fbpx

Bukások – Bobby Julich szemszögéből


A nemrég befejeződött Amstel Gold versenyen ismét számos nagy bukást láthattunk, egyikben az esélyesnek számító, a nagy körversenyekre készülő Frank Schleck is komoly megsérült. A versenyeken bármi megtörténhet, a klasszikusok keskeny, sok esetben kockakővel borított útjain pedig minden évben be is következik a baj…

Lényegében minden híres versenyző volt már bukás áldozata, mely tönkre tette az adott szezonját. Csak így fejből komoly kihagyásra kényszerült Kim Kirchen, Oscar Freire, Tyler Farrar, David Millar, Chris Horner, Stuart O’Grady, illetve Lance Armstrong is. Bárkivel megtörténhet, van, akivel gyakrabban, van akit csak egyszer-kétszer ér utol a végzet. Lássuk be: a profi országúti kerékpározás veszélyes sport. Még a legjobb körülmények között sem kizárt a bolyban történő bukás: elég egy rossz mozdulat, figyelmetlenség, hiba, mely 200 km feletti versenyek során a fáradtság miatt gyakran előfordul. Rossz időjárásban pedig egyedül, kanyarban is lehet nagyot esni, a boly pedig általában esik-kel…

A tavaszi klasszikus versenyek keskeny útjain bármi megtörténhet...

A tavaszi klasszikus versenyek keskeny útjain bármi megtörténhet...

Szerintem a kerékpárosokat az összes sportoló közül a legkeményebb fából faragják. Ha mondjuk megnézünk egy focimeccset, ahol egy szabálytalan buktatás után percekig fetreng a játékos, illetve megnézzük, hogy 60 km/órás sebességnél történt dupla szaltó után két másodperc alatt talpon van a kerékpárversenyző, és máris két visszaugrani a gépre – nem is vonhatunk le más következtetést! Ha a versenyző eszméleténél van, zsigerből pattanna fel a gépre, mivel a mezőny közben tovahalad, felzárkózni pedig nagyon nehéz, rengeteg energiát igényel.

A bukás során szerzett csúnya horzsolás, seb az adrenalin-túltengésnek köszönhetően nem nagyon fáj, szétszakadt nadrág vagy mez nem hátráltat: a cél menni a többi versenyző után. Ha a sérülés komolyabb, sokszor akkor is az első mozdulat a felpattanás, de a törött vagy repedt kulcscsont azonnal jelez, és a fájdalom eltompítja az adrenalinlöketet. A törések a versenyzők esetében gyorsabban gyógyulnak, mint az átlagembernél – a jobb táplálkozás, az edzettség úgy tűnik, csodákat tesz. A horzsolások is speciális „műbőr” réteggel szépen kezelhetők, a kerékpározásban csak kis mértékben akadályozzák a versenyzőt. A legrosszabb – és ezt saját tapasztalatból mondom – a pszichikai sérülés.

A profi versenyző azonnal visszaülne a nyeregbe...

A profi versenyző azonnal visszaülne a nyeregbe...

Igen, a bukás után gyakran elkap a majré, nem merem olyan sebességgel venni a kanyarokat, lemaradok, és ez a győzelembe is kerülhet. A tapasztalat itt is sokat segít: kezdő koromban teljesen blokkolt egy ilyen élmény, míg a karrierem vége felé tudtam kezelni a helyzetet, sokszor legalább olyan vakmerőséggel folytattam, ami a különben a bukáshoz vezetett. Talán még egyszer nem jár ráma rúd… A nagyobb sérülésekből adódó kihagyásokat pedig a stabil, jó környezet, a család, a gyerekek tudják elviselhetőbbé tenni. Nem kell rögtön úgy érezni, hogy itt a világ vége: egy fél vagy egész szezon elvesztése akár még jól is jöhet a további versenyzés során! Persze ez igencsak személyfüggő, de idővel ezt az igazságot többé-kevésbé minden versenyző belátja…

Ennek ellenére én is sokszor vettem igénybe a csapat pszichológusának segítségét. Tényleg fontos, hogy a problémáid, kételyeid egy profival meg tud osztani: tud olyat mondani, ami új erőt adhat, túl tud lendíteni a mélyponton. Nekem szerencsém volt a törésekkel: viszonylag hosszú pályafutásom során a kulcscsontomat sem törtem, pedig azt szokták mondani, hogy e nélkül nem is vagy igazi versenyző. Ellenben a Tour de France-on kétszer is buktam az időfutamon, és mindkét esetben fel kellett adnom miatta a versenyt. Ezek szomorú pillanatok, amikor jól jön minden segítség, amit az ember kap. 1999-ben négy bordámat és könyökömet törtem, a másik alkalommal, 2006-ban pedig a csuklómat zúztam porrá. Ma úgy látom, hogy ezek a bukások egy-egy fordulópontot jelentettek karrieremben.

Bobby Julich 2006-os bukása előtt néhány perccel készült kép...

Bobby Julich 2006-os bukása előtt néhány perccel készült kép...

Az 1999-es azért fájt nagyon, mert az előző évben ott voltam a Tour dobogóján, nagy tervekkel, magabiztosan vágtam neki a 99-es megmérettetésnek. Sajnos minden szertefoszlott, ráadásul 100%-ig a saját hibámból. Visszatekintve a fő probléma a túledzettség volt, a mentális fáradtság okozta a bukást: hiába volt meg a forma, ha fejben nem voltam teljesen ott. Elvesztem a kis dolgokban, és nem tudtam megoldani a legfontosabb, legnagyobb feladatot…

Emlékszem, hogy az időfutamon – mely nem specialitásom, így duplán kellett küzdenem, hogy ne veszítsek túl sok időt az esélyesekkel szemben – megfelelő részidőket tudtam magaménak, de nem voltam elégedett, elfogott a pánik, és teljes gázra kapcsoltam. Olyan gyorsan mentem, hogy az engem követő motoros a lejtőn nem tudta tartani a tempót, így a bukás maga fel sem lett véve tévére. De az egyik kanyarban viszont már nekem is túl gyors volt a tempó… kicsúsztam és teljes sebességgel a padkának mentem. Abban a pillanatban tudtam, hogy itt vége mindennek!

Sokszor fejben nehéz feldolgozni az ilyen esetet...

Sokszor fejben nehéz feldolgozni az ilyen esetet...

Próbáltam menteni a menthetőt: de éreztem, hogy ebből nem lehet jól kijönni. Egy pillanat alatt zajlik le az egész, de mégis van idő az ilyen dolgokon elgondolkodni. Konkrétam emlékszem, hogy párbeszédet folytattam önmagammal a másodperc töredéke alatt, és arra a következtetésre jutottam, hogy a helyzet menthetetlen, de azért érdemes a legkisebb bajra törekedni. Ebből a 4 borda és a könyök lett…

Amikor megpróbáltam felállni – szörnyen belém nyílalt a fájdalom. Mondtam magamnak, hogy ez lesz lesz. Talán nyomjunk egy RESET-et az egészre!

A 2006-os bukás teljesen más jellegű volt. A közös a kettőben csak annyi, hogy megint életem legjobb formájában voltam, túl voltam a Girón, a felkészülés tökéletes volt: az Alpokban és Toszkánában sikerült csúcsformába lendülni. A Tour rossz hangulatban indult az Operacion Puerto miatt, sajnos Basso érintett volt, fel is adta a versenyt. Elkeserített a dolog. Ellenben örök optimistaként csak arra tudtam koncentrálni, hogy végre tényleg eljött az én versenyem. Az időfutam előtti edzés rosszul kezdődött, mivel egy kamion elállta az utat, és ki kellett hagyni az első pár kilométer bejárását. Viszont bombaerősnek éreztem magam, jól bemelegítettem, és odaálltam a rajtvonalra. Boldog voltam, teljesen tiszta volt az agyam, mindenre kész. Célom: a sárga mez!

1999-cel ellentétben, ami ezután történt, azt a tévé tökéletesen dokumentálta. Mindenki láthatta, és is többször megnéztem az eset után. Ott fetrengtem az úton, megint a RESET gombhoz akartam volna nyúlni, de ismét visszafordíthatatlan volt a történet. Nem mehet az ember biztosra – ez a történet tanulsága. Mindenki vigyázzon magára!

Szöveg: Bobby Julich
Forrás: Cyclingnews

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.