Mostantól a Bikemag szerkesztősége egy tehetséges, fiatal fotóssal bővül, akinek XC és maraton versenyeken készült képeivel már eddig is gyakran találkozhattatok magazinunk oldalain. Székely Zsolttal az eddigi tapasztalatairól, fényképezési módszereiről és a munkahelyi szerencséről, égi segítségről beszélgettünk…
Mi volt előbb, az építészet vagy a fényképezés?
Mindenképpen a fényképezés. Egy kis digitális kompakt géppel kezdtem el 2004-ben dolgozni. Az egykori Pedál magazin főszerkesztője, Németh Tamás családi jó barátunk, ő ajánlotta fel minden különösebb előzmény nélkül, hogy ha van kedvem, akkor fotózzak neki a lap galériájába. Aztán ez fejlődött tovább, ahogy egyre inkább belejöttem.
A történet azonban régebben kezdődik, mert Németh Tamás volt az, aki rávett a bringázásra is, és ez azért jóval előbb volt, mint a fényképezés. Az elején ez cross country-t jelentett. Jártunk a Hármashatár-hegyre, meg Csillebércre, és egyre inkább megtetszett a terepen közlekedés. Az országútiban mindig zavart a monotonitása, ezzel szemben itt meg izgalmas volt a terep, jó volt a gyönyörű tájat figyelni, illetve élveztem, ahogy önerőből feljutok egy hegy tetejére erdei utakon.
Aztán ez a tanulmányaim miatt abbamaradt, pedig akkor már versenyezgettem is, 2004-ben meg már maratonokon is mentem. Nem állítom, hogy az érettségi, meg a felvételi derékba vágta volna az egészet, de azért nagyon vissza kellett vennem a tekerésre szánt időből.
Hogy vált aztán komollyá a kezdeti szárnypróbálgatás?
Nagyon hamar megszerettem a képkomponálást. Most már tudom, hogy nem véletlen az építészet iránti vonzalmam sem, ahol ha az ember tervez egy házat, a mögött nem csak az a sok év tanulás, rajzolás és gyakorlás van, amit az egyetem megad, illetve elvár, hanem maga a személy és az ő egyedi látásmódja, tehát egyfajta önkifejezésmód. Ez érvényes a fotózásra is. Vannak fotósok, akik kijönnek a versenyre és készítenek is jó fotókat, de ettől még nem jó fotósok. Szóval vannak jó és jobb fotósok. A különbség a nem igazán tanulható tehetségben van.
Mindent megteszek a jól elkapott képért. Ha kell, lefekszem, lehasalok, beletolom az objektívet a versenyző arcába, ha úgy érzem így készülhet róla a leghitelesebb kép. Volt is gondom már ebből, mert néha annyira közel megyek, hogy az néhány versenyzőt már zavar. Egyszer egy 24 óráson egy külföldi versenyző le akart szállni a bringáról, hogy megkergessen, mert éjjel nagyon közelről vakuztam telibe. A kép amúgy jó lett… Ugyanakkor az a jellemező inkább, hogy a versenyzők élvezik, ha fényképezik őket. A márciusi Bikemag címlapon lévő osztrák srác például, direkt meg akart ijeszteni és ezáltal nekem pózolt…
A PhotoSOKK sorozat fenti epizódja magazinunk nemsokára megjelenő 2008. áprilisi számában olvasható KGÁdám jóvoltából.
