fbpx

Hogyan lettem országútista?

Az, hogy bringás vagyok, nekem sokkal többet jelent annál, mint hogy hetente párszor megkergetem az országúti gépemet. Nekem ez egyfajta életforma, ami ott kezdődik, hogy mindig, minden időben, mindenhová bringával megyek, emellett edzek és versenyezgetek. Amikor éppen nem az előbbieket teszem, akkor az ehhez kapcsolódó technikai és sporttörténeti vonatkozásokat bogarászom.

A gépjárműveket olyan formában utálom, ahogyan vannak. Rendelkezem ugyan jogosítvánnyal, de az autóvezetéssel kapcsolatosan mindig az volt az érzésem, mintha egy tökéletesen élethű szimulátorban ülnék, ami viszonylagos élvezeti értékén túl nem sok mindenre jó. Jövőre megkaphatnám a “tíz év balesetmentes közlekedésért” emlékérmet, miután a gyakorlati vizsgám óta egy árva kilométert nem vezettem. Összeegyeztethetetlennek érezném, hogy hol nyeregben, hol meg a  volán mögött ülök. A kerékpározás tehát számomra leginkább valamiféle világnézet vagy hasonló. Persze nem mindig volt ez így, és a legelső bringával kapcsolatos meghatározó élményem tipikusan olyan, amit az ember fagyos téli estéken virtuális karosszékében újra és újra felidéz.

Otthonülő típusú gyerek voltam, kedvenc tevékenységeim nagy része a négy fal között zajlott. Ma már hihetetlen, de egy-egy hétvégén képes voltam akár nyolc órát is a TV előtt ülni, igaz, a nyolcvanas években még volt mit nézni benne. A testmozgás kizárólag az iskolai tornaórákra korlátozódott, ahol a tornatanárok jóvoltából labdajáték orientált foglalkozások mentek leginkább. Miután labdaérzékem egyenlő volt a nullával, megállapítottam, hogy a sportot, mint olyant nem nekem találták ki. Az országúti kerékpározást hírből sem ismertem, mindössze egy ezüstmetál színű Csepel Camping típusú kerékpárral lófráltam néha szűkebb környékünkön a haverokkal, de ezen kívül céltudatos közlekedésre nem használtam. Édesanyám egy idő után aggódni kezdett nem létező kondícióm miatt, így elhurcolt egy fociedzésre. Volt ott néhány arc, akit nem igazán komáltam, meg az egész amúgy is ütközött kedvenc rajzfilmsorozataim kezdési időpontjaival, így erre hivatkozva nem is lettem focista.

Történt egyszer, hogy – ki tudja miért – hosszabb útra indultam, és eltekertem a város másik végébe. Ezen ma már csak mosolygok, de akkortájt ez egyáltalán nem volt szokványos cselekedet részemről. A hegyek aljában terpeszkedő uszoda mellett kötöttem ki, ahol legnagyobb meglepetésre rendőrök állták utamat. A körútra kivezető összes mellékutat lezárták, akkor még nem derült ki, hogy mi célból. A járdán népes közönség gyülekezett, és mivel azt gondoltam ők bizonyára tudnak valamit, amit én nem, csatlakoztam a tömeghez. Hosszú percekig semmi nem történt. Kisvártatva a lejtő irányából halk, egyre erősödő morajlás hallatszott, majd nemsokára a kanyarban rendőrmotorosok mögött nagy kupac kerékpáros tűnt fel. Valószínűtlenül színes kavalkád volt ez, amelyhez hasonlót még az általam olyannyira kedvelt televízióban sem láttam soha. Elhúztak előttem, a száznál több gép együttes moraja már-már fülsiketítő volt, a menetszéltől meg lobogott a hajam.

bekosz11

Ott, abban a pillanatban gyökeresen megváltozott addigi életem. Alig tizenhárom évesen pontosan tudtam, hogy ez az a sportág, amiért hajlandó vagyok felkelni kényelmes fotelomból, és véget vetni addigi meglehetősen kényelmes mindennapjaimnak. Azóta sem voltam ennyire biztos semmiben, és a hasonlóképpen meghatározó élmények is elkerültek. Megerősítendő a hírtelen megvilágosodást, végignéztem a versenyt, majd a befutónál megszemléltem a gyönyörű gépeket, és készen is voltam egy életre. A következő évben megrendezett verseny nézőinek soraihoz már egy Csepel Sas nyergében csatlakoztam, a rákövetkező év pedig már a másik oldalon, a versenyzők között talált.

A történetnek két tanulsága van. Egyrészt az, hogy az általános iskolai testnevelőknek kiemelt szerepe lenne abban, hogy minden egyes gyerek számára megkeressék azt a sportágat, amit az illetőre szabtak, mert mindenki számára létezik ilyen. Másrészt pedig az, hogy a kerékpárversenyeknek a sportot népszerűsítő szerepe felbecsülhetetlen, ezért nem helyes, ha költségkímélés céljából félreeső utakon bonyolítják őket. Mert hát miért is ne eshetne meg a fenti történet bármely iskoláskorú gyerekkel? Ha tizenöt évvel ezelőtt nem keveredek oda az évente megrendezett kritériumverseny nézőközönségébe, akkor szabadidőmben most minden bizonnyal sör és pattogatott kukorica társaságában egy kényelmes fotelból napi rendszerességgel kezelném a távirányítót…

Eredeti cikk: BikeMag, 2005 április
Szerző: Hbalage

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.