Új-Zéland két keréken 7. rész – Nelson Lakes nemzeti park
Az aranyláz idején biztosan pezsgő élet volt errefelé, manapság éhhalál fenyegeti a felkészületlen bicikliseket. Szerencsére közel vagyunk már Rotoroához, ahol a Nelson Nemzeti Park egyik tava, illetve a hozzá tartozó „nemzeti kemping” megoldást kínál készleteink feltöltésére.
Rotoroa-tó, a Nelson tavak nagyobbika.
Alig néhány kilométerre a tótól ismerős lakóautó tűnik fel. Martin és George jönnek szemben az úton, régi jó barátokként üdvözöljük egymást, majd ezzel folytatják: „Egy éjszakát bírtunk csak, nem lehet megmaradni a szúnyogoktól. Nem tréfálunk!” Megköszönjük a figyelmeztetést, de nem tudnak meggyőzni a visszafordulásról, meg kell néznünk a Rotoroa tavat.
St.Arnaud – Kawatiri Highway véget nem érő egyenese.
A „városka” kifejezés ezúttal is túlzásnak bizonyul, de az elszórtan található házak egyike kávézóként üzemel, ezért a tulajt hivatalos életmentő kitüntetésben részesítjük. Az ott fellelhető ennivaló nagy része nem alkalmas elvitelre, de egyszer legalább jóllakunk, ráadásul saját készítésű „sandfly” kenőcsöt ajánlanak, ami garantáltan véd a vérszívók ellen. Aggasztó ez a sok figyelmeztetés holmi szúnyogok miatt, de azért veszünk egy kis tégelynyi citromos, mézes, és egyéb ragadós, jó – és kevésbé jó szagú titkos összetevőkből készült trutyit.
Vigyázz kivi! Akár „Vigyázz Ember!” táblákat is ki lehetne rakni, olyan ritkán és váratlanul bukkan fel egy-egy példány.
Földöntúli fenyőillat árad mindenhonnan a hatalmas hegyek tövében, hihetetlenül kicsinek érezzük magunkat a természet gigantikus díszletei között. Megpillantva a tavat tovább törpül önnön személyiségünk ősmagyar mivolta, itt garantáltan csak a hülyék nem csendesednek el, csak az ostobák nem képesek felmérni a hely méltóságát. A kemping sajnos a teljesen önellátó kategóriába esik, ami azt jelenti hogy kizárólag víz, és illemhelyiség áll rendelkezésre. Ma sem lesz bő vacsoránk, viszont csobbanhatunk az álomtóban.
Nagy hévvel indulunk fürödni, de a víz tisztasága sajnos egyenes arányban áll a fagyosságával. Képtelenek vagyunk megmártózni a zsibbasztóan hideg vízben, viszont szóba elegyedünk egy másik kempingezővel, aki német ősökkel bíró, bölcs maori képében siet a segítségünkre – vacsorára hív. Ezt a mázlit! Ma sem halunk éhen. Vacsoráig azonban megismerkedünk a természet kegyetlen erejével, a milliméterekben mérhető őserővel, a sandflyok könyörületet nem ismerő hadseregével. A napsütést nem kedvelik, de árnyékban egyből eszünkbe jutnak a figyelmeztető szavak, és a csodakrém. Vastagon bekenjük ruhával eltakarhatatlan testrészeinket, majd a házi kenőcstől bűzfelhőbe burkolózva érkezünk szomszédaink lakóautójához.
Angolnákat etetni különleges élmény, pláne ha ilyen hatalmas példányok is vannak köztük.
Van hová visszafejlődni
A frissen sült hús önmagában is fenomenális élmény, de a természeti népek bölcsessége minden ételnél többet ér. Nem anyagi okai vannak a szúnyogirtás mellőzésének. A kiszórt permet nyilván bekerül az összes élőlénybe, fűbe, fába, virágba, zöldségbe és gyümölcsbe. Ezt mindenki tudja. A szúnyogok emellett rengeteg állat táplálékát alkotják, ezáltal ők is részesülnek a méregből, ráadásul a szúnyogok kiirtásával eltűnne számos állat fő táplálékforrása. Egyszerű a logika, de csípésektől viszkető végtagjainkat nézve nehéz egyetérteni a maori felfogással.
Nelson Lakes Nemzeti Park…
„Vesszenek halak, békák, madarak, ha ez az ára a szúnyogmentes övezetnek.”- mondják az idegenek, és pontosan ezért kell ide a sandfly. Nélkülük fehérek lepnék el a Déli-szigetet. Nem akarnak új-zélandi riviérát, Miamit, vagy Monte-Carlot. Ide csak azok jöjjenek, akik tisztelik a természet törvényeit, hajlandók áldozatot hozni egy olyan élményért, amelyet az előbb említett helyeken biztosan nem kapnának. Nem akarják pénzzé tenni természeti kincseinket, nem kívánják felparcellázni nemzeti parkjaikat, leaszfaltozni az országutakat. A Maori természeti nép, hibátlan gondolkodással. Mellesleg olyan rozoga lábakon áll a hazug külsőségekre épülő, digitalizált emberekkel benépesített, civilizációnak csúfolt modern világunk, talán lenne hová „visszafejlődnünk”!
A Wairau folyó kíséretében, óriási hátszéllel repülünk keletre.
A sandfly jó, csak túl sokan vannak
Szúnyogirtó kenőcsünk sajnos egyetlen este elfogy, reggel kapkodva-csapkodva szedelőzködünk, talán a másik Nelson-tó kevésbé „csípős” hangulatú. Maori vendéglátónk gondolatai járnak a fejemben, miközben fenyőillatot áraszt a magányos vidék. Szinte lakatlan tájakon járunk, Motueka óta nem sok nyoma van életnek. Napok óta nem hordjuk a sisakot, ugyan ki szólna a hiánya miatt? Annyira elmerülünk gondolatainkban, hogy szinte ébresztőként hat a sziréna rövid vijjogása. Murphy újabb tréfája, éppen egy rendőr, pontosabban parkőr keveredik az utunkba, ellentmondást nem tűrve szólít fel a bukósisak használatára. Nem érti a tréfát, a nagyfejűeknek is kötelező.
Smaug pusztasága. Jobbra, az országúton látható apró pontnak látszó biciklis, ő Kinga.
A Buller folyó mentén haladunk keletre, meg sem próbálom jelzőkkel illetni a vidéket. Kifogytunk már a Déli-sziget csodáit magasztaló szavakból, minden nap újabb varázslatként hat. Megunhatatlan kényeztetésben részesít a természet, egyedül a St Arnaud – Kawatiri Highway hosszú egyenesei tűnnek túl hosszúnak és végtelennek a kellemetlen szembeszélben. Megkönnyebbülve érkezünk St Arnaud lakott településére, végre vásárolhatunk kenyeret, sajtot, felvágottat, konzervet. Mennyország.
A Marlborough régió híres borvidék, sajnos hetekkel a szüret előtt érkezünk.
Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas fotó következik. Kinga lábfeje „nyomokban” emlékeztet csak a sandfly csípések előtti állapotára.
Készleteinket feltöltve gurulunk le a Nelson tavak kisebbikéhez – a Rotoiti-tóhoz. A két tó nagyon hasonlít egymáshoz, ugyanolyan hegyóriások ölelésében fekszenek, ugyanolyan tiszták, hidegek, és ugyanannyi sandfly jut egy főre. Kb. ötmillió. Minden erőnket összeszedve megfürdünk a tóban, de egyikünk mosolya sem tűnik őszintének úszás közben. Szándékosan a Kaka sátorhelyet választjuk, és nagy reményekkel kutatunk a híresen nagy angolnák után, amelyek tényleg odajönnek a stég lábához kaját remélve. Óriási élmény a csapatba verődött angolnák etetése, bőven akadnak méter fölötti példányok is köztük. Napnyugtával menetrend szerint támadnak a „fehérriasztók”, kénytelenek vagyunk a sátorba menekülni. Legszívesebben kibújnánk hólyagosra vakart bőrünkből, különösen Kinga csípései nőnek csúnya sebekké.
Dél után kelet
Nehéz döntés előtt állunk, hiszen a szívünk délre vinne minket, de a gyéren lakott, úttalan szigeten ez nagyjából 1000 kilométeres kitérőt jelentene, biztosan nem érnénk vissza március 18-ig Aucklandbe. Muszáj visszaindulni az Északi-szigetre, amelyhez egy közel 100 kilométeres lakatlan terület vezet a keleti partvidék irányába. A tegnapi keleti szél alapján kemény útra számítunk, ráadásul szitáló esőre, ködbe burkolózó hegyekre ébredünk. Nem erőltetjük az indulást, ilyen időben nincs kedvünk a száz kilométernyi kietlen egyeneshez. Délutánra tisztul az idő, nekivágunk keletnek a Wairau folyó kíséretében.
Rarangi természeti adottságai irigylésre méltóak, csak ne lenne olyan cudar hideg!
Hatalmas szerencsénkre a szélirány megfordul, és nyugatról kezd tombolni. Itt tartózkodásunk első komolyabb hátszelének köszönhetően tekerés nélkül is 30 km/h-val repülünk Blenheim felé. Könnyedén tekerhetnénk 40 fölött is, de inkább gyönyörködünk Smaug pusztaságában, a Wairau kietlen völgyében. Ez már a tizedik felülmúlhatatlan nap a Déli-szigeten, de valahogy mégis mindig felülmúlja a következő. Mi jöhet még? Mondjuk egy pint sör a Wairau Valley kocsmában, vagy a gyönyörűen megmunkált szőlő– és olíva ültetvények, ahogy közeledünk a keleti partvidék lakott településeihez. Nem akarunk bemenni Blenheimbe, inkább elkacskaringózunk Kaituna környékére egy DOC kempingbe, ahol óriás kaurifák tövében élvezhetjük izoláltságunk mámorító hangulatát. Vízpart hiányában kevesebb sandfly keseríti az esténket, nagyjából egymillió az öt helyett…
Keleti oldal. Szép, vad, szeles, fagyos, felejthetetlen.
Keleti oldal
Blenheimben sikerül gyógyszert vennünk Kinga egyre égetőbb csípéseire, én is szaporán vakargatom újabb kiütéseimet. Hátszéllel támogatott száguldásunk következtében két napunk marad a komp indulásáig, ezért tüzetesebben is bebarangoljuk Blenheim és Picton közt elrülő vidéket.
Sok szempontból különbözik a keleti partvidék az északitól. Számunkra a legkellemetlenebb az időjárás, hiszen itt folyamatosan érezzük az Antarktisz felől fújó fagyos szelet, míg a védett északi oldalon napsütötte, szélcsendes napokban volt részünk. Rarangi kempingjében maradunk, ahol mindketten végigdideregjük az éjszakát.
Ingoványos talajra tévedünk a Picton felé vezető úton.
Napközben tűző napsütés enyhíti a fagyos szelet, de fürdésre tett legelszántabb próbálkozások is kudarcot vallanak. Minden ruhát magunkra véve „napozunk” a tengerparton, néha megsülünk, néha pedig így is átfúj rajtunk a Déli sark hűsítő lehelete. Biciklizni sem kellemes a hirtelen váltakozó viharos szélben, ezért illegális gyümölcsszedésbe kezdünk. Beljebb a szárazföldön fantasztikus bőség van szőlőből, kiviből, de a viharos tengerparton csak almafákat találunk. Nem izzadunk a part bebarangolása közben sem, de legalább gyönyörű sziklákon, barlangokban dacolunk az időjárás viszontagságaival. Újabb jégkocka érlelő éjszaka után felkerekedünk Pictonba, ahol sajnos búcsút kell vennünk imádott szigetünktől.
Fűfejű bennszülöttek invitálnak sétahajózásra, vagy delfinnel úszásra Pictonban.
Felejthetetlen búcsú
A Pictonig tartó úton sok új információval gazdagodunk egy helyi sráctól. Elsőként az új-zélandi kötelező biztosítás legnagyobb áldását, miszerint a kőfelverődés okozta szélvédőkárokat 100%-ban térítik. Ennek oka a rengeteg murvás, kavicsos útban keresendő, sajnos saját bőrünkön is tapasztaltuk már az autók kőkilövési képességeit. Fény derül néhány kulisszatitokra a kompon dolgozók mindennapjaiból is, mivel újdonsült barátunk maga is évekig dolgozott a hajón.
Isten veled Déli-sziget! Kinga a kikötőben érmét dobott a vízbe, vagyis visszatérünk még.
Legnagyobb élménye egy bálnával való találkozás volt, amely félelmében, dühében – vagy ki tudja mitől vezérelve – nekiúszott a hajótestnek. Bármit megadnék egy bálna megpillantásáért, de nem pont ebben a formában élném át első randinkat. Szerencsére a bálna legalább annyira megijedt a csattanástól, mint a legénység, és nem erőltette tovább a harcot. Bálnát nem, de felejthetetlen utat pingvinekkel, delfinekkel garantál.
Fantasztikus hajóút vár a Picton – Wellington komp utasaira, ha nem éjszaka vagy viharos tengeren kelnek át a Cook-szoroson.
Igaza lett, a fjordok között hajózva egyik ámulatból esünk a másikba, nem győzzük kapkodni a fejünk. Tengeren ritkán lehet változatos tájakban gyönyörködni, de a Picton – Wellington kompjárat egyértelműen a kivételes hajóutak közé tartozik. Bálnához ugyan nincs szerencsénk, de Wellington közelében delfinek csatlakoznak a komphoz, és díszkíséretükben érjük el az Északi-szigetet.
Delfinek díszkíséretében közeledünk az Északi-szigethez…
Folytatás nemsokára, addig is a túraleírás első része itt, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itt, a hatodik pedig itt olvasható.
További info Horváth Zontánról itt, a Fotozoo oldal pedig innen elérhető. Horváth Zoltán korábban a Bikemag-ban megjelent japán túrabeszámolója itt olvasható.
