompromisszum. Ha olcsó váltós montit használsz, akkor több energiádba kerül a hajtás, de az emelkedők leküzdhetők, kényelmesebb, kisebb az esély, hogy ellopják, és viszonylag keveset kell karbantartásra költeni. Ha váltós országútival próbálkozol, akkor kényelmet áldozol a hatékonyabb haladás érdekében. Egysebességes országútival a karbantartás a fékezésre és a láncolajozásra korlátozódik, lopásveszély csökken, de az emelkedőkkel valamit kezdeni kell. A fixit nem is említem, mivel az egy külön kaszt.
Én a magazinból más ismert Bauhaus egysebességessel próbálkoztam. A képekről láthatjátok, hogy történt rajta egy-két változtatás. Az Atomdizájn Bigbráner stucni 200 mm hosszú titáncsöves megoldás és mindössze 192 grammot nyom. Országúti testhelyzetbe hoz (ebben a leghatékonyabb a gép felgyorsítása, amiből naponta több száz van), és egész jól csillapítja a rezgéseket. A kerekek komoly könnyítésen estek át: az első Atom alu-titán agyat kapott és 670 grammos tömegével nem nagyon hátráltatott a folyamatos gyorsításokban. A tapasztalat azt mutatja, hogy könnyű kerekek kellenek ehhez a szakmához – feltéve, ha bírják a strapát. Nem kíméltem az öt hét alatt (kb. 2300 km), és semmi negatív elváltozást nem vettem észre rajta. Az EggBeater pedálnak is van létjogosultsága a városi használatban: de nem a tökéletes sárlepergetésben, amiről az előző számban részletesen beszámoltunk. Sokkal inkább abban, hogy a négyoldalas kialakítás megkönnyíti a belépést, az alacsony építés merészebb kanyarvételeket tesz lehetővé, illetve kis tömege tette kedvenc társammá a habverő szerkezetet.
A 42/14-es áttétel könnyed 35-40-es tempót enged sík úton, és a könnyű kerekekkel még tűrhetően gyorsítható álló helyzetből a kerékpár. Az emelkedőket nem szereti (pontosabban a lábaim nem szeretik a nagy áttételes mászást), ennek ellenére sikeresen hódítottam meg a Hármashatár-hegyet, a Rózsadombot vagy tízszer, a Gellért-hegyet még többször, de megvolt az összes többi lakott budai hegy is. Nem egy mosolygós élmény pl. a Hegyalja út, pedig volt, hogy egy délelőtt háromszor kellett arra haladnom felfelé. Természetesen, ahol egyenesen vittek fel a hegyre egy lépcsős utcát, ott mindig felfutottam rajta. Ezzel különben sok időt lehet megtakarítani a kis áttételes, kacskaringós megoldáshoz képest is. Akármilyen hihetetlen, a Naphegy teteje a Krisztináról mindössze négy és fél perc az Orvos lépcsőn!
Ennek ellenére senkit nem buzdítok, hogy ilyen gépet használjon futárkodáshoz. Szerintem egy elől tárcsafékes, hátul 3-fokozatú agyváltós, görgős agyfékes trekking kell ehhez a munkához, mégpedig a lehető legkönnyebb kerekekkel. Egy ilyen gép bírja a strapát, nem kell karbantartani, nem számít az időjárás, és nem túl drága. Én már az első héten amortizáltam négy fékpofát. Rengeteget kell fékezni. Szerény véleményem szerint két téli hónap alatt megadja magát egy könnyű, vékony oldalfalú felni: pedig mindenképpen ilyen kell az energiát rabló gyorsítások megkönnyítéséhez. Mellesleg a Hajtás Pajtás Bicikliboltban sokat tapasztalt futárok dolgoznak, akik szívesen eligazítanak bármilyen haszonkerékpározással kapcsolatos kérdésben.
Ruházat
Természetesen erősen évszakfüggő a kérdés. Mivel késő őszre, tél elejére esett futárkodásom, nekem is jobban oda kellett figyelnem, hogy mit veszek fel. Célszerű rétegesen felöltözni, mivel napközben melegszik az idő, és egy-két rétegtől az idő előre haladtával meg lehet szabadulni. Magas szárú cipőt célszerű hordani ősztől tavaszig, és szükség van a kamáslira a hideg, esős napokon. A hosszúszárú kerékpáros nadrág fölé esőnadrágot húztam, vagy ha nem esett, de hideg volt, a WindStopperes hosszú bicajos nadrágot vettem fel. Felül mindig több rétegben voltam: alul hosszú ujjú Coolmax bicajos mez vezette el az izzadságot, amit egy mikroszálas magas nyakú melegítő felső még tovább tolt kifele egészen a WindStopperes dzsekiig, mely, ahogy kell, elpárologtatta. Amikor emelkedett a hőmérséklet, a középső réteg a zsákban landolt. Még hidegebb napokon, erős mínuszokban – ami futárkodásom alatt szerencsére nem volt – a mez alá RP Under-Pullit húztam volna, meg melegebb kesztyűt. A fejre a hideg napokon bicajos sapkát tettem, de a folyamatos telefonáláshoz ez nem túl praktikus megoldás. Szemüveget nem hordtam, de a sok szennyeződés miatt megfontolandó.
Pajti forever?
Futárkodnék főállásban a családom fenntartása céljából? Hát… nem hiszem. Nem a pénzzel van gond: bár tényleg rengeteget kell dolgozni, hogy tisztán meglegyen a havi százas. (Családosoknak nagyobb százalék jár a fuvarok bevételéből!) Más problémám van a munkával kapcsolatban. A szabadságra célzok, pontosabban annak hiányára. Amikor régebben egy Pajtit láttam hajtani az utcán, arra gondoltam, hogy az ő munkája biztos szabadabb, függetlenebb, mint az enyém. Nem látszott, hogy ott van a láthatatlan diszpécser, aki minden percével rendelkezik (még enni se lehet legálisan), utasításait azonnal és maradéktalanul teljesíteni kell. Nekem még életemben nem volt ilyen kötött munkahelyem, és a katonaságban is relatíve nagyobb szabadságot élveztem. Kétségtelenül izgalmas meló, így unatkozni lehetetlen. Pillanatok alatt elrepül a nap, és azon veszed észre magad, hogy besötétedett, és mehetsz haza. Viszont addig teljesen át kell élned a hajtipajtik harcát a hatékonyabb csomagszállításért, különben két pedálfordulat között felötölhet benned, hogy nem vagy más, mint egy távirányított bábú. Persze környezetkímélő tevékenységet végzel, meg sok elemet gyűjtögetsz, de ezzel a munkával nem fogod megváltani a világot. Olyan fiatal, független tökös fiúnak, belevaló lányoknak ideális ez a munka, akinek még bőven van ideje világot váltani – addig viszont a futárkodáson keresztül megtapasztalhatják, hogy milyen is a való világ.
Megjelent a Bikemag 2003. január-februári számában.
Szöveg: Németh Balázs
Fotó: Tatai Enikő
