fbpx

Izgalmas, gyönyörű, autentikus, olcsó és biztonságos- kerékpárral Marokkóban

Európán kívül a dolgoknak tétje van, a döntéseknek valódi súlya. A megszokott kényelem hiányában, az elemekkel vívott harc közben az infrastruktúra és technológiai fejlettség hiánya miatt bosszankodni – tipikus nyugati betegség, és nem mellesleg, időpocsékolás. Én pont így imádtam a bájosan suttyó, kicsit koszos, de nagyon színes és barátságos Marokkót. Fizikai megpróbáltatások, szürreális élmények, csillagok háborúja- milliónyi izgalom karnyújtásnyira Európától.

Észak-Marokkó kora tavasszal

Bicikli, sátor, bugylibicska – a teljes szabadság élménye nagyon addiktív tud lenni a lakótelepen felnőtt nemzedékek egyes tagjai számára. Én is egy vagyok ezen szabad lélegzetre szomjúhozó lények közül, a vándorlás életmódommá vált. Mivel egy ideje Andalúziában kalandozom, (egy hosszúra nyúlt Camino után halálosan belezúgtam a flamencoba) többször volt alkalmam a Gibraltári-szoros több pontjáról is álmodozva szemlélgetni az észak- afrikai partokat. Magyarországon és a környező európai országokban már több alkalommal is kerékpártúráztam, gondoltam, ideje kimerészkedni a vadonba. Persze mindenki igyekezett lebeszélni róla, bátor jelentkezők sem sorakoztak útitársnak, így hát egy nap úgy döntöttem, nekivágok Marokkónak öreg kecskémen, ha nincs kivel, hát egyedül.

Láss csodát: ahogy ezt kimondtam, két napra rá egy Sierra Nevada-i farmon belebotlottam egy francia-belga csodabogár párosba, a két huszonéves srác, Sam és Paul szülőföldjéről tekert idáig, céljuk Marokkó. Pacsi, ahogy enyhül a fagy, indulhat a trió. Párduc, oroszlán gorilla, irány Afrika!

Dél-Spanyolország, Eurovelo 8, dobozos gazpacho

Andalúziában a tengerparton visz az út

Indulás előtt egy héttel egy banális konyhai balesetben lesérült a hátam, így nemhogy Marokkóba, a szomszéd szobáig nem tudtam elvonszolni magam, miközben a srácok már a tengerpartról küldözgették a függőágyas képeket. Nem volt más hátra, mint csontkovács, és egyedül letekerni Granadától Tarifáig, vadkemping a tengerparton és találkozó Tangerben. (Itt most némi száraz technikai útleírás következik, mivel turistáskodás helyett fejvesztve rohantam a félsziget legdélebbi csücske felé, akit az észbontó afrikai kalandok érdekelnek, görgessen a következő fejezethez)

Andalúz fehérházas falvak a Sierra Nevadából a part felé tartó úton

Salobreñánál csatlakoztam be az Eurovelo 8-as kerékpárútba, 70 km kellemesen fagyos, hegyvidéki szembeszéllel fűszerezett, elhagyott, régi autóúton való csordogálás után. Szóval Eurovelo 8. Míg Észak-Spanyolországban, pl. Katalóniában még hébe-hóba fellelhető a kék tábla itt-ott, s esetenként kellemes vidéki turistautak mentén tekerhetünk, addig a dél-spanyol tengerparton nyoma sincs az európai kerékpárút kósza emlékének sem. Végig a közepesen forgalmas N-340-es országúton visz az út az Ibériai- félsziget csücske felé, de sebaj, kárpótol minket a táj, az ingyen tapas és a vidám andalúzok lelkes vendégszeretete. Meg a helyben termesztett mangó és avokádó.

Ha valaki Malagából indulna, (van Budapest-Málaga közvetlen repülőjárat) Torremolinos felé az üdülőfalvak mentén kellemes élményben lehet része, egészen Fuengiroláig. Ott ugyanis vége a bulinak, csak autópályán lehet továbbhaladni, kettőn is. Szerencsére a spanyol szabályok lehetővé teszik az autópályán való kerékpáros közlekedést 16 éves kor felett a leállósávban, amennyiben ezt külön tábla nem tiltja.

Torremolinos partja és a feleslegessé vált télikabát

Ha átverekedtük magunkat a Marbella utáni angol-német nyugdíjas turistaparadicsomon – én Esteponáig bírtam, ott betuszkoltam (ingyen) a cangát egy busz csomagterébe Algecirasig – Paco de Lucia szülővárosa után már ismét országúton, az Alcornocales Nemzeti park lábainál visz az út Európa legdélebbi csücskéig, Tarifáig. Itt találkozik a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán. No meg az azzal járó viharos szelek és a kite szörfösök. Behúzott nyakkal hunyorogva kitoltam a kerékpárt a kikötőig, és az első kompra fel is pattantam. Egy óra múlva már Afrikában pislogtam.

Szállás Spanyolországban

Míg Andalúzia tengerparttól távolabb eső településein rengeteg olcsó hostelt, kempinget, airbnb szobát lelhetünk, a parton elszaporodott, észak európaiak által megszállt nyaraló központok igencsak felnyomták az árakat. Én mondjuk vadkempingeztem, sehol nem volt semmi gond. Warmshovers és Couchsurfing vendéglátó is akad bőven.

Filléres szupermarket menü

Étel-ital

Nem, sajnos nincs forró húsleves gazdagon, és forralt bor sem. Viszont mindenféle tengeri lény különböző testrészei ínycsiklandó módon elkészítve, fűszeres csápok, csigák, illetve plafonról lógó szárított sonkák patástul mindenhol. Vegetáriánusoknak sem biggyed majd zöldre éhes ajka: déli gyümölcsök és színes saláták tárháza minden spanyol bár, az átlag főételek fele húsmentes. Nekem napi egy lityó dobozos gazpacho simán lecsúszott a tonhalas majonézes avokádós szendvics mellé. Nem véletlenül tartott egy hétig, mire leértem Tarifáig.

Utazás Marokkóba

Marokkónak 8 nemzetközi reptere és számos kikötője van. Tarifáról hajóval 40€ körüli összegért egy óra alatt a csodaszép Tangerben találhatjuk magunkat, a bicajt ingyen szállíthatjuk, és egyből a sűrűjébe vethetjük magunkat. Algecirasból is indulnak kompok kicsit olcsóbban más marokkói kikötőkbe, pl. Melillába.
Egy szál útlevéllel 3 hónapig tartózkodhat a jó magyar ember az országban, mindössze egy kisebb sort kell magán a kompon kivárni a pecsétért.

Tanger – Chefchauen- “A kék gyöngyszem”

Chefchauen – The blue pearl

Az ország egyik legnagyobb nemzetközi turisztikai forgalmat bonyolító kikötővárosa, Tanger, izgalmas közép- és gyarmati kori építészeti remekeket, labirintusszerű medinája illatozó finomságokkal teli piacot, kényeztető fürdőket rejt. A helyiek vendégszeretete, barátkozó- és mindenféle haszontalan színes bóvlit értékesítő kedve igencsak előrehaladott, ami mókás helyzeteket szülhet. Az európai kényelemhez és rideg udvariassághoz szokott utazó számára sokkoló lehet ez a nyüzsgés, illat-és színkavalkád, pláne a napi ötszöri imára hívó kántálás, de ideje hozzászokni, a java még csak most jön. Pest külvárosából származó olvasóimat nagy meglepetés nem fogja érni. (egyelőre.)

Első célpontunk immár hármasban, az a bizonyos kék falu a hegyekben, Chefchauen. A Tetuán felé vezető országút jól tekerhető, majd a Rif-hegység emelkedői egy magamfajta lerobbant hátú harmincas hölgy számára, akinek két huszonéves kissrác diktálja a tempót, igencsak komoly kihívást jelentett. Meg is lett a meggondolatlanságom eredménye: nyeregből kiájulás és este hétkor takarodó. Plusz defekt. (Itt megjegyezném, hogy sportolói előéletem kimerül 15 év szorgos söröskorsó emelgetésben és pár random pánikrohamban, tehát agóniám nem mérvadó. Ja és tesiből is felmentett voltam, csak szólok. Induljatok nyugodtan. )

Két és fél nap alatt elértük a mesebeli, hupikék házikókból álló, káprázatos szépségű hegyi települést. Napokig nem voltunk hajlandók továbbhaladni innen.

Fez-Meknés, királyi városok és gender

Bár útitársaimmal megállapodtunk, hogy elkerüljük a nagyobb városokat, a belgának a hátsó kereke roppant meg, a franciának a váltója mondta be az unalmast, így kénytelenek voltunk további történelmi városokat látogatni – és nem bántuk meg. A Fezbe vezető kb. 200 km-es szakaszon az út menti árusokkal, pásztorokkal, szamárháton közlekedő vidám legényekkel való haverkodás során annyira feloldódtunk, hogy többször töltöttük az éjszakát helyiek otthonaiban vendégként, mint a sátrainkban. Elképesztően szívmelengető a marokkóiak nyíltsága és vendégszeretete, úgy a muszlim araboké, mint a “pogány” berbereké. A biciklisták láttán integetésben, dudálásban és “Hajrá srácok, hajrá madame” kiáltásban kitörő autósok száma magasabb, mint egy általános iskolai énektanár vérnyomása. Igazán motiváló így tekerni. Ellenben az ebek országszerte nem örülnek ennyire, csaholva, hörögve rontanak a hősies európai sportolókra, ily módon emberfeletti teljesítményre sarkallva meggyötört testüket.

Naponta többször megálltunk út menti, úgynevezett kávézókban, melyek színvonala vetekszik bármelyik csepeli hév megálló krimójáéval. Belépéskor szinte mindenhol úgy pislogtak ránk az urak, mint hal a szatyorban. Nők sehol. A kezdeti sokkot szinte minden esetben közös teázás, ebédmeghívás, nótázás és egyéb közösségi beavató tevékenységek váltották fel. A marokkóiak úgy isszák a zöld teát a feles pohárból, mint nagytatám a házipálinkát a reggel hatkor esedékes trágyalapátolás előtt. Csak ők beletesznek poharanként negyed kiló cukrot is.

Fez óvárosa lenyűgöző, de sajnos kerékpárszervizt nyomokban sem tartalmaz, így egy nap után tovább is álltunk. Meknesben több napot töltöttünk egy nyolcvan éves, lelkes kerékpáros marokkói nagypapa családjánál, aki addig túszként tartott minket, amíg a város minden nevezetességén körbe nem vezetett, és az összes cangás barátjának be nem mutatott minket. Segítségével egy pici kerékpárüzletbe is eljutottunk, ahol a bringákat helyre pofozták. Csakúgy, mint kis barátaim lovagiassággal és nőkkel való bánásmóddal kapcsolatos ismereteit. Konkrétan ki lettek osztva (Marokkóban már sokadszorra), hogy mi az, hogy hagyják, hogy a hölgy bármit is cipeljen. Majd az egyik lovagias marokkói kikapta a kezemből a kormányt, hogy betolja a kerómat az üzletbe, azt´már perecelt is befele a sarokba biciklistül. Esküszöm nem hordom magammal a szépségszalont, de volt súlya a gépnek. Itt picit ki is húztam magam, míg a többiek vonyítottak a röhögéstől.

Egyik kerékpárosokkal szolidáris alkalmi vendéglátónk házában

Különben a bácsiéknál volt először alkalmam nőkkel kapcsolódni, jól tele is hennázták minden szabad testfelületemet, és míg a srácoknak és a család férfi tagjainak külön hálószoba jutott, én az asszonyokkal, nagymamákkal és gyerekekkel nyomorogtam a nappali U alakú kanapéján. Ez az út során többször megismétlődött hagyományos marokkói családoknál, elég élesen meg vannak húzva a nemi szerepek határai. Ha Sam vagy Paul akart a mosogatásba besegíteni, az asszonyok majd´maguk alá csináltak a röhögéstől, s kizavarták őket a konyhából. Engem viszont beavattak a marokkói konyhaművészet világába, és gyakran sajnálkozva simogatták a kézfejemet: “Szegénykém, milyen rossz férjet fogtál ki, sátorban kell aludnod”. Ezt később fel is róttam a srácoknak, melynek folyományaként sikerült több alkalommal is süti meghívást, defekt szervizt és egyszer egy fagylaltot is kihisztiznem, szóval a nemi szerepek annak rendje és módja szerint a helyükre kerültek.

A zene nyelvén mindenki ért – közhely, de igaz

Irány Rabat, harc az elemekkel, a lelkiismerettel és a marcona rendőrökkel

Az országúton néha több háziállat jön szembe, mint gépjármű

Az ország belsejében való hosszas tekergészés után úgy döntöttünk, hogy az óceánpart felé vesszük az irányt, és megnézzük a fővárost, Rabatot. Immár nem szorongatott minket a kerékpárok állapota miatti aggodalom, így sokadrendű kis utakon bóklászva haladtunk célunk felé. Az éjszakákat többnyire sátorban a természetben vagy benzinkutak parkolójában töltöttük – mindenhol forró teával, levessel kínálgattak minket. A városoktól távol eső benzinkutakon minden fellelhető, amire egy utazónak szüksége lehet: kifőzde, kávézó, imaszoba, játszóház, mosakodó, szépségszalon, élő tyúkok… s ami vadkempinges szempontból különösen előnyös: parkosított piknikező. A marokkóiak nem szaroznak, ha meg kell állni pihenni a szamárral/ Ifával/ birkanyájjal, hát meg kell állni pihenni.

kempingezés a benzinkúton

Egy alkalommal, mikor már sötétedés után vertük fel a sátrat két random domb között, és épp a napi szokásos “engem innen ma már a vérhas se varázsol ki” kezdetű mantrámat mormoltam a hálózsákba cipzározva, hirtelen erős reflektorfény és motorzúgás billentett ki végtelen, BKV-n edzett nyugalmamból. Rövid francia makogás, sátorfalon kopogás, majd egy száraz és határozott “Passport!” parancs csendült fel az afrikai éjszakában. Kihámozván magam poliészter bábomból, csapzott éjjeli lepkeként nyújtottam az okmányt a két szigorú rendőr orra alá, akik édesapám foglalkozásától kezdve, jövőbeli terveimen át, táplálkozási preferenciáimig mindent kiszedtek belőlem, és gondosan jegyzőkönyvbe vettek. Ezek után a sátrak lebontására és a rendőrautó követésére szólítottak fel minket. Huh. Az elmúlt napok összes kuszkusza vigyázzba vágta magát bennem ijedtemben. A végtelennek tűnő, általam feltételezett börtönbe, kivégzőosztag elé, illetve kút mélyére tartó 10 perces úton lepergett a szemem előtt a teljes Kafka- és Stephen King -életmű. A jármű megállt egy monumentális, baljóslóan sötét épület előtt, majd az egyik marcona közfeladatot ellátó személy közölte: “Nem ajánlatos errefelé sátorban aludni. Itt fogják tölteni az éjszakát. A rendőrség számlájára.“ Majd a bejárat feletti, kivilágítatlan Hotel feliratra mutatott kaján vigyorral az arcán. “Szép álmokat, Leila Seida!”

Kültéri mozizás marokkói módra

Másnapra az évszázad szélvihara támadt fel. Természetesen nem hátszélvihar. Ezenkívül eső, az egész elkövetkezendő hétre, de hát haladni azt kell, tűzön-vízen át, s a waterproof cucc meg nem volt olcsó, bírnia kell. Már aznap délután nyakig vizesen, negyven kilósra duzzadt télikabátban, bakancsban cuppogó zoknikkal szidtam a teremtőt, amíg az meg nem kegyelmezett, és egy bájos marokkói srác képében meg nem invitálta az elcsigázott triót az otthonába melegedni. Jobban mondva egy sárkunyhóba, egy kuporgó vak nénivel a sarokban és néhány tyúkkal az előszobában. Míg nyugat-európai társaim a több ezer eurós kameráikat csattogtatták, a közben mindenhonnan előbújó, csak arabul beszélő családtagok a teljes havi bevételüket kirakták nekünk az asztalra vacsora formájában. Áthívták a franciául beszélő szomszédokat is, hosszan beszélgettünk mindenféle nyelven, páran dalra is fakadtak. Ezután megágyaztak nekünk, és a jóéjtpuszi mellé egyikük hozzátette: “Ez egy nagyon fontos nap számunkra”. “Nocsak, tán ünnepnap van ma Marokkóban?”- kérdezte a belga. “Nem, hanem mert ti eljöttetek hozzánk, barátaim”. Egész éjjel a könnyeimet nyeldestem. Másnap reggel is eltörött a mécses, mikor búcsúzáskor az egyik néni még további kenyereket próbált a nyeregtáskánkba tuszkolni, hát enni azt kell az úton gyerekek. Nyeregbe pattantunk, és folytattuk utunkat a szakadó esőben.

A vendégszerető helyiek örömmel osztják meg, amijük van

[message_box title= color=”blue”]A folytatásért kattints ide:
2. rész
3. rész[/message_box]

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.