fbpx

Dósa Eszter blogja: nem Chuck Norris jött menekítésünkre a Himalája tövében…

Bizonyára többen is hallottak már olvasóink közül arról, hogy helyi zavargások miatt elmaradt a Pakisztánból rajtoló mountain bike maraton a Himalájában, melyen egy magyar különítmény is részt vett. Közben szárnyra keltek ilyen olyan rémhírek különböző fórumokon, most azonban Dósa Eszter első kézből meséli el élményeit:

Újra itthon! Kalandosra sikeredett az elmúlt másfél hét Pakisztánban a Cseh Roni-jómagam-Horváth Gergő-Ördög Dani-Szász Viktor alkotta kis magyar csapat számára. Most, hogy hazaértünk, sikerült kicsit “helyére tenni” a dolgokat, s feldolgozni a sok-sok élményt, amiben részünk volt. Mielőtt azonban a részletekről mesélnék, hadd szögezzem le gyorsan: nem, nem voltunk életveszélyben, nem vigyázta minden lépésünket fegyveres katona, sőt, “még” az országból sem menekítettek ki – a szenzációhajhász híresztelésekkel ellentétben…

Tény és való, a Tour of the Himalayas 3 napos etapversenyt lefújták, az ok az amerikai iszlám-ellenes film miatti tiltakozás volt: pénteken megállt az élet, bank, bolt, de még a benzinkút is zárva tartott. A felsőbb utasítás értelmében pedig szó sem lehetett a nemzetközi verseny elrajtoltatásáról. Azonban kevésbé “izgalmas” dolgok is történtek velünk, ami az ittlétünk mérlegét bőven a pozitív irányba billenti. Számomra legalábbis mindenképp.

Bemelegítésként pár gondolat, hogy is kerültünk az arab országba. Szlovák bringás ismerőseink tavaly is résztvevői voltak a kaghan-völgyi iskola és az ott élő gyerekek megsegítésére létrehozott eseményen. Az általuk meséltek és az ott készített fotók keltették fel az érdeklődésünket. A hónapokon át tartó csapatverbuválást követően már-már lemondtam az egészről (ti. különböző okok miatt az utolsó pillanatban többen is visszamondták a részvételt), amikor is – lám, lám, a remény hal meg utoljára? – mégiscsak sikerült egy teljes magyar csapat kiállítása.
Ezt követően a vízumigénylés okozott nehézségeket. Csücskösen, de pénteken azért csak megkaptuk a vízumot, másnap délután utazunk… Hurrá, sínen vagyunk! Gondoltam ezt megkönnyebbülve akkor…

Az odautunk eléggé kacifántosra sikeredett. A manchesteri éjszakázást követően már kezdtünk reménykedni abban, hogy a nehezén túl vagyunk, de nem. A szívroham kerülgetett nemcsak minket, de a többi nemzet versenyzőjét is, amikor a reptéren kijelentették: nem férnek fel a bringák, ezért teherszállítmányként fognak repülni, s ha fél órán belül nem pakolunk ki belőlük minden folyadékot és gyúlékony szert, nem tudják őket elvinni.

Aki reptetett már bringát valaha, tudja, mennyire macerás ez, hiszen nincs gari az esetleges törésre, ergo úgy kell pakolnod, hogy megelőzd a bajt. Tehát mindennek megvan a maga helye… ha valamit kiveszel a fix kis csomagodból, s elkezd mocorogni a bringa, akkor az is előfordulhat, hogy puzzle lesz a csodagépedből megérkezéskor… A hajunk majd’ égnek állt az idegtől…

Ha minden jól megy, s a szigorú reptéri ellenőrzésen is átmegy minden bringa, kedden már tekerhetünk. A keddből végül csütörtök reggel lett. De legalább épségben megérkeztek. Huh! Az égiek sem tűntek kegyesnek hozzánk, ugyanis megérkezésünkkor hatalmas eső zúdult le. Olyannyira, hogy szó szerint(!) elmosta a műutat. A mi vagány sofőreink azonban nem cicóztak sokat – mi voltunk az egyetlenek, akik át mertünk kelni a megáradt folyócskán. Adrenalin szint az egekben… Történhet még ennél is rosszabb? Dehogy, most már “csak” a hegyekkel és a ritkább levegővel kell megbirkóznunk.

Szóval hétfő éjszaka érkeztünk meg a verseny helyszínére, Shogranba, ami bő 200km-re északkeletre található a fővárostól, 2400m tengerszint feletti magasságon. A hegyi úton is érződtek nyomai a heves esőzésnek: a földcsuszamlás és sziklaomlás nem ismeretlen errefelé. Érdekesség, hogy másnap reggel már sürögtek-forogtak a munkások, dolgoztak a nagygépek, hogy újra járhatóvá válhasson az út. Nálunk pedig mekkora galibát tud okozni az első hó…. mintha picit szervezettebben működnének arrafelé a dolgok… A szállásunk kényelmes volt, meglepetést az el-elhaló internet- és áramszolgáltatás okozott. Azaz még az sem, ugyanis részletes tájékoztatást kaptunk mindenről.

A bringa nélküli napjaink sem teltek tétlenséggel. Szerdán például gyalogos pályabejáráson vettünk részt: az első versenynapra tervezett hegyi időfutam második szakaszát jártuk be. Kemény volt, még gyalogosan is. Olykor huszonpár százalékos emelkedők, sziklás, poros talajjal. Az esőnek szerencsére nem sok nyomát láttuk, csupán 2-3 enyhén saras rész volt – tekerhetőek. Az egynyomos ösvényeken sziklákkal tarkított laza talaj van, lejtőzésre kiváló – fölfelé már kevésbé…

A tervezet szerint az első versenynap pályája egyébként 16km-en kb. 1700m szintemelkedést tartalmazott, ami 10%-nál is magasabb átlag meredekséget jelent, ha nem tévedek. A hegyi felfutót egy kb. 60km-es maraton követte, amit egy XCO verseny zárt (volna) le. Útközben csodás kilátás, gyönyörű növény- és állatvilág tárult elénk. A fenyves és a gyógynövények illata keveredett a friss hegyi levegőben, az út szélén füves emberek gyűjtötték a természet kincseit, illetve tehenek, kecskék legelésztek.

Fegyveres kísérőink ugyan voltak, de ezt ne úgy képzeljétek el, mintha rabokat kísértek volna. Inkább voltak útitársaink, mint testőreink. Nagyon kedves, beszédes, jó humorú emberek. Nem keltettek félelmet vagy aggodalmat, még annak ellenére sem, hogy ott lógott a nyakukban a kalasnyikov.

Miért volt szükség a jelenlétükre? Szimplán elővigyázatosságból, ugyanis azokban a napokban kezdett kipattanni országszerte több zavargás az amerikai anti-iszlamista film miatt, ezért a szervezők, csakúgy mint a Sportminisztérium, semmi szín alatt nem szerették volna, hogy csak véletlenül is bármiféle diszkrimináció érjen bennünket. Magyarán, úgy vigyáztak ránk, mint a hímes tojásra. De mi baj is érhetett volna 3000 m magasan, ott ahol az emberek nem ismerik, mi az a tv vagy mobiltelefon, s ahol 200 Ft nagyságrendű rúpiából nem tudnak visszajárót adni? Nem, ezek nem az elvakult idegengyűlölő terroristák…

A túránkat követő napon, mit mondjak, éreztem a lábaimat… De sebaj, ahogy a mondás tartja, kutyaharapást szőrével: a versenyt szervező alapítvány által fenntartott iskolába tettünk látogatást, ahol a gyerekek sportnapi programjába is bekapcsolódhattunk. Hogy is kell egy ilyen iskolát ill. sportnapot elképzelni? Sportfelszerelés leginkább a focilabdában merült ki, illetve volt még egy hatalmas kötél ill. ugróhomok. A gyerekeknek futópályát jelöltek ki az udvar teljes hosszában (50m), ahol jobbára mezítláb vagy papucsban vettek részt a versenyeken – cipőt nem sokuknak láttunk a lábán…

Amit viszont tapasztaltunk: gyönyörűen karattyolnak angolul, nagyon jól neveltek, s nem szempont náluk, hogy milyen márkás cuccban vannak, vagy hogy épp a legújabb okostelefont vette-e meg apa és anya… Mert ilyenekről nem is álmodnak. Arról viszont igen, hogyha felnőnek, s külföldön megtanulják az általuk választott szakmát, bizony hazajönnek, s segítik az országukat. Mert ez, véleményem szerint, inkább hazaszeretet, mint bármilyen jelkép mutogatása vagy hangzatos jelszó skandálása… Ez szűrődött le számomra a látottak ill. a tanárnők elbeszélése alapján. Mindenesetre elgondolkodtató.

A versenyek végén a díjátadási ceremónián azon is nagyon meglepődtem, hogy a gyerekek nem néztek annak az embernek a szemébe, akivel kezet ráznak. Beszélgettem erről az egyik önkéntes tanárnővel, aki elmondta, ezek a gyerekek egyszerűen nem tudják, hogyan kell viselkedni ilyen szituációban. Miért is? Mert sohasem kaptak ajándékba senkitől semmit… Döbbenetes! A nap szerintem fantasztikusan sikerült, nagyon jól összebarátkoztunk, énekeltek nekünk, s szurkoltunk egymásnak – mert bizony mi is nagyokat küzdöttünk mint csapattagok!

Másnap késő délelőtt pedig nekivágtunk bringával a nagy hegynek, laza pályabejárás címén. Hát lazának ugyan nem volt laza, azonban magasabbra, egészen a vélt célig sikerült feltekernünk. Lélegzetelállító volt – és persze a levegő oxigéntartalma is lehetett volna magasabb… 😉

A visszaút a szállásra sajnos nem volt számomra ilyen csodás. Történt ugyanis, hogy a nagy felbátorodásban sikerült egy kicsúszást produkálnom az utolsó saras szakaszon, s ráesnem a bal felemre. Szinte teljesen ugyanazokon a helyeken sérültem, ahol másfél hónappal korábban a horvátországi maraton során: bal könyök, medence és comb. A friss új bőrnek annyi, s habár a por kissé felfogta a vérzést, nem tűnik biztatónak a helyzet. Nem a fájdalom (az majd csak pár órával később jön úgyis), hanem az esetleges következmények miatti ijedelem okán. Mert hát hamarosan Maraton VB, de olyan karral, mint amilyennel az OB-t csináltam végig… Nem, így nem lesz VB számomra.

A helyi doki nagyon segítőkész volt, s mindjárt belém is akart diktálni egy pár szem fájdalomcsillapítót. (Na ja, mintha ezidáig bármikor is bevettem volna ilyesmit…) Illetve egy tetanuszt is kilátásba helyezett. De akkor hogy fogok ülni másnap a nyeregben?!?! Mert hát másnap bringázni fogok, még ha fáj is. Szerencsére nem volt az autójában, így aznapra megúsztam a dolgot.

Este pedig ünnepélyes megnyitó, ahol a versenyigazgató, majd sportminiszter bejelentése mindenkit ledöbbentett: a verseny elmarad. Micsoda????? Ezután a kék (mi más?) hideg borogatásommal és sajgó karommal a szobánkba vonultam, a pihenés a legjobb gyógyszer. Majd Viktor ébresztett, hogy változik a terv, felsőbb utasításra biztonságosabb helyre visznek minket, mert zavargások törtek ki az országban, s fő az elővigyázatosság. Persze, mint mondtam, ez a terület olyan, ahol a madár sem jár (csak a varjak, de azok sokan), azonban a miniszter szava szent.

Sokunk persze nem reagálta le ennyire könnyedén a bejelentést és az éjjeli sietős távozást; nagy volt az ijedelem. De arra álmomban sem gondoltam volna, hogy a legbiztonságosabb hely egy öt csillagos szálloda lesz… Egyébként tényleg a legkomolyabb biztonsági rendszerrel szerelték fel, anélkül be sem léphetsz, hogy át nem világítottak volna. Mindez Iszlámábád elit negyedében, az ún. vörös zónában…

Hát itt senyvedtünk egészen péntekig, a hotel nyújtotta lehetőségeket (úgy mint konditerem, uszoda, szauna) kihasználva. Másnap azért jártunk már piacon is, majdnem vettünk csodalámpát meg repülőszőnyeget… jajj, de hogy mennyit kell itt alkudozni a boltokban! A hét hátralévő részében túráztunk egyet a közeli hegyen, bebarangoltuk a boltokat, és – hogy ragadjon ránk egy kis kultúra is – ellátogattunk Pakisztán legnagyobb (a világ második leghatalmasabb) mecsetéhez, illetve a nemzeti múzeumukba. A mecsetbe magába nem mehettünk be, a kinti részébe is csak cipőt levéve, mi lányok pedig végtagjainkat is elfedve, illetve hajunkat is kendővel eltakarva kaphattunk engedélyt. A nemzeti múzeumukban órákat lehetett volna eltölteni, hihetetlen tárháza kultúrájuknak.

És ha már a kultúrájuknál tartunk, hát, a közlekedésük sem hétköznapi. A felfestett útsávokat nem veszik véresen komolyan, azonban nem átallanak hangjelzéssel figyelmeztetni a forgalom többi résztvevőjét – állandóan nyomják a dudát. Egy biztos, aki itt tanul meg vezetni, az életben nem lesz gondja! A parkoló ellenőrei izgalmas módon teszik dolgukat: megérkezésünkkor azt tapasztaltuk, hogy az egyik szabálysértő autóját villás targoncával(!!!) helyezték “biztonságba”. Minket egyébként általában mikrobusszal vagy dzsippel szállítottak.

További meglepetést a buszok és a teherautók egyedi díszítése okozott. Nem kis munka lehetett a sok csili-vili és tarka-barka díszítés kivitelezése. Még a szippantós autójuk is szivárványszínben pompázott. Azonban legyen bármilyen gazdag színviláguk mindennapjainkban, számomra a “négy-ötezres” hegyek mögött lebukó nap látványa volt a legszebb, amire minden jelenlévő ugyanúgy rácsodálkozott, kortól, nemtől, kultúrától függetlenül…

Mint ahogy említettem, s olvashattátok is, sajnos a sajtóban és a “fészbúkon” is mindenféle hír megjelent, nagyon sok csúsztatással és túlzással. Ami egyetlen dologra “jó”, na jó, kettőre: növelni a látogatottsági mutatót, s hizlalni a sztereotípiákat. Egy dolog bizonyos: az itt élő emberek se nem terroristák, se nem idegengyűlölők. Annyi gondoskodást, kedves szót és pozitív “hozzánk-állást” kaptunk az itteniektől, amit a médiából informálódó ember el sem tud képzelni.

Mi, versenyzők, jelenlétünkkel is szerettük volna, s szeretnénk most is támogatni ezt a kezdeményezést. Az egyedi csapatmezekből (és a leader jersey-ből) is lehet még rendelni a készlet erejéig, így egy dizájnos, minőségi bringás mezt szerezhetsz magadnak úgy, hogy közben kisgyermekek élelmezéséhez és oktatásához járulsz hozzá.

Egy szó mint száz, annak ellenére, hogy sok km-t nem tudtunk gyűjteni, nem gondolom, hogy a csalódásnak kellene eluralkodnia rajtunk. A szervezők 110%-osan kitettek magukért, a szervezés jeles, s habár Chuck Norris nem jött menekítésünkre, Stallone azért kiváló személyi testőrnek bizonyult. Ez a bulvárhír, azt hiszem, kimaradt…

Mi meg “csendben” azért jól is éreztük magunkat…

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.