A Milánó-San Remo az első nagy tavaszi klasszikus országúti verseny, nem túl nehéz, de hosszú, és a végén nem árt egy kis vakmerőség a tenger felé vezető keskeny, hajtűkanyarokkal tarkított lejtmenetben. A Man-sziget-i 23 éves brit sprintfenomén túlélte mind az emelkedőket, mind a technikás lejtmenetet, majd a véghajrában ellenállhatatlannak bizonyult. Íme a versenyt követő riport!
Első San Remódon nyertél. Ez Chipollininek 13 próbálkozásba került. Mit mondott Neked az eredményhirdetésen?
Mark Cavandish: Gratulált. Kedves fickónak tűnik. Tavaly a kaliforniai körversenyen kicsit összeszólalkoztunk, de utána sikerült a nézeteltérést megbeszélni, és egy-két alkalommal együtt is edzettünk. És keményen dolgoztam a télen, és ennek meg lett az eredménye.
És mit mondott Neked Erik Zabel a befutó után. Úgy tudom, vele is sokat edzettél…
M.C.: Erik odajött és levette azt az ezüst karkötőt, melyet az első Milánó-San Remo győzelme után kapott ajándékba, lecsatolta, és nekem ajándékozta. Az ő segítsége nélkül nem tudtam volna elérni ezt a sikert. Többször is végigmentünk a szakasz utolsó részein, elmagyarázta, hogy melyik részen hol kell lennem ahhoz, hogy esélyem legyen a győzelemre. A csapat hitt a győzelemben, az egész Columbia-Highroad nekem dolgozott, Thomas Lövkvist, az Eroica Toscana győztese vezette fel nekem a hajrát, George Hincapie a Cipressán húzta meg a sort, így nem maradtam le. Mindkét csapattárs maga is megnyerhette volna a versenyt, de mégis rám építettek. A célvonalon meghálátam önzetlen segítségüket. Bebizonyítottam, hogy több vagyok mint egy sprinter, tudok taktikázni, és kibírom az emelkedőket is. Ez tényleg egy különleges nap volt!
A verseny előtt azt nyilatkoztad, hogy nincs esélyed a győzelemre. Azért titkon reménykedtél abban, hogy meg tudod csinálni?
M.C.: Nem tartottam magam esélyesnek, de nem is tartottam lehetetlennek, hogy összejön. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de ha taktikailag ki tudom játszani az ellenfeleket, akkor van valamennyi esélyem. Szerencsém volt, és összejött.
Jó helyzetben voltál a Le Mánie emelkedőn?
M.C.: Tökéletesen pozícionált a csapat, ott voltam, ahol lennem kellett. Az első tízben vagy, akkor nem lehet gond a leszakadással. Túléltem, és biztos voltam, hogy ezután az utolsó három kaptató is menni fog – a Poggiót frissen, jó erőben érkezem meg.
Mire gondoltál, amikor Heinrich Haussler megugrott?
M.C.: Szökése teljesen meglepő volt, pillanatig kivártam, aztán a kordon mellett sikerült felzárkózni. Nem sokon múlt, hogy meg is tudjam előzni, de sikerült. Végül is mindegy, hogy 1 km-el vagy 1 cm-el nyered a versenyt – lényeg, hogy te érj át elsőnek a célvonalon.
Nagyon elérzékenyültél a dobogón, és most is látom rajtad, hogy megérintett a győzelem. Tudnál beszélni az érzéseidről?
M.C.: Ez a verseny egy monumentális mérföldkő, ráadásul egy legenda 100 évfordulója. Ezt a versenyt néztem gyermekkoromban, és azt képzeltem, hogy egy napon meg is nyerem. Nem sok esélyem volt rá, és mégis sikerült. Más győzelmek után is már sírtam, mint például, amikor a pályavilágbajnokságon sikerült nyernem, vagy amikor az első Tour de France szakaszgyőzelem összejött. Egy ilyen sikerhez mindennek klappolnia kell. Mindegyik másmilyen győzelem, mindegyik nagyon fontos volt számomra.
Mit gondoltál, amikor a legtöbben úgy nyilatkoztak, hogy az emelkedők miatt nem fogod megnyerni a Milánó San Remót?
M.C.: Idegesített, főleg Tom Boonen, aki azt mondta, hogy én minden emelkedőn leszakadok. A győzelem mellett jó volt látni, hogy pont az emelkedőn hagyom le Boonent.
Nyertél már szakaszt a Tour de France-on, a Giro d’Italián, most pedig tarsolyodban az első nagy klasszikus, a Milánó-San Remo. Hogyan tovább?
M.C.: Még több győzelem! Bármikor ha versenyen nyeregbe szállok, célom, hogy nyerjek. Most új célok következnek, tovább kell fejlődni: ehhez adott egy szuper csapat és a saját motivációm.
Forrás: Cyclingnews
Képek: Walkimedia