fbpx

A Giro d’Italia 7 legnehezebb emelkedője

A Dolomitok kaptatói jelentik a legnagyobb kihívást a kerékpárversenyzők számára, Észak-Olaszlaszország tucatjával rendelkezik rendkívül hosszú és meredek hegyi úttal. A Giro d’Italia annak rendje és módja szerint útba is ejti a leglátványosabbakat, bizonyos években – mint például 2011-ben – a dózis sokak szerint túladagolást eredményezett. Idén kissé visszavettek a szervezők a hegyi tűzijátékból, de azért így is bőven marad izgalom!

Az olasz csizma térképét tanulmányozva a Giro d’Italia versenyszervezői bőven kiélhetik szadista hajlamaikat, így a profi kerékpársport edzett gladiátorai évről évre ádáz csatákat vívnak a csodálatos hegyi utakon. Az olasz körversenyt mindig lehet olyan útvonalon vezetni, amely nehézségben felülmúlja mind a Tour de France-ot, mind a Vuelta Espagnát. Az olasz kerékpárrajongók, a tifosik, tisztában vannak ezzel, és rendre megkövetelik, hogy hőseik heroikus küzdelemben győzedelmeskedjenek, fizikailag a legvégső erejüket is feláldozzák a sikerért. Ezt követeli a latinos temperamentum, az ókori hőstettek hagyományai. Olaszországban a kerékpárversenyzés nemcsak sport, hanem egy életforma, stílus, életfelfogás.

A Coronesen a cél előtti rész a legmeredekebb: közel 24%-os a “fal”, ráadásul múrvás úton kell ezzel megküzdeni…

A Giro emelkedői eposzi küzdelmek helyszínéül szolgáltak, bőven szedtek már áldozatokat, legendás történetek fűződnek hozzájuk. Minden kerékpárrajongó fejében ott élnek az emlékezetes képek özönvízszerű esőzésekről, hótorlaszokról, illetve  gyönyörű panorámákról. A hegyeken minden megtörténhet, az ott történő események mindig kiszámíthatatlanok, drámaiak. Sok amatőr kerékpáros kel útra, hogy személyesen is megtapasztalja azokat a nehézségeket, amelyet a legendás hágók és hegycsúcsok állítanak a versenyzők útjába.

Hófalak közt, szokásos zord időjárásban a Gavián (Giro, 2008)

Taljánföldön persze nemcsak a Dolomitokban találunk jelentős kaptatókat: délen ott a működő Etna tűzhányó kietlen, végeláthatatlan meghódítása, Nápoly mellett a Vezúv, vagy Közép-Olaszországban az Appenninek hágói, illetve a Toszkán dombok meglepően meredek, múrvás, fehér útjai. Mindazonáltal a Giro végeredménye, a rózsaszín mez sorsa, a Dolomitokban dől el: aki ott a legjobban helyt tud állni, az öltheti magára Milánóban a győztesnek járó Maglia Rosát.

A mindenki által jól ismert kép a Stelvióról és annak 48 legendás hajtűkanyaráról…

Zord vidék az Dél-Alpok, a Dolomitok hófedte csúcsai fűrészfogak formájában szeletelik a mezőnyt kisebb csoportokra, a versenyzők legtöbbször saját ritmusukban küzdik le a gyakran 1000 méternél i nagyobb szintkülönbségeket, így érve a hágók vagy hegytetők tetejéig. A Stelvio, Mortirolo vagy Gavia név hallatán szenvedő arcokat látunk magunk előtt, átérezzük, hogy milyen erőfeszítések árán jutnak fel a harcosok az említett csúcsokra, hogy onnan eszeveszett tempóban zuhanjanak le a következő völgybe.

A Marmolada második fele jelenti az igazi nehézséget

A Giro tavasz végi időzítése azt jelenti, hogy a 2000 méter feletti hegycsúcsok még havasak lehetnek, ahogy például az 1988-as versenyen történt, amikor a Passo di Gavián nem kevesebb, mint 2 méter magas hófalak között haladtak a kerekesek. Az ilyen drámai képsorok egy életre megmaradnak a szurkolók emlékezetében. A rosszabbik változat az, hogy az időjárás teljes egészében ellehetetlenít egy-egy szakaszt, a szervezőknek meg kell rövidíteni a távot, vagy más útvonalra terelni a kerekeseket.

Kerékpárrajongók tízezrei a legendás Zoncolanon

A Mortirolo az egyik legmeredekebb kaptató, a teljes szintemelkedés 1300 méter felett van…

Nem könnyű feladat a hét legnevezetesebb kaptatót kiválasztani, már az idei olasz körverseny is legalább ennyi legendás hegytetőt vonultat fel. Az igazi klasszikusok évről évre visszatérnek, és a végső győzelem szempontjából rendszerint meghatározó pillanatai a versenynek. Az alábbi tehát egy szubjektív sorrend, aki akarja, rendezze át magában, vagy tegyen hozzá a kedvenceiből!

Mortilio (más nevén Passo di Foppa):

A versenyútvonal függvényében mindkét oldaláról megközelíthető az Észak-Lombardiai tartományban fekvő hágó, amelyet Lance Armstrong élete legnehezebb mászásaként említett. Átlagban 10,5%-os meredekségű, hosszabb-rövidebb szakaszokon akár 18%-os kaptató. Csúcsa 1852 méteren van, az egyik oldalról 17 km-t kell megtenni odáig, a másikról, a Mazzo di Valtellinából induló egysávos hegyi úton mindössze 12 km-es, de ennek függvényében az sokkal meredekebb is. Mivel a Mortirolo lábánál fekvő völgy mindössze 552 méter magasan fekszik, a leküzdendő szintkülönbség nem éppen csekély: bő 1300 méter. Aki elsőnek ér fel a tetejére, átveheti a Cima Pantani díjat, amelyet a legendás „kalóz” emlékére írnak ki a szervezők. A nehezebb oldal 8-as kilométerkövénél áll a Pantani emlékmű, amely sok kerékpárrajongó zarándokhelye. Idén a 20. szakaszon “gereblyézheti” majd szét a mezőnyt.

Még a legnagyobb hegyi menők is rendesen megszenvednek a közel 20%-os meredekségű részeken…

Stelvio:

Közel 25 km-es hosszával egy egyik legmaratonibb küzdelmet jelenti a versenyzők számára. Csúcsa a tengerszint felett 2758 méteren fekszik, májusban még rendszerint a hóhatár felett van. Olaszország legmagasabb hágója, énnél lényegesen magasabb aszfaltozott utat az Alpokban alig találunk. Szerencsére az átlagmeredekség nem olyan vészes, mint mondjuk a Mortirolo esetében, de így is a teljesítőképesség határát súrolja – főleg olyan tempóban, ahogy a mezőny “felront” rá. Ki ne ismerné a 48 hajtűkanyar fantasztikus látványát, amelyet a hegy bizonyos pontjairól, illetve légi felvételekről mind belátni. Számos versenyző magaslati edzőtáborozást a Stelvio tetejére helyezi, éjszaka az ott lévő panzióban alszik, reggel legurul a völgybe, majd egy igencsak kiadós mászással zárja a napot. Annak ellenére, hogy az átlagmeredekség mindössze 7,4%, egy rövidebb szakaszon egészen 15%-os, a teljes szintemelkedés pedig meghaladja az 1800 métert. Az idei Giro utolsó előtti szakaszán itt lesz a befutó, és minden bizonnyal a Stelvión dől majd el a végső helyezések sorsa.

Már Fausto Coppi idejében is beiktatták a Stelviót a Giro útvonalába, akkoriban a múrvás úton, azokkal a bringákkal még nehezebb lehetett a feladat…

Passo di Gavia:

A legendás 1988-as Giro: hóvihar várta a versrnyzőket a Gávia tetején…

Az emlékezetes embermagasságú hótorlaszok között készült Giro képsorok ezen a csúcson, a Gavián születtek, ezzel ez a hágó is örökre beírta magát a kerékpárversenyzés történetébe. A Stelviohoz hasonlóan ugyancsak 25 km-es kaptató vár a kerekesekre az észak-lombard hágó egyik oldalán, a másik “mindössze” 17 km-es, ellenben ennek megfelelően meredekebb is. Ez utóbbi 7,9%-os áltagmeredekséggel bír, de van két 16%-os szakasz is. A csúcs pedig bőven hóhatár felett, 2621 méteren található. A Gavia majdnem minden Giro útvonalában szerepel, mivel kiválóan köti össze a közelben lévő legendás mászásokat, de legtöbb esetben a szakasz féltávjánál haladnak át rajta. Mivel a meredeksége nem egyenletes, sok támadást látni, főleg olyanoktól, akik szakaszgyőzelemre törnek. A hegy lába a meredekebb oldalon 1258 méteren van, így bő 1300 méter szintkülönbséget kell a csúcsig leküzdeni.

2000 méter felett kora nyáron még szép időjárásban is bőven van hó…

Plan de Corones (germán nevén Kronplatz):

Simoni támadásban a Coronesen, őt üldözi Garzelli a 2008-as befutón…

Mindössze néhány éve szerepel a Giro útvonal-repertoárjában, de máris klasszikussá vált. A Plan de Corones 12,9 km hosszú, egyetlen oldalról „támadható” csúcs, így kiválóan alkalmas egyéni időfutam helyszínéül, mint ahogy az emlékezetes 2010-es Giron látható volt. Különös izgalmakat rejt, hogy a hegytetőre felvezető út keskeny, illetve kanyargós, a féltávtól múrvás felületen haladnak a versenyzők. Ilyenek voltak a Dolomitok hágói egy évszázaddal ezelőtt: a Corones retrohangulatával varázsol vissza a hőskorba. Csúcsa 2273 méteren van, több helyen a meredekség 20% feletti, a vége felé pedig néhány száz méter erejéig 24%-os a kaptató. Még a hegyi specialista versenyzők is “nagyiáttétellel” támadják meg ezt a Coronest, lévén ott a legmeredekebb, amikor már nincs erő nagy áttételekkel küzdeni. A mászás teljes szintkülönbsége tekintélyt parancsoló 1070 méter.

Hegyi vadászok biztosítják az utat, mivel erdészeti területen hajt a mezőny. A háttérben a Dolomitok jól ismert havas sziklaormai…

Monte Zoncolan:

Rettentően meredek a Zoncolan, még a nagy versenyzők is rendszerint “nagyiáttétellel” próbálkoznak…

Nem szívbajosoknak találták ki ezt a legendás kaptatót! Nem túlzás a Zoncolant az egyik legnehezebb hegyi útnak titulálni, sok tekintetben a spanyol körverseny ikonikus mászására, az El Angliruhoz hasonlítható. Az elején több mint 1 km-en keresztül az átlagmeredekség 17% feletti, majd a táv második felében majdnem ilyen hosszban eléri a 20%-ot. Ezt a két falat rettentően nehéz leküzdeni, még a legnagyobb versenyzők, mint Alberto Contador is, amatőr kerékpárokon szokásos áttételt választanak. 2003-ban szerepelt először a Giro d’Italia útvonalában, azóta többször is műsorra tűzték, és minden esetben megatározónak bizonyult az összetett győzelemért folyó végső harcban. Mindössze 10,5 km hosszú, de átlagmeredeksége 11,5%-os, a legmeredekebb ponton 23,6%, amely Európa egyik legmeredekebb aszfaltos útjává avanzsálja. A mászás teljes szintkülönbsége 1210 méter, a csúcs pedig 1735 méteren van. A többi legendás hegytől távolabb, Friuli Venezia Guilia tartományban található.

23,6%-os rész is van benne, amely a Zoncolant Európa egyik legmeredekebb aszfaltos útjává avanzsálja…

Passo di Rolle:

A Rolle 23 km-es hegyi út a csodálatos Brenta Dolomitok csúcsai közt…

Nem a szintemelkedésvel vagy a meredekségével tűnik ki a legendás emelkedők közül: a látvány a Rolle legnagyobb vonzereje. A 23 km-es hegyi út a csodálatos Brenta Dolomitok csúcsai közt kanyarog, a panoráma egyedülálló, semmihez sem hasonlítható. Átlagmeredekség mindössze 5,4%, a legmeredekebb 9%-os, de nem mindegy, hogy a mezőny milyen tempóban hajt felfele. Láttunk már itt is nagy szökéseket, a verseny végeredménye szempontjából iegn érdekes fejleményeket. A legjobb benne az, hogy földi halandók számára sem teljesíthetetlen, így amatőr kerékpárosok is megpróbálhatják – a panoráma minden bizonnyal felejthetetlen emlék marad. A csúcs majdnem 2000 méteren található, ahova 1250 méter szintkülönbség leküzdését követően ér fel a bicajos.

A szerény meredekség ellenére a Rolle nehéznek mondható, köszönhetően a eszeveszett iramnak, amit a versenyzők diktálnak…

Marmolada (más néven Passo Fedala):

A kaptató második fele jelenti az igazi nehézséget….

Marmolada asszonyságot a legtöbb versenyző a rettegett anyósához hasonlítja, aki igencsak megnehezíti az életét. Mint az anyós-vő kapcsolatokban általában lenni szokott, a kezdet még nem olyan vészes, de azért az 5-6%-os meredekség miatt nem éppen baráti viszony. A táv második felétől eldurvul a helyzet, a több ízben 15, majd a csúcs közelében egészen 18%-os meredekség okán a Marmolada nem habostorta. Ezen a ponton már mindenkinek elmegy a kedve az anyós főztjétől! Ha a versenyszervezők különösen kegyetlenek akarnak lenni, akkor a hágó tetején tűzik ki a befutót, így a végén még a hegyeket kedvelő versenyzők is vért izzadnak. Az emelkedő hossza 14,1 km, 998 méterről 2057-re kell felmászni. Általában Caprille felöl támad a mezőny, a település Veneto tartományban található, a Dolomitok szívében.

A 2011-ben éppen Contador látható támadásban a Marmoladán…

Forrás: Bicycling Australia

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.