Sokkal kellemesebb a kerékpárral hajtani, mint azt szerelgetni. Amikor egy alkatrész idő előtt elromlik, általában megfogadjuk, hogy jobb minőségűt, tartósabbat, megbízhatóbbat szerzünk be helyette. Viszont az árcédulával szembesülve sokszor a terv füstbe megy: veszünk egy hasonló szintűt – talán egy másik gyártótól. Érdemes valóban mindenből a legjobbat beszerezni? Mi az a minimális színvonal, amely alá saját, jól felfogott érdekünkből nem érdemes menni az alkatrészválasztás során? Jelen cikk ezekre a kérdésekre próbál válaszolni…
Minőség
Sok olyan fogalmat használunk a mindennapi beszédben, melyet, ha nem határozunk meg egész pontosan, teljes mértékben értelmüket vesztik. Azt hisszük, hogy egyszerű gondolatokat fejeznek ki, de tévedünk. Sajnos az ilyen terminológiai tévedések, az egész kerékpáriparra rányomják a bélyegüket.
Széles körben használjuk a “jó minőségű” jelzőt, de az távolról sem tükrözi a valóságot. Mit is jelent az, ha valamire azt mondjuk, hogy “minőségi”? Milyen más szóval lehetne leírni azt az érzést, amikor megforgatunk egy drága ipari csapágyas kerékagyat, és megérezzük azt a bizonyos, vajpuha mozgást? Első szavunk: kiváló minőség! Ezzel a kifejezéssel többet akarunk mondani, mint ami valójában elhangzik. Azt is értjük ez alatt, hogy a papírforma szerint sokáig fog tartani, nagyobb teljesítményt nyújt, és drágasága ellenére biztosan megéri az árát.
A középkategória manapság megbízhatóságot és elfogadható súlyt jelent: sokak számára itt húzható meg az ésszerűség határa...
Ezzel szemben, ha valójában méréseket végzünk az adott “minőségi” alkatrészen, kiderülhet, hogy szó sincs jobb teljesítményről vagy tartósságról. Sokszor az egyetlen erény, amit még ezek után is fel tud mutatni az alkatrész, hogy megjelenése esztétikailag előnyösebb. De akkor mi van a vajpuha ipari csapágyazással? Sajnos, amikor megforgatjuk a tengelyt, nem terheljük a csapágyakat, semmi információt nem kapunk arról, hogyan viselkedik a csapágy 45 kg terheléssel. A gyorsrögzítő sincs meghúzva, mely mindig szorít a beállításon. Lényegében, egy olyan helyzetben próbáljuk ki az adott csapágyat, mely teljesen eltér a valódi felhasználástól. A vajpuha tengelyforgástól függetlenül, ez lehet akár a legrosszabb csapágy, ami valaha volt a kerékpárunkon.
A “minőség” fogalmat sokkal szűkebb értelemben kellene használni ahhoz, hogy ne veszítse el eredeti értelmét. A minőség jelentse azt, hogy az alkatrész teljes mértékben megfelel a tervezett célnak. Ha csapágyakról beszélünk, akkor a valós működésüket vizsgáljuk, ahogy azt a mérnökök is teszik. Beszéljünk terhelhetőségről, súrlódásról, tömítésről, és ne említsük a minőség fogalmát, ha nem ezeket értjük ez alatt. Minden más felhasználása a szónak, egyszerű félrevezetés.
A mechanikai szerkezetek legfontosabb tulajdonságait kivétel nélkül mind ismerjük, és nagyrész pontos méréseket tudunk rajtuk végezni. Ezzel meghatározhatjuk, miként működik majd az adott alkatrész a valós körülmények között. Eldönthetjük, hogy megfelel-e, vagy sem, segíti-e a kerekest vagy nem. Ehhez olyan tulajdonságokat kell ismernünk, mint a tartósság, működés, merevség, súly.
Elérkeztünk a “minőség” jelző fordított használatához: az előítéletekhez. Sokan úgy gondolják, hogy amit Kínában gyártanak, mind “gyenge minőségű” termék. Mitől lenne az rosszabb, mint az, amit Japánban vagy az Egyesült Államokban készítettek? Ha az alkatrész megfelel a gyártmányleírásokban rögzített értékeknek, akkor teljesen mindegy, hogy milyen nyelvet beszéltek a munkások, akiknek a kezei közül kikerültek. Általában igaz, hogy Kínában nem a legmagasabb technikai szintet képviselő alkatrészeket gyártják, hanem azokat, melyek esetében, már a tervezésnél az alacsony ár volt a legfőbb szempont. Ettől nem lesz rosszabb vagy gyengébb minőségű az alkatrész – csak olcsó. Ha ugyanezt a takarékos alkatrészt Svájcban készítenék, akkor ugyanolyan minőségű lenne, csak valószínűleg drágább.
Az alacsony tömeg nagyon vonzó, de érdemes elgondolkodni azon, hogy ez mennyiben tesz minket gyorsabbá, illetve az ára hogyan viszonyul a teljesítményhez, mennyire lesz tartós, megbízható társunk...
Vegyünk két hajtókart alapul: ugyanaz a cég az olcsóbb modellt Kínában gyártja, míg a drágábbat Japánban. Az olcsóbb gyengébb ötvözetből készül, így ugyanolyan tartóssághoz valamivel több anyagot kell felhasználni, ezért nehezebb lesz. Ez magában még nem tenné sokkal olcsóbbá, így az egyik legdrágább eljáráson, a polírozáson és a felületkezelésen spórolnak. A méretpontosságot is csak annyira tartják be, amennyi a megfelelő működéshez szükséges. Ha mérnöki szemmel nézzük, akkor ez a harmadáron piacra dobott, a drágább alkatrésztől csak egy kis súlytöbbletben és felületkezelésben különböző termék előállítása nagyobb szakértelmet kíván, mint az, amit “jobb minőségűnek” szoktunk nevezni. Ha a két hajtókart összehasonlítjuk, egyik se jobb minőségű, mint a másik, mivel mindkettő maradéktalanul megfelel a tervezők által kitűzött célnak. Akkor lenne rosszabb minőségű valamelyik, ha a nagyobb profit érdekében, gyengébb anyagból, vagy pontatlanabb kidolgozással készülne, mint ahogy azt eredetileg megtervezték.
Ez a veszély inkább az eredetileg drágább termékeket fenyegeti, mivel az olcsóbbakon már nincs mit kispórolni. Ha a gyártó ilyen piacpolitikát folytat, akkor az olcsóbb (talán csúnyább kidolgozású) típust érdemes megvenni, mivel annak – relatíve – jobb a minősége. A legtöbb gyártó drága alkatrészeit, annak típusnevével, a műszaki leírástól eltérően, költséget kímélve gyártja a szériakerékpárokra. A komplett, gyárilag szerelt, új kerékpárokon nem olyan jók az azonos típusú alkatrészek, mint ha külön alkatrészként vennénk meg. Így ha azt mondjuk, hogy az adott hajtókar egy rossz minőségű „GS” típus, akkor azt értjük ez alatt, hogy hiába van ráírva, mégsem üti meg a „GS” szintet.
A titán (esetleg alumínium) hátsó lánckererek alkalmazása tipikus esete annak, hogy ami jó a versenyzőnek, nem biztos, hogy ideális az aatőr kerékpárosnak. A tetemes költségtöbblet mellett számoljunk lényegesen rövidebb futásteljesítménnyel, kissé pontatlanabb váltással...
Törjünk a csúcsra?
Az alkatrészgyártók palettáján egy bizonyos logikával működő hierarchiát figyelhetünk meg. A technikai fejlesztéseket csaknem kizárólag a hierarchia csúcsán helyet foglaló, a profi versenysport igényei szerint tervezett alkatrészeken végzik. A versenysport legmagasabb fokán tényleg sokat számíthat néhány tíz gramm különbség, egy fokozattal több áttételrendszer, még egy picit gyorsabb váltás, vagy egy merevebb hajtómű. A csúcsalkatrészek legfeljebb attól lesznek tartósabbak, hogy jobb alapanyagból készülnek, de pont ez ellen dolgozik a mániákus súlycsökkentés.
A hierarchia második szintjén a legigényesebb félprofi/amatőr felhasználásra szánt alkatrészek állnak. Ezek a csúcsmodellek majdnem minden technikai vívmányát felvonultatják, legfeljebb egy-egy karbonelem helyett alumíniumot kapnak, a titáncsavarokat pedig hagyományos acélból készült darabok helyettesítik. A két legmagasabb szintű alkatrészcsalád közt 100-200 gramm különbség van, tartósság tekintetében pedig minimális az eltérés – néha éppen a „másodvonal” javára.
A jobb gyártók a csúcsteljesítményű, versenyfelhsználásra szánt alkatrészeket az örök életre tervezik, de ez az igényesség már a középkategóriában is többé-kevésbé fenáll. Az alsó árszegmenst - ahol a minőség, megbízhatóság, tartósság ,ár nem tartható - bölcsen elkerülik...
Még eggyel lejjebb kezdődik a kompromisszumkeresés, melyet ezen az árszinten még minden nagy gyártó kiválóan meg tud oldani. Most már mondjunk konkrét modellneveket is: az MTB vonalon a Shimano LX, a SRAM X7 szintjén állunk, országúton a Campagnolo Centaur vagy Veloce, a Shimanónál a 105-ös család színvonalán. Vázak tekintetében egy könnyű, váltakozó falvastagságú alumodellel állunk szemben, az országúti karbonvilla már alunyakas, a kormány- vagy nyeregszár már nem a legjobb minőségű alapanyagból készül, mondjuk 20 grammal nehezebb, mint eggyel drágább márkatársa. Az ilyen alkatrészek tartóssága alig rosszabb, mint a két felsőbb kategóriában.
Ennél lejjebb már fájdalmasabb kompromisszumok köttetnek: a gyártásszéria darabszáma óriási, a mérettolerancia már nem elsődleges szempont, a tervezett futásteljesítményt sem 10.000 km-ben mérik. Az alkatrész külső megjelenésétől sem fogunk hátast dobni, de ez a működés szempontjából elhanyagolható tényező. A gyártást a szegényebb távol-keleti országok valamelyikében valósítják meg, így a munkaerő költségén is tud a gyártó spórolni: az ár így már csak töredéke a legmagasabb szintű alkatrészekének. Az egy km-re vagy üzemórára kivetített költség esetleg alacsonyabb, mint a felsőbb szintekeken, bár kétségtelenül többet kell karbantartással, szereléssel bajlódni. Így ez a szint sem megvetendő: a Shimano Alivio vagy Sora, a Campagnolo Xenon, a SRAM X5, az egyszerű nyereg- vagy kormányszár-modellek funkciójukat betöltik, számos felhasználási körben beválhatnak.
Ha tényleg jót akarunk magunknak, akkor itt célszerű meghúzni a határt, mint ahogy a Campagnolo teszi: ennél nem is gyárt gyengébb technikai szintű alkatrészt, mint ahogy az amerikai Easton vagy a tajvani Pazzaz sem kínál silányabb kiegészítőket.
Forrás: BikeMag
Szerző: Németh Balázs
