Mint jeleztem, a két amerikai downhill világkupa futamot közvetlenül egymás utáni hétvégéken szervezték, ami nem feltétlenül előnyös. Sam Hill példája mutatja, hogy nekem volt igazam, ugyanis nem sokkal az első verseny előtt lesérült egy edzésen, és ezzel elbukta mindkét futamot, ami egyben az egész szezonját is jelenti. Így zsinórban a második éve lesz, hogy nem rúghat labdába a kupasorozatban. Igaz, addig sem nagyon remekelt – persze csak magához képest –, amíg volt lehetősége.
A legfiatalabb: Troy Brosnan, aki egymaga viszi a kicsi hátán az egész Monster Specialized csapatot
Rajta kívül viszont szinte teljes volt a mezőny. A kanadai pálya mindenkinek a nagy kedvence, hiszen másfél évtizede programban lévő klasszikus nyomvonal, amin Steve Peat már tízszer állt pódiumon, és négyszer nyert is. De az esélyesek közül szinte mindenki más is, így viszonylag nyílt volt a verseny.
Az időjárás aztán gondoskodott egyéb izgalmakról is, hiszen iszonyatos ködben és sárban zajlottak az edzések. Az időmérőre már főleg csak a sár maradt. Ez megint nagy terhet rótt a szerelőkre, akik újabb és újabb sárvédő trükköket próbáltak kitalálni.
A nők kvalifikációját természetesen Moseley nyerte, aki angolként valószínűleg nagyon otthon érezte magát a hideg dzsuvában, illetve tavaly itt lett világbajnok, ami biztos adott egy kis plusz erőt. Annyira, hogy 11 másodpercet adott a második Puginnak, és tizenötöt a harmadik Athertonnak. Nem cseréltem volna a döntőben velük, akiknek úgy kellett lemenniük, hogy tudták, mögöttük jön majd valaki, aki megalázóan jobbat ment náluk.
A férfiaknál Minnaarnak sikerült legyűrnie a verhetetlennek tűnő Gwint, igaz a veszély nem múlt el, hiszen másfél másodpercen belül volt. Bryceland élete legjobbjával 3. lett, igaz már öt másodpercnyire az elsőtől. A tizedik Hannah meg már 12 másodpercre volt. Lehet, hogy túlságosan fogott a pálya durvasága miatt először bevetett 220 mm-es tárcsája?
A döntőre aztán megjavult az idő, így mindenki lelkesebben hajtotta a pedálokat, ami jóval szorosabb időket is jelentett. Moseley például csak 1,8 másodpercet tudott megtartani az előnyéből, ami persze még mindig bőven elég volt a győzelemhez. Atherton is sokat hibázott, de tartotta a helyét. A többiek viszont estek-keltek. Egyszerűen ez a pálya a nőknek erőnlétileg hihetetlenül megterhelő, amiből az alsó szakasz nagy esései következnek. Szerencsére nagyobb baja senkinek nem lett.
A férfiaknál pedig megtörtént a fordulat, és a teljes generációváltás. Az utóbbi évek nagy nevei közül senki sem jutott fel a pódiumra, mert a trónkövetelő fiatalok mindegyiküket kiütötték. Az első nyolc átlagéletkora 21 év volt csupán. Minnaarnak és Geenek lett volna esélye egyedül, de a dél-afrikai egy nagy hiba miatt kikerült az első tízből is, míg Gee idén már másodszor rontott technikai hiba miatt, ráadásul megint a kerekével volt a gond. Most épp a külsőjét robbantotta le a felnijéről.
A legöregebb: Peat ismét magára talált és idén először felállt a dobogóra
A fiatalok közül ráadásul sokan életük legjobbjával végeztek: Troy Brosnan alig 18 évesen hatodik lett, és ezzel idén már nem először ő a legjobbja a Monster Specialized gyári csapatnak. Emellett megdöntötte azt a tévhitet is, hogy bizonyos pályák csak a nagytestű versenyzőknek fekszenek. Cameron Cole nagy kihagyás után kezdi felvenni a versenytempóját, és egyre jobb időket megy, most éppen egy 5. helyet tekert ki. Danny Hart – aki még mindig csak tizenkilenc éves – teljesen beérett, hiszen idén állandóan a pódiumon áll már, és a negyedik helyével az összetettben is negyedik, nem sokkal lemaradva a harmadik Gee Athertontól. A nála pár hónappal fiatalabb Brook Macdonald is sokat gyúrt télen, mert már őt is nehéz lerobbantani a pódiumról, ráadásul ő már inkább a dobogón szokott állni. Harmadik helyével az összetett hetedik helyén áll, egy pontra az itt második Josh Brycelandtől, aki szintén élete legjobb helyezését ünnepelte ezzel, ráadásul ő volt csapatának legjobbja, és itt a Syndicate csapatról beszélünk, ahol a mezőny talán két legrutinosabb (ketten együtt több mint százszor álltak a VK pódiumon) versenyzőjéről van szó – Greg Minnaarról és Steve Peatről. Az élen pedig az amerikai csodagyerek, Aaron Gwin végzett. Ezzel négyből három futamot nyert idén.
A verseny után gyors pakolás következett, majd délebbre utazott a mezőny, hogy két nap múlva már az USA területén edzenek a windhami, gyors, viszonylag egyszerű és meglehetősen rövid pályán, ami miatt szoros eredmények voltak várhatók. Ennek ellenére a nőknél Floriane Pugin majdnem négy másodperccel verte az időmérőn a második Athertont, jelezve, hogy idén is három hölgy az igazi esélyes a dobogóra, de már nem Sabrina Jonnier a francia nagy név a két angol lány mellett, hanem a pici, sárga mezes, hatalmas mosolyú Floriane, aki az igazán technikás vagy dzsuvás terepen érzi otthon magát.
A férfiaknál Aaron „5 másodpercet adok mindenkinek” Gwin 5,8 másodperccel verte a végre gond nélkül leérő Gee Athertont, akit ismét Macdonald – ráadásul sérült vállal –, és a megint gyorsítani tudó Troy Brosnan követett. Érdekesség volt, hogy az internetre felkerült videók egyikén vette csak észre a szervező brigád, hogy a cél ugratót úgy szalagozták ki, hogy el lehetett tekerni mellette. Azoknak jegyezném meg, akik nem síelnek vagy déháznak, hogy a közönséget szórakoztató cél előtti hatalmas ugratók mind a havas, mind a kerekes versenyeken nagyon veszélyesek, mivel ide érve a versenyzők már rettentő fáradtak, tehát nagy a veszélye annak, hogy az ugratóról érkezve nem bírják tartani a kormányt vagy magukat a becsapódáskor, aminek ugye esés a következménye. Ez történt tavaly Mariborban Rachel Athertonnal, vagy idén többször is Jill Kintnerrel. Szóval érthető, hogy a szemfülesebb versenyzők eltéptek az ugrató és szalag közti keskeny helyen, ami még ugye gyorsabb is volt. Aztán a szervezők a verseny napjára már ráhúzták a szalagot az ugartóra és kiírták, hogy „ugranod kell”.
A döntőben a nőknél a legfiatalabb Athertonnak sikerült még tekernie egyet a gázon, és idén először győzni tudott a második helyre szorítva Floriane Pugint. Moseley bekocogott a harmadik helyre, hogy továbbra is kényelmesen vezethesse az összetettet, ahol száz pont előnye van Pugin előtt, akitől Atherton 160 pontra van lemaradva, így valószínűleg Moseley és Pugin közt dől majd el az összetett elsőség, de persze matematikailag még Rachel is beleszólhat az elsőségbe, hiszen két futam van még hátra.
A férfiaknál meg a jelek szerint berágtak az öregek, és támadásba lendültek, mert Andrew Neethling végre az időnként szenzációs időmérő eredménye helyett a döntőben tudott jót menni, és felállhatott a dobogó alsó fokára. A másodikra pedig a 37 éves ikon, Steve Peat léphetett fel. Legfelül pedig a rekordot felállító Aaron Gwin állhatott, aki a negyedik futamát nyerte idén az eddigi ötből, míg a két igazi riválisa, Gee és Minnaar közel hat másodpercnyire lemaradva csak a 11. és 12. helyen kucorgott. Ez azt is jelenti, hogy Gwin több VK-t nyert, mint bármelyik amerikai férfi downhilles a sportág történelmében. Érdekesség, hogy közvetlen Minnaarék mögött (másfél tizednyire) a 14. helyen egy 17 éves fiú, Loic Bruni végzett. Így Gwin biztonsági köröket futva is megnyerheti a sorozatot, hiszen már közel 370 pont előnye van Minnaarral szemben, míg durván 500 Gee-vel szemben. Persze ha a fiatalok ennyire jól mennek, meg esetleg Hill is visszaér a sérüléséből, akkor a nagy nevek is egyre messzebb kerülhetnek egy-egy futamon egymástól, ami akár több esélyessé is teheti a végkimenetelt. Bár ez inkább csak a második helytől lefelé igaz, mert Gwint idén megfogni elég esélytelennek tűnik. Teljesen függetlenül attól, hogy az alu géppel, vagy már az új karbon Trekjével megy-e.
Technikai csemege a végére, hogy a GT, a Santa Cruz és a Trek karbon gépei mellé jövőre felsorakozik a Specialized is (a hátsó részt ők is valószínűleg aluból fogják gyártani). Ugyanakkor hallatszanak már kritikus versenyzői hangok is, mivel a technika fejlődésével kezdenek túl merevek lenni a gépek, ami irreális irányítási pontosságot vár el a versenyzőktől, amit versenykörülmények közt nem lehet kivitelezni. A Lapierre például már eleve azt állítja, hogy direkt vették csirkére az új gép hátsó részét, hogy a kis csavarodással köves szakaszon ne üssön annyit, hanem kihajlongja a terepet. (Ennek igazságtartalmát persze majd a ráncfelvarráskor tudjuk meg. Ha változtatnak, akkor idén csak nem jött össze a megfelelő vastagság, amit ki kell magyarázni.) Vannak versenyzők, aki nem húzzák 100%-ig feszesre a kerekeiket, hogy legyen egy kis oldalirányú rugalmasságuk is. Sőt, Marcus Klausmann, a 14-szeres német bajnok, és Peat mellett a mezőny egyik legöregebb versenyzője, egyenesen azt állítja, hogy Athertonék már „görcsösen” próbálják kicsit rugalmasabbá tenni a gépüket.
Szóval szép lassan átestünk a ló túloldalára, és lassan majd az lesz a menőbb, akinek csirkébb a gépe. Emlékszem még az időre, amikor az alut szidták a megrögzött acél-hívők, mondván, hogy túl merev. Most meg – a szén és gyanta korában – lassan mindenki visszasírja a rugalmassága miatt. Mi lesz újabb tizenöt év múlva?
További eredmények, képek és videók: www.dirtmag.co.uk, www.littermag.com
Szöveg: KGÁdám
Fotó: Victor Lucas; www.dirtmag.co.uk
