fbpx

PhotoSOKK: Vanik Zoltán

Rovatunkban ezúttal egy olyan fotóssal sikerült beszélgetnem, aki korábban évekig profi kerékpárosként versenyzett, és 2002-ben megnyerte a legnagyobb hazai országúti versenyt, a Tour de Hongrie-t. Azóta egyre sikeresebb fotóriporterként tevékenykedik. Az alábbiakban szó lesz versenyzésről, utcai verekedésről és még a 4-es metró alagútjairól is…

Vanik_9

Névjegy:
Név:
Vanik Zoltán
Életkor:
32
Mióta fényképez:
2001-ben kezdte, de megélhetés gyanánt 2005 óta
Felszerelés:
Nikon D3, F100, objektívek 14-200 mm-ig f:2,8; 1,7× konverter; vakuk
Végzettség:
MÚOSZ fotóriporter képzés
Fontosabb megjelenések:
Bringa magazin, velo.hu, origo.hu, zoom.hu, BKV 40 éve kiállítás, 2007. év fotói könyv

Nikon D200; Tamron 28-75 f:2,5; ISO 250; 1/800 s; f:6,3

Nikon D200; Tamron 28-75 f:2,5; ISO 250; 1/800 s; f:6,3

– Mi volt előbb: a bringázás vagy a fotózás?

– Egyértelműen a bringa. Tizenhat éves korom körül kaptam egy orosz országúti gépet, ami persze nem volt egy jó gép, így próbáltam lecserélni róla ezt-azt. Aztán összefutottam egy óvodai barátommal, aki szintén bringázott, így attól fogva vele tekertem sokat. Együtt igazoltunk le később a Postásba. Onnan mentem aztán a Tipográfiába, meg az évek során még sok más klubhoz is.

– Mikor figyeltek fel rád először?

– A szekszárdi ob-n, 1995-ben. Elsőéves felnőttként volt egy elég hosszú szökésem, amivel pár kilométer híján majdnem hazaértem. Az soha nem volt kérdéses, hogy van tehetségem, csak én olyan lassan érő típus vagyok. Ezek után visszavettek, immár fizetett versenyzőként a Postáshoz. Ha jól emlékszem húszezer forint volt a havi juttatásom, amiből akkor meg tudtam élni. Ez a fizetett állapot nagyjából a 2002-es Tour de Hongrie győzelmem évéig tartott. Utána egy elég zűrös év következett, amikor nem volt egyértelmű számunkra, hogy tudunk-e maradni vagy sem, illetve csak nagyon késve kaptuk meg a fizetésünket. Végül is 2004-ben telt be a pohár, amikor az akkori klubomnál, a Pécsi Kerékpáros SE-nél is hasonló problémák jelentkeztek.

– Akkor rossz szájízzel gondolsz vissza erre az időszakra?

– Nem, mert egy nagyon szép időszak volt, és nagyon szerettem versenyezni. Akkor bántam is, hogy ilyen hamar véget ért, de ma már látom, hogy mennyivel szerencsésebb helyzetben vagyok, mint azok a versenyzőtársaim, akik még azóta is versenyeznek, vagy legalábbis próbálnak.

Nikon D70; Tamron 28-75 f:2,8; ISO 800; 1/40 s; f:4,5; Nikon SB600 vaku

Nikon D70; Tamron 28-75 f:2,8; ISO 800; 1/40 s; f:4,5; Nikon SB600 vaku

– Hogyan nézett ki profi versenyzőként egy éved?

– Általában november végén, december elején kezdtem az alapozást, és kilométerben a március, április volt a csúcs, amikor már versenyeztünk is. Nem olyan sokat, nagyjából olyan évi 18-23.000 kilométert mentem, és tulajdonképpen majdnem minden nap tekertem, még a pihenőnapon is pörgettem 30-40 km-t. Az edzések átlagosan 80-200 kilométeresek voltak. A legtöbbet Dömötör Sanyi bácsi mellett mentem, aki egyszer Pécsre akart vinni minket edzőtáborozni, hogy legyen egy kis hegyi kilométergyűjtés is, de csak Siklóson talált szállást. Innen Pestről indultunk, az egyenletes szembeszélben közel 280 km jött össze aznap estig.

– A fotózás iránti érdeklődés mikor kezdődött?

– Volt egy barátnőm 2001 elején, aki fotós akart lenni, és akkor már engem is foglalkoztatott egy ideje a gondolat, így együtt kezdtünk el hobbiból képeket készíteni. Vettem egy analóg Canon AE-1-est. Sokat gyakoroltam, illetve egyre több újságot, könyvet vettem, azaz tanultam. A versenyzés után egy ideig még futárkodtam, amikor egy fotós álláshirdetést találtam. Osztályfotókat kellett készíteni iskoláknak. Ez volt talán az első igazi fotós munkám.

Közben már évek óta kapcsolatban voltam a Bringa magazinnal, ahol az első képeim megjelentek Pálos István révén. Jó barátságban lettem Takács Tamás „Tufi”-val is, akitől az elején még képeket kunyeráltam magamról, később pedig együtt fotóztunk, bringáztunk. Először csak olyan versenyen tudtam fotózni, amin nem indultam, ez volt a ciklokrossz. Kezdetben még filmre dolgoztam, ami technikailag eléggé megnehezítette a helyzetet. Nemsokára vettem egy Nikon D70-et, így gyorsult a munka.

Egy idő múlva már iskolát is kerestem, így találtam a MÚOSZ fotóriporter szakára, ahova igyekeztem a lehető legnagyobb tudással érkezni, hogy tényleg csak arra kelljen koncentrálnom, amit a tankönyvekből, művészeti albumokból, magazinokból már nem lehet megtanulni, csak a tanárok által. Nagyon kedves év volt ez számomra, mindig szeretettel fogok visszaemlékezni erre az időszakra. A képzést sikerült is jó eredménnyel, és szerencsémre egy híresen összetartó osztályban elvégeznem, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Nikon D70; Nikon 80-200 f:2,8; ISO 200; 1/250 s; f:5,6

Nikon D70; Nikon 80-200 f:2,8; ISO 200; 1/250 s; f:5,6

– Az első munkák is a képzés kapcsán jöttek?

– Részben. Az origo.hu-hoz kerültem gyakornoknak, bár akkor már a Baupress-nél megvolt a munkám, majd az origo.hu 2007. október végén visszahívott dolgozni. Jó lehetőség volt, de csak fél évig tudtam maradni, mert a Baupress-nél már annyi munkám volt, hogy nem tudtam a maximumot nyújtani. Én meg olyan vagyok, aki egyszerre nem tud több dolgot jól csinálni. Egy dologra szeretek koncentrálni, de abban a lehető legjobbat akarom nyújtani.

– Fotóriporterként sokszor kerültél kemény helyzetbe mind a magyar, mind pedig a szerb tüntetések során. Mesélnél a belgrádi kalandodról?

– Az origo.hu küldött minket Koszovóba tavaly, amikor kikiáltották a függetlenségüket. Egy újságíró kollégával mentünk először Belgrádba egy nagy tüntetésre, ahol eléggé forrongott a hangulat. Már sötét volt, amikor észrevettük, hogy egy McDonald’s előtt lángol egy autó, az étterem ablaka meg be van verve. Közelebb menve felálltam egy korlátra, hogy jobban rálássak az eseményekre. Akkor még a Nikon D200-am volt, ami elég zajos képeket csinált sötétben, így kénytelen voltam vakuzni. Emiatt rögtön kiszúrtak a focidrukker jellegű srácok, és elkezdtek felém jönni. Éreztem, hogy gond van, így lemásztam a korlátról, és igyekeztem eltűnni. Öten-hatan rohantak utánam, amikor egy megállóban valaki a lábaim közé dugott egy zászlórudat vagy valamilyen botot, amitől dobtam egyből egy hatalmas arcost. Csak annyi időm maradt, hogy a táskámat, meg a gépet magam elé fogjam és összekuporodjak, mert már ütöttek és rúgtak is egyből. Évek óta egyre jobban érzem, hogy valaki fentről vigyáz rám, mert – bár fogalmam sincs, hogy hogyan –, de sikerült kiszabadulnom valahogy, és a cuccom is egyben és nálam maradt, holott pont arra irányult a támadás. Egy fiatal pár segített összeszedni magamat, illetve kísért el egy közeli kórházba, ahol a tükörbe nézve láttam, hogy nincs is olyan nagy baj. Sorra érkeztek sérült rendőrök, tüntetők, újságírók. Őket elnézve végképp hálás lehettem, hogy ennyivel megúsztam.

A dolog pikantériája, hogy közvetlenül a verekedés előtt cseréltem memóriakártyát, és az egész napi képanyaggal beteltet a sietség miatt csak valahova bedobtam a táskába. Természetesen a balhé során kiesett. Miután a kórházban összeszedtem magam, visszamentünk a helyszínre, ahol minden apró letört és kiesett kacatomat megtaláltuk, csak ezt a memóriakártyát nem. Szóval jó tanácsként azt mondhatom, hogy a betelt memóriakártyát csak a nadrágzsebbe szabad tenni.

Nikon D3; Tamron 17-35 f:2,8-4; ISO 200; 1/250 s; f:18; Nikon SB800 vaku

Nikon D3; Tamron 17-35 f:2,8-4; ISO 200; 1/250 s; f:18; Nikon SB800 vaku

– És ezek után is fotóriporter szeretnél maradni?

– Minden szakmának megvannak a maga veszélyei, de erre munka közben nem gondolsz. Persze ez a szerbiai helyzet váratlanul és előjelzés nélkül jött pillanatok alatt. Itthon azért más a helyzet még a forróbb pillanatokban is, mert a szerbek tényleg nem vacakolnak és nagyon brutálisak. Mi magyarok sokkal békésebbek vagyunk.

– Mindig megkérdezem, hogy Canon vagy Nikon?

Az analóg Canon után Nikont vettem, de sokáig bántam, hogy nem Canonom van, mert a csúcsgépeit jobbnak tartottam. Tudtam, hogy ha pénzem lesz, akkor Canont veszek emiatt. Aztán megnyugodtam, amikor megjelent a Nikon D3, amit szerencsére meg is tudtam venni. Nekem az ergonómiájuk tetszik jobban, minden gomb nagyszerűen kézre áll, meg iszonyatosan strapabíróak. A munkámhoz fontos a jó képminőség még magas ISO tartományokban is, mert sokszor kell sötétben dolgoznom, és nem szeretek vakuzni, meg sokszor nem is lehet a por miatt, mert az a vakufényben becsillan. A D3-mal meg még ISO 3200-nál is zajmentesek a képek.

– Mi az, ami mindig nálad van, ha dolgozol?

Maga a gép, a három zoom objektívem, a vaku, meg az apróságok. Fotóriporterként alkalmazkodni kell a helyzethez, úgyhogy ennyi minimum kell. Persze a bringás, meg egyéb megrendeléseknél előre egyeztetünk a versenyszervezővel, hogy mit szeretnének, mikor, hogyan, és akkor annak megfelelően készülök.

Nikon D200; Tamron 17-35 f:2,8-4; ISO 250; 1/250 s; f:7,1

Nikon D200; Tamron 17-35 f:2,8-4; ISO 250; 1/250 s; f:7,1

– Milyen a helyzet fotósként egy magyar országúti versenyen?

– Sok a hiányosság, főleg felfogás terén. Többször már azért is harcolni kell, hogy legyen motorom, azaz, hogy egyáltalán el tudjam végezni a munkámat. Volt, hogy egy versenybíró miatt egy kisebb motoron kellett szerencsétlenkednem, mert neki törte a fenekét. Általános probléma, hogy nincs elég motor, motoros, előfordul, hogy valaki elfelejt eljönni. Ilyenekre előre fel kell készülnie a szervezőknek. Legalábbis annak, aki jó képeket akar a versenyről.

Volt olyan is, hogy közvetlenül az indulás előtt szedtek le a motorról, mert valami fontos ember akart felülni, így én kifizetve ugyan, de a mezőny mögött egy autóban ültem végig az egész futamot.

Ha az ember szól, csak a problémázást látják. Én ezt szeretetből csinálom, odaadással, és a lehető legtöbbet akarom kihozni a képekből, nem csak a megrendelő, hanem magam miatt is, így feszültséget tud okozni, ha keresztbehúzzák a számításaimat.

Meg persze nem is nagyon vannak itthon megfelelő motorok, meg jó motorosok. Külföldön csak nagy túramotorokat látsz oldaldobozokkal, hogy jól elférj és meg tudj támaszkodni, illetve általában ugyanazzal a rutinos motorossal mehetsz. Szóval itthon általában azt érzem, hogy mi fotósok csak egy leküzdendő probléma vagyunk. Sok versenyszervező nem fogja fel, hogy a mi munkánk adná el a rendezvényét hosszabb távra.

Nikon D3; Nikon 70-200 f:2,8; ISO 200; 1/400 s; f:6,3

Nikon D3; Nikon 70-200 f:2,8; ISO 200; 1/400 s; f:6,3

– Mostanság hogyan telnek a napjaid?

– Mint már említettem, van egy saját cégem, a Baupress-Fotó Bt., amelyben elsősorban építkezéseket fotózunk, videózunk. Jelenleg a fő megélhetési forrásom a 4-es metró. Heti egyszer – ez általában két napot vesz igénybe – végigjárjuk az alagutakat és állomásokat, dokumentáljuk az elvégzett munkát, amelyet az építő cégek havi jelentésük mellé csatolnak. Tulajdonképpen élvezem ezt a munkát, legalábbis nagyon jól megélek belőle, és ez 2011 elejéig elvileg így is marad. Ez elsőre nem tűnik kimerítő feladatnak, de a gyakorlatban azt jelenti, hogy alig tudok más munkát elvállalni, mert ugye otthon is sokat kell még vele foglalkoznom. A zoom.hu-nál fér még bele egy-egy fotózás, illetve nyaranta dolgozom néhány bringás versenyszervezőnek, ami azért is jól jön, mert egy teljesen más jellegű munkát végezhetek, amellett hogy találkozom a régi versenyzőtársaimmal, barátaimmal és újra átélhetem a versenyek hangulatát.

– Mi lenne a vágyad munka terén?

– A legjobb az lenne, ha még előre és hátra is épülne a négyes metró, majd utána rögtön az ötös… Anyagilag mindenképpen ez lenne a legjobb, de a viccet félretéve, leginkább fotóriporterként dolgoznék egy újságnál vagy internetes portálnál. Idén és tavaly egyaránt adtam be képeket a Sajtófotó pályázatra, ami azért motivációt jelent, hogy minél inkább próbáljak jobb és jobb képeket készíteni, fejlődni. Szóval szakmailag változatosságot kívánnék magamnak.

– Remélem ez meg is lesz a jövőben, és köszönöm a beszélgetést!

Nikon D200; Nikon 12-24 f:4; ISO 100; 1/60 s; f:9; Nikon SB800 vaku

Nikon D200; Nikon 12-24 f:4; ISO 100; 1/60 s; f:9; Nikon SB800 vaku

Tanácsok kezdőknek:

Magamból kiindulva: minél előbb sajátítsd el a technikai alapokat, olvass minél több fotós irodalmat, lapozz művészeti albumokat, járj kiállításokra. Természetesen abban a témakörben, ami érdekel. Ha már úgy érzed, ezen az úton már nem tudsz továbblépni, válassz egy iskolát, ahol szimpatikus tanárok adják át neked tudásukat. A többi már csak szerencse és kapcsolatok kérdése.

Fotósztori:

A 2008-as Tour de Hongrie Szlovákiai szakaszán haladtunk Kassa felé az áradó Dráva melletti úton. Sejtettem hogy előbb-utóbb, ahogy az út szintje lejjebb kerül, lesz olyan rész, ahol víz alatt lesz. Mi egy kétfős szökést követtünk, mögöttük az üldözőboly, majd a mezőny. Kíváncsian vártam a fejleményeket, mígnem egyszer csak eltűnt az út a vízben.

Vanik_5

Nikon D3; Nikon 70-200 f:2,8 vr; ISO 400; 1/800 s; f:5,6

A kétfős csapat tagjai egy pillanatra megtorpantak, hiszen nem lehetett tudni mi van a víz alatt, illetve, hogy mekkora vízréteg van az úton. Ennek ellenére óvatosan átkeltek rajta. A mögöttük jövők már tudták hogy nincs veszély, így teljes sebességgel érkeztek a vízbe. Csak ki kellett választani egy szerencsés nézőpontot. Utánuk mi is átkeltünk a motorral (néhol úszkálva), talán egyedüliként egy csepp víztől mentesen, és a mezőnyt már szemből vártam. A befutót sajnos lekéstük, de megérte.

Az interjú 2008. decemberében készült, megjelent a Bikemag 2009. január-februári számában.

Szöveg: KGÁdám

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Cancel reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo