fbpx

Downhill világkupa 6. forduló, La Bresse: Gwin a legeredményesebb amerikai déhás

A francia verseny 2009-ben debütált és mindenkinek a tetszését elnyerte, holott nem volt sem nehéz, sem hosszú, sem pedig meredek. Viszont nagyon gyors és nagyon élvezetes, „old school” pálya, amin nem véletlenül Steve Peat nyert…

Barel idén sajnos befejezi pályafutását

Barel idén sajnos befejezi pályafutását

Idén sem változtattak túl sokat a nyomvonalon, inkább csak itt-ott kiegészítették egy-egy nagyobb ugratóval, vagy sziklás letöréssel. Persze az időjárásban azért lehetett bízni, hiszen ahol világkupa van, oda biztos, hogy megérkezik az eső, még ha előtte hetekig szárazság is volt.

Ugyanakkor mindenki tudta, hogy itt végleg eldőlhet az összetett sorsa, tehát semmit nem lehet hibázni. Persze várható volt, hogy Gwin már itt megszerzi az összetett győzelmet, de azért egy technikai sportban lehet bízni a technika ördögében is.

Az edzések nagyobb fennakadások nélkül zajlottak, és mindenki nagyon pozitívan nyilatkozott a terepről. A nőknek ugyan nehezebb dolga volt, mivel talán csak hárman tudták ugrani a célegyenes nagy ugratóját. Rachel Atherton el is dobta a vasat, így az időmérőt kihagyta, regenerálódásra hivatkozva. (Megtehette, hiszen védett versenyző volt, azaz nem kell kvalifikálnia magát.) Így Moseley-t legfeljebb csak a hazai terepen versenyző Pugin tudta volna megszorongatni, de még ő is bő két másodpercet kapott, míg Jonnier már bő hatot.

A férfiaknál hihetetlen éles verseny zajlott, ugyanis bő tizenkét másodperccel lehetett csak lemaradni a győztestől, ahhoz, hogy valaki a döntőbe kerülhessen. A futamot Gwin nyerte bő két másodperccel Smith és Gee előtt, akiket szorosan követett Peat és Minnaar, azaz továbbra is változatlan a helyzet: Gwin szárnyal, Gee meg Minnaar fej-fej mellett követik, de időnként már egy-egy ifjú titán lenyomja őket.

Vasárnapra természetesen leszakadt az eső, így lehetett újra tanulni a pályát, kitalálni, hogy milyen gumit is érdemes feltenni. Amiről a végén kiderült, hogy mindent eldönthetett. Troy Brosnan rutintalanul – vagy bízva a száradásban – fent hagyta a száraz gumikat, és ezzel talán idei legrosszabbját futotta, míg a vén róka Minnaar volt talán az egyetlen, aki vágatlan sárgumikkal ment, és nyert is. Persze, ennyire azért nem szimpla ügy ez a sport…

A nők versenye nyitotta aprogramot, akiknél a vége volt igazán izgalmas, hiszen nem lehetett tudni, hogy Rachel mit tud ezen a pályán, főleg, hogy ő itt még soha nem indult. A célba érve át is vette a vezetést, de érezhető volt, hogy nem ment egy igazán hatalmas időt. Jonnier már az első mérésnél majdnem két másodperccel verte is, a célban pedig már nyolc és féllel volt jobb. Ez annyira erős időnek tűnt, hogy idén először megcsillant számára a remény, főleg, hogy az összetett második Pugin az első mérésnél bő két másodperccel lassabb volt. Az alsó, durvább részen viszont nagyon keményen mehetett, mert egy századdal megverte Jonniert. Moseley a végén viszont nem hagyott esélyt senkinek, mert majdnem kereken öt másodperccel vert mindenkit, pedig az első technikás szakaszon nagyon kicsúszott az ideális nyomból. Ezzel még ugyan nem nyerte meg a sorozatot, de akkora az előnye, hogy ha Val di Sole-ban csak pár pontot szerez, akkor már nyert.

A férfiaknál ez Gwinre már itt igaz volt, ugyanis az időmérő megnyerésével kapott még ötven pontot, tehát a döntőben az első nyolcban beérve megnyerhette az összetettet. Az időjárás azért kicsit megkeverte a lapokat, mert Ben Cathro például egy erősen száradó pályán jött, és ment egy olyan időt, ami még a végén is elég volt a tízedik helyre, amely talán élete legjobbja. Utána ugyanis újra elkezdett esni az eső, és egyre nehezebb dolguk lett a papíron gyorsabb versenyzőknek. Aztán persze a legnagyobbak már nem kegyelmeztek a sárban sem, és Macdonald, Fairclough, Leov, majd Beaumont váltották egymást az élen. Josh Bryceland lehetett volna a következő, hiszen még a második mért ponton is első volt, összetettben meg ötödik, de elkövette a történelem talán legszerencsétlenebb esését. A célegyenes ugratójára fordító kanyarban lecsúszott a lába a pedálról, így ráesett a vázra, és az ugratóról leesett az érkező mellé. Ahol felugrott a bringájára onnan már csak három méter volt a célvonal. Nagyobb lendülettel talán be is eshetett volna oda. Ezzel visszaesett az 54. helyre.

A hazai favorit Barel mindent beleadott és a nyolcadik helyről feljött a negyedikre, azaz a sérülése után ismét a régi formájában tudott menni. Minnaar viszont nagyon elverte, amivel végül nyerte is a futamot, mivel sem Gee, sem Smith, sem pedig Gwin nem tudták überelni. Peatet pedig kizárták, mert a fenti szakaszon egy kaput pár centivel kívülről vett, azaz elhagyta a pályát, és nem ugyanott jött vissza.

Érdekes, hogy Gee bő négy tizedet kapott csak. A közvetítésen jól látszott, hogy a fa tekerős deszkasoron kihagyott egy tekerésnyit, amíg letépte a saras csíkot a szemüvegéről. Ha ezt nem teszi, akkor megverhette volna Minnaart – persze akkor meg lehet, hogy nem látott volna…

Gwin a harmadik helyével megnyerte az összetettet, és ezzel két történelmi dolgot tett: bekerült abba a most már összesen három fős klubba – Nicolas Vouilloz és Francois Gachet mellé – akik egy szezonban tudtak négy futamot nyerni, bár erre három hónapon belül talán csak Gwin volt képes. Másrészt ő az első amerikai, aki megnyerte a világkupa-sorozatot.

Ismerve az életútját, még becsülendőbb az eredménye. 2007-ben montizott ugyanis először, és világkupán csak 2008-ban indult, akkor is véletlenül került a Yeti csapatba egy beteg csapattag helyére. Ott annyira jót ment, hogy egyből kapott egy kétéves szerződést. A Trekhez kerülve aztán felajánlották neki, hogy John Tomac lesz az edzője, de nem tudta, hogy ki az, ahogy se Peatet, se a többi ellenfelét nem ismerte, annyira nem foglalkozott előtte ezzel a sporttal. Mélyen hívő emberként az egész bringázásra csak buliként tekint – tudva, hogy egy rövid, pár évnyi átmeneti állapot az életében -, és mivel a hite a legfontosabb az életben, ezért nem nagyon izgatja, hogy jól vagy rosszul sikerül-e az adott verseny. Az égiek pedig a jelek szerint vele vannak.

A pódiumon történ egy még fontosabb esemény. A pezsgőzés után ugyanis Barel bejelentette, hogy a vb után abbahagyja a versenyzést. A kétszeres világbajnok most megmutatta, hogy felépült, és ismét képes pódiumra kerülni, így eddig kivárt a már régen meghozott döntésének bejelentésével. Furcsa, egy év, hiszen Dan Atherton is abbahagyta a 4X-t a tavalyi gerinctörése miatt, mert túl veszélyesnek tartja, ahogy idén búcsúzik Graves is, és ő is a DH-ban kívánja folytatni. Most távozik Barel, ahogy év elejével eltűnt Chris Kovarik is. Nagyjából velük egy idősként mi is érezzük már magunkon, hogy azért nem mennek már úgy a dolgok, mint pár évvel ezelőtt, és látva, hogy a húszas generáció milyen időket megy, teljesen megértem a döntésüket. Ugyanakkor Barellel a mezőny legudvariasabb és legkedvesebb versenyzőjét veszítjük el.

Akinek Monk szerel, az mindig nyer: jelenleg Moseley és Gwin köszönheti neki a hibátlan gépeket

Akinek Monk szerel, az mindig nyer: jelenleg Moseley és Gwin köszönheti neki a hibátlan gépeket

És akkor a szokásos kis technikai csemege. A verseny előtti hosszabb szünetben sok versenyző nem utazott haza, hanem valahol Európa parkjaiban edzettek, teszteltek. Itt adódott lehetősége egy kanadai újságírónak, hogy Fairclough Demóját több kör erejéig kipróbálhassa. Ugyanilyen tesztet végezhetett régebben Sven Martin Gee, Leov és Gwin gépén is, amikor még utóbbi a Yetinél volt. Mindkettőjük véleménye ugyanaz volt, azaz nekünk átlag felhasználóknak, abszolút nem valók a profik beállításai. A sajtósok 15-20 kilóval nehezebbek voltak a versenyzőknél, és mégis hihetetlen keménynek érezték a gépeket. Leginkább Gwin-ét, aki ugye a legkönnyebb a négy említett ember közül. Miért is van ez így? Azért, mert ők annyival durvábban mennek, hogy egy ennyire feszes rendszer kell alájuk, hogy ugyanazt mozogja, mint a lágy felfüggesztések alattunk. Tavaly Geenek Windhamben volt egy olyan ugrása, ahol legalább öt métert zuhant és síkra érkezett, és nem lehetett hallani, hogy lekoppant volna a rendszer. Ehhez az kell, hogy kőkemények legyenek a rugók. Fotókon azt is kimérték a külföldi kollégák, hogy a versenyzők gépei ugyanazokban a döntött kanyarokban egyáltalán nem ülnek be, ahol a saját gépek már simán megették az útjuk felét. Ha ez nem így lenne, akkor a profik a kanyarokból nem tudnának olyan sebességgel kirobbanni, ahogy azt megszoktuk az élmezőnytől.

Fairclough gépén még a fékek tűntek érdekesnek, ugyanis megdöbbentően erősek voltak. Jacy (a Monster Specialized szerelője) szerint azonban semmi extra turpisság vagy alkatrész nincs a rendszerben, egyszerűen csak nagyon egyénre hangoltan töltik fel a csöveket. Hill is sokáig ment kis tárcsákkal, hogy egy kis súlyt spóroljon, de Jacy rábeszélte a nagyobb tárcsákra, hogy ezáltal jelentősen nőjön a fékerő, és így később kelljen fékeznie. Ismerve Hill tempóját, ez a jelek szerint jó tanács volt.

További eredmények és fotók:
www.dirtmag.co.uk
www.vitalmtb.com

Szöveg: KGÁdám
Fotó: Victor Lucas, www.dirtmag.co.uk

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.