fbpx

Alapmű a doppingról: részletek Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyvéből, 4. rész

A fiatal Armstrong a Motorola csapatnál az amerikai bajnoknak járó mezben: ő volt minden tengerentúli kerékpáros példaképe…

Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyve a profi kerékpársportban folytatott szisztematikus doppingolás eseményeit dolgozza fel 1996-tól 2004-ig. Sorozatunk végigveszi a könyv fontosabb mozzanatait, lehetővé téve, hogy a jelenleg folyó doppingbotrányt, illetve a profi sport világának ebből következő átalakulását az olvasó jobban átlássa, megértse. Túl vagyunk Hamilton első Tour de France élményén, a csapattagok között is tiszteletre méltó helyezést részben Dr. Celaya „testkarbantartó” kúrájának köszönhette. 1998-ben megérkezik a U.S. Postal csapathoz a daganatos betegségéből felépült nagymenő, Lance Armstrong…

„Amikor meghallottam, hogy Lance a következő szezonban nálunk versenyzik, egyszerre éreztem izgatottságot és aggodalmat. Kétségtelenül ő volt a legkiválóbb amerikai kerékpáros – legalábbis betegségét megelőzően. Folyamatosan kaptuk a híreket arról, hogy sikerült felülkerekednie a halálosnak diagnosztizált kóron, egyre erősebb volt, már rendszeres edzéseket végzett. Johhny Weisel, a csapatfőnök, 200.000 dolláros szerződést kínált neki, amely töredéke volt a betegség előtti gázsinak, de valójában senki sem tudta, hogy a visszatérése hogyan sikerül. Kíváncsi voltam, hogy személyisége változott-e a trauma nyomán. A kaliforniai körverseny edzőtáborában minden kérdésre megkaptuk a választ!” (p. 119)

Armstrong öntörvényű, ellentmondást nem tűrő természete később még egy róla szóló TV-műsor címválasztását is megihlette: A világ Armstrong szerint…

Lance az első edzésen rögtön leteremtette a csapattársakat: „Csak ennyire vagytok képesek? Basszátok meg, egy kiherélt rákbeteggel sem tudjátok tartani a lépést!”

„Megkönnyebbültem, hogy fizikailag Lance a régi önmaga, nem kell tartania a kudarctól, ráadásul a legendás hozzáállása sem változott: egyszóval parancsolgat és uralkodik. A reggelinél kicseréltette a gabonapelyheket cukormentes változatra, megmondta, hogy a szakács hogyan csinálja a kávét az egész csapat számára, illetve milyen tőzsderészvényeket vegyünk. Mindennek úgy kellett lenni, ahogy ő akarta. Nem volt szürke, csak fekete és fehér. Aki azt merte mondani, hogy „talán”, az Lance-től garantáltan megkapta a magáét.” (p. 120)

Egyetlen „postás” versenyző nem kapott soha lebaszást: az orosz veterán Ekimov. Precízen lejegyzetelt edzésnaplójában évi 40.000 km szerepelt, senki nem ment közel annyit, mint ő, még Armstrong sem. Edzésen és versenyen egyaránt rendkívül keményen hajtott, minden utasítást maradéktalanul végrehajtott. Neki még Armstrongtól is kijárt a maximális tisztelet.

A jól ismert Armstrong-tekintet: ha valaki ezt látta az arcán, akkor jobb volt, ha behúzta fülét-farkát!

A tavaszi edzések után az első verseny a spanyol Ruta del Sol volt, ahol Lance összetettben 15. lett. Gratuláltunk neki, de ő ismét mindenkit rendesen leteremtett: ennél keményebben kell dolgozni az eredményekért. Számára a megfelelő eredmény egy szakaszgyőzelem lett volna… Armstrong Hamiltont választotta ki első tisztjének, barátjának, ha egyáltalán beszélhetünk barátságról Lance esetében. Emberi kapcsolatait az apahiány és az ezt túlkompenzáló anyai szeretet igencsak eltorzította.

Tyler keményebben hajtott, mint az előző évben, és nemcsak az Armstrongot jellemző megfélemlítés miatt, hanem sokkal inkább bizonyítani szeretett volna, meghálálni Lance belé vetett bizalmát, “barátságát”…

„Egyre több időt töltöttem Lance-szel, edzéseken egymás mellett tekertünk, utána pedig rendszerint beszélgettünk. Lance eldöntötte, hogy Európában is velem fog együtt lakni. Számomra megtiszteltetés volt, elvégre mielőtt profi lettem, és Európában letelepedtem, az ő világbajnoki képe lógott az ágyam felett. Mint mindenki, én is olyan sikeres szerettem volna lenni, mint ő.” (pp. 126-127)

Lance egyik legjellemzőbb személyiségi vonása, hogy szeret más versenyzőkkel foglalkozni. Folyamatosan azon jár az esze, mindig arról beszél, hogy mások milyen erőben vannak, hogyan versenyeznek. Ha valakinek nagyon ment a szekér, folyton csak ezt hajtogatta: „Ez nem normális!” Ha szökött, és a mezőny nehezen érte utol, akkor azért, ha egy sprinter lépést tudott tartani az emelkedőn, akkor azért, ha egy kulacshordó az első 10-ben végzett… De térjünk vissza Hamilton és Armstrong viszonyára:

A szerekkel való visszaélés a Tour előtt gőzerővel folytatódott, az ellenőrzést nem volt nehéz kijátszani…

„Megbeszéltük, hogy melyikünk mekkora adag EPO-t vett magához, és az milyen hatással van, milyen értéket mutat a vörösvértest-számunk. […] Utána rögtön az következett, hogy egy másik versenyző mit és mennyit szedhetett, mitől megy úgy, mint az ágyúgolyó. Szeretett mások doppingtévedésein is élcelődni: például amikor Ulrich arca teljesen felfúvódott a 97-es Tour-on, minden bizonnyal túladagolták a kortizont, az egyébként gyakran alkalmazott gyulladáscsökkentő szert, amely mellesleg aktívan elősegíti a regenerálódást. Másik vesszőparipája a Maonolo Saiz vezette ONCE csapat, akik hírhedten keményen tolták a doppingot, de sikereikért, eredményeikért a sok cikizés mellett Lance lelke mélyén tisztelte ezt a spanyol brigádot. […] Armstrong mindent tudott mindenkiről, és ezt kétségtelenül szerette fitogtatni.” (pp. 129-130)

Nem sokáig voltak már a táskában a fecskendők…

A sikertelen Párizs-Nizza egyhetes verseny után Luxemburgban rendeztük be a főhadiszállást, amely egy olcsó kisszálloda egyik emeletét jelentette. Lance-szel egy szobában laktam, amely olyan pici volt, hogy agyaink majdnem összeértek. Az esti villanyoltás után mindig szorongásaitól, kétségeitől próbált szabadulni, ezeket nem akarta álmaiban viszont látni.
– Le tudom győzni Casagrandét a Tour-on?
– Persze.
– Tényleg?
– A hegyeken nálad jobb, de az időfutamban majd rendesen odaversz neki.
– Kivégzem az időfutamban! Kibaszottul kivégzem az időfutamban! – ismételgette Lance, mintha csak egy verset tanulna a másnapi irodalomórára.
– Na és Dekkert?
És ez így folytatódott, amíg végre álomba nem szenderült… (p. 131)

Hamilton elmondása szerint Armstrong az 1998-as Tour előtt tele volt kétséggel. A felkészülés jól ment – a Párizs-Nizzától eltekintve, amelyet a borzasztó hideg időjárás és fáradtság miatt kénytelen volt feladni – erős csapat volt mögötte, amelyet kőkeményen uralt és irányított, kétségeit pedig a kiválasztott Hamiltonra ömlesztette. De tényleg nem lehetett tudni, hogy milyen erős lesz a vetélytársakhoz képest: a címvédő Ullrich vagy Casagrande legyőzése mekkora kihívást jelent. A luxemburgi körverseny meghozta az első összetett győzelmet Armstrong számára, aki a csapatvezetőséggel együtt extázisban volt: „Megnyertük, megnyertük!” – ordítozta az utolsó szakasz célkapujában.

A siker után ismét hullámvölgy következett, így Armstrong félelmeire hallgatva talán élete legjobb döntését hozta: az őszi spanyolországi Vueltára halasztotta az első háromhetes megmérettetést, így szerencséjére kimaradt a Tour történetének legnagyobb botrányából, a Festina ügyből.

A “kalóz” járt a legjobban a botránnyal, mivel az ő vörösvértest-száma “tuning” nélkül is rendkívül magas…

Mint ismeretes, a Festina csapat egyik segítőjénél, a belga Willy Voetnél a francia határon egy rutinellenőrzés során 234 dózis EPO-t, 82 ampulla növekedésserkentő hormont, 160 tesztoszteron-pirulát találtak a határőrök. Hamiltont nem lepte meg a sem a mennyiség, sem a lebukás ténye, amely szerinte már régen a levegőben lógott. Még dicsérte is, hogy a táskában hepatitisz elleni gyógyszer is volt, ami jól jöhet, ha ennyit szurkálják magukat a fiúk. „Talán ezt nekünk is be kellene vezetni!” (p. 137)

A francia rendőrség gőzerővel megkezdte a nyomozást, minden csapatnál éjszakai házkutatást tartott, a Festina-központban további készletekre bukkantak. A U.S. Postal szerencséjére a hír hamarabb jutott hozzájuk, mint a zsandárok, így meg tudták semmisíteni a náluk lévő doppingkészletet. „Akkor, ott, fél óra leforgása alatt egy New Hamshire-i családi ház értékének megfelelő szert húztunk le a WC-be!” (p. 137)

A Festina csapat összes sztárja megbukott a botrány hatására…

A Festina ugyebár csapatszinten megbukott Alex Züllével, Richard Virenque-kel, meg a többi sztárral. Hamilton emlékszik, hogy a mindig moralista csapattárs, Frankie Andreu felkiáltott: „Végre nem kell belőni magam, micsoda megkönnyebbülés! Jöhet egy rendes Tour!” (p. 138)

Azért ez a kijelentés így nem állta meg a helyét: ezen a különleges körversenyen az ért el jó eredményt, akinek természetesen magas volt a hematokrit-szintje, vagy rendelkezett valami jól működő B-tervvel. Pantani összetett győzelme sokak szerint az elsőre példa, amíg a francia Cofidis csapat sikere, Bobby Jullich meglepő és soha meg nem ismételt 3. helye minden bizonnyal a másodikra.

Jan Ullrich-nak nem sikerült a címvédés: ahhoz minden bizonnyal kellett volna a cucc, ami 3. szakasz után a WC-ben landolt…

„Mi pedig kenyéren és vízen hajtottuk végig a Tour-t, ennek megfelelő eredményekkel. Ennek ellenére számomra életem addigi legnagyobb sikerét éltem meg azzal, hogy a hosszú időfutamban Jan Ullrich mögött második lettem. Büszkén mondom, hogy teljesen tisztán, 44-es hematokrit értékkel! Ettől még Dr. Celayának is elállt a szava!” (p. 140) – jegyzi meg Hamilton.

[Annyi kiegészítés talán tartozik Hamilton büszke kijelentése mellé, hogy az EPO nemcsak versenyzés közben hasznos: hatása a felkészülés során sem lebecsülendő, nagyobb terhelést, több minőségi edzésmunkát tesz lehetővé. Ettől függetlenül egy ilyen eredmény jól mutatja Hamilton rendkívüli képességeit, és nem meglepő, hogy ezek után Tour-győzelmi reményei voltak. –szerk.]

Hamilton az 1998-as Tour-on bebizonyította, hogy időfutamokban akaratereje EPO nélkül is nagy eredményeket produkál…

A Festina-botrány utórezgéseit Hamilton már otthon, Amerikában követi figyelemmel, megnősül, és eltöpreng azon, hogy érdemes-e folytatni a profi kerékpározást ezen a szinten. Édesapja megpróbálja lebeszélni, Tyler titkolja, hogy doppingolt volna: nem erre nevelték, de aki ugyabár egyszer bekerült ebbe a körbe, az nem tehet mást, mint ismételgetni ugyanazt a történetet. Ha valaki fecseg, az az egész csapat vesztét idézheti elő. A végső döntésben a 98-as időfutamon elért siker, illetve a csapatorvos kijelentése lesz a mérvadó: „Tyler, te egy napon megnyerheted a Tourt!” (p. 142)

Volt, amelyik csapat rendelezett B-tervvel, ha az EPO-használat valamiért ellehetetlenült: Hamilton szerint más nemigen magyarázhatja Bobby Jullich kimagasló szereplését 1998-ban…

Armstrong a Vueltán szép eredményt ért el, mindenki számára egyértelmű volt, hogy vele a következő szezonban számolni kell. A U.S. Postal csapatnál pedig megindult a fejtörés, hogy miként lehet kijátszani az egyre szigorúbb EPO-ellenőrzést…

Folytatjuk, az első rész itt olvasható, a második rész, a harmadik rész
Forrás: Tyler Hamilton, Daniel Coyle – The Secret Race, Ebook edition, Mobi-formátum
Képanyag: archív

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.