fbpx

Új-Zéland két keréken 10. rész – Viszlát hosszú fehér felhő országa!

Dickey Flat gyönyörű kempingjében ébredünk. Egy csodálatos völgyben a Waitawheta folyó partján, de mint minden paradicsomi helyen Új-Zélandon- itt is sandfly seregek kontrollálják a nem kívánatos fehér turisták túláradó számát.

Isten hozott minket a Coromandel félszigeten!

Az összepakolás után jön a brutális emelkedő, felpakolt biciklikkel kell visszaküzdenünk magunk a 2-es útra. Ismét végiggyönyörködjük a Karangahake szurdokot, másodszor is lenyűgöz az Ohinemuri folyó völgye. Szerintem tizedszerre sem unnám meg, de sajnos ez a veszély nem fenyeget, valószínűleg utoljára látom a csodálatos kanyont.

A félszigeten találhatjuk a mesékből ismert Üveghegyet…

Paeroa-nál letérünk a főútról, majd a 26-os úton haladunk tovább észak felé. Folyamatos hullámzó szakaszok váltják egymást, mégis komolyabb megerőltetés nélkül jutunk el Kopuig. Itt az út háromfelé ágazik, ebből kettő ugyanarra a félszigetre visz, a harmadik pedig Aucklandbe vezet. Kopu tulajdonképpen Thames elővárosa, amely a Coromandel-félsziget kapujának számít. Erről ódákat zengnek a turisztikai brosúrák, útleírások, illetve számos általunk megismert ember is. Eddig nem csalódtunk Új-Zéland idegenforgalmi látványosságaiban, az összes csodát saját szemünkkel hitelesítettünk…

A derékszögű háromszögön látható autó a legsűrűbben felbukkanó tábla a Coromandelen. Hegyekből nincs hiány, csak legyen erőnk megmászni őket.

A tendencia, hogy észak felé haladva egyre szebb és érdekesebb tájakat láttunk. Ez lehet a csúcspont, hiszen a keleti part legészakabbi vidékét alkotja a félsziget. Különben sincs már sok variációnk, hiszen nyugatra fordulva elérnénk Aucklandet, onnan pedig egyedül az északra húzódó több száz kilométeres földnyelv várna felderítésre, de egyrészt nem férne bele egy hétbe, másrészt indulásnál sem tűnt olyan érdekesnek. Hamar megegyezünk az útirányban: irány a Coromandel!

Az üveghegyen túl…

Mindössze egyetlen dolgot kell eldöntenünk: az óramutató járásával megegyező, vagy ellentétes irányban kerüljük meg a félszigetet? Örök lázadók lévén maradunk az árral – széllel – vagy éppen az idővel szembeni tekerésnél. A keletre húzódó domborzati viszonyok elég gorombának tűnnek, tisztességesen megebédelünk, egyben feltöltjük készleteinket is. A következő negyven kilométeren nem sok civilizáció vár ránk, hegymenetből viszont várhatóan nem lesz hiány.

Tairua madártávlatból.

Kissé óvatosan kezdjük az emelkedőt, habár ebben lehet némi szerepe a másfél liter málnás-vaníliás joghurtnak is, amelyet indulás előtt pár perc alatt beszippantottunk. Olyan ügyesen spóroltunk eddig, hogy most már ilyen luxusra is futja. Sőt még kókuszos csokira is. Ilyen dőzsölés mellett viszont nem megy jól a hegymászás, tele hassal csak aludni lehet.

Az ismeretlen, ám annál finomabb zöld gyümölcs.

Reméljük estig elérjük a félsziget keleti partját, mert különben kénytelenek leszünk a vadonban éjszakázni. Elsőként a Kirikiri hágót kell megmásznunk, amely egyáltalán nem gyerekjáték, de a környezet ismét kárpótol megpróbáltatásainkért. Olyan hihetetlen alakú hegyek vesznek körül, amilyeneket csak illusztrált mesekönyvekben láttam eddig, de ott sem sűrűn. Az jut eszembe, amelyik az Óperencián túl játszódik, sőt még az Üveghegyeken is túl! Szerintem pontosan itt vagyunk most: túl mindenen, túl szép hogy igaz legyen.

[divider scroll_text=””]
Ez az ŐSTERMÉSZET, csupa nagybetűvel. Néha azért beledöglünk a hegyekbe, mert a szinteket itt sem a kellemes vasárnap délutáni családi biciklizésekhez igazították. Nyomjuk is keményen, szeretnénk komfortos körülmények közé érni estére. Eszembe jutnak az első napok, amikor Kinga egy ilyen hegy láttán azonnal hazaindult volna, most pedig kőkeményen, összeszorított fogakkal abszolválja a helyenként 10%-nál is meredekebb emelkedőket. Óriási lelkiereje van, pedig a nyaka nem jött teljesen helyre. Egyszerűen csak meg akarja csinálni, és most már meg is tudja. Hegyről lefelé kicsit még fél, de csak akkor, ha kanyar is van…

Hot Water Beach – a hullámok éppen eltakarják a lényeget, sajnos nem apálykor érkezünk.

Lucy közbeszól

Időben érkezünk a keleti oldalra, Tairua-ban viszonylag gyorsan találunk is egy kempinget ahol forró fürdővel és meleg kajával koronázzuk meg a csodálatos napot. Furcsa zöld gyümölcsöt kapunk ajándékba, nagyon finom, de sajnos a nevét nem tudjuk meg. Kapunk még sört is, csupán mert biciklisek vagyunk, és megérdemeljük. Én is pont így gondolom. Köszönjük!

A félsziget útjai kifürkészhetetlenek, habár a hegymenet szinte mindig garantált.

Másnap egy újabb „kötelező” látványosságot kell megnéznünk, a Hot Water Beach nevezetű tengerparti strandot. Lényegében lyukat kell ásni a homokban, amelyet a föld alól előbugyogó forró víz tölt fel. Magyarul saját termál gödröt áshatunk, amelyben 50-60° körüli vízben pancsolhatunk a tengerparton. Mindössze egyetlen apróságot kell figyelembe vennünk, ásni kizárólag apály idején lehet, illetve 1-2 órával előtte és utána. Amennyiben lekéssük ezt az időszakot, kénytelenek leszünk kivárni a következő apályt.

Mi nem várjuk ki, inkább fürdünk egyet a gyanúsan nyugodt, és még kibírhatóan hűvös tengerben. Talán az egész túra legjobb strandolása ez. Ironikus, hogy pont itt, ahol elvileg termálozni kellene a homokban. Hot Water Beach kempingje iszonyú menő, de az árak elrugaszkodottak az általunk megszokott DOC kempingekéhez képest. Whenuakite településén találjuk az egyetlen olyan kempinget, ahol a luxusárakból hajlandók engedni. Addig alkudozom, míg két gyerekként nyerünk bebocsátást az ötcsillagos kempingbe. Így sem tartozik az olcsók közé, de legalább röhögünk egy jót, és 500 négyzetméteres ebédlőnk van, meg tv, meg uszoda, meg kilátás, meg minden. Egyébként pont olyan hideg, mint az ingyenes kempingek, de ez már csak így van, ha sátorozásra adjuk a fejünk.

Őszintén, hogy lehetne menekülni ilyen tájakról?

Reggel „gyermeki” mosollyal köszönünk el a recepción, de a kedves hölgy rossz híreket közöl. Jön Lucy! Pár nap múlva itt lesz. Igazán? Mi viszont azonnal lelépünk, valószínűleg simán elkerüljük egymást. És különben is, ki az a Lucy? “Lucy” tomboló vihar, amely vészesen közelít, és különösen bicikliseknek nem javasolt vele a személyes találkozás. Messziről elkerülendő! Hihetetlen pech! Éppen a túra végén kifogni egy ilyen Lucy-t. Két-három napunk van a viharig, addig jó lenne valahogy Aucklandbe érni, és valami rendes szálláson átvészelni a tájfunt.

A világ legrövidebb kompútja: mire bepakolok a táskámba már meg is érkezünk a túlpartra.

[divider scroll_text=””]
Nem is késlekedünk az indulással, de Whitianga előtt kénytelenek vagyunk megvárni a menetrend szerinti kompot. A világ legrövidebb kompútjai között is valószínűleg dobogós helyen zárna az átkelés, szerintem a bepakolás tovább tart, mint maga az út.

Nyári napnak alkonyulatánál, megállunk Hobbitország határánál.

Menekülés mesés tájakon meg-megállva…

Akármennyire is fenyeget a közelgő vihar, nem lehet ám csak úgy „átrohanni” a Coromandel félszigeten. Számunkra egyértelműen az Északi-sziget legszebb vidékén járunk, egyszerűen nem tudunk betelni a természet tökéletes alkotásaival. Azért ha jobban meggondolom, a Desert Road sivatagos fennsíkja, háttérben a füstölgő hegyekkel – erős ellenfél az „Északi-sziget legszebb tájai” képzeletbeli versenyében.

Újra a háromszöges tábla. A következő három kilométer a kedvencem, szerencsére nem kamionnal vagyok.

Hegyes domborzati viszonyai, helyenként kimondottan szűk útjai amúgy sem teszik lehetővé a száguldozást, a táj pedig tényleg mesébe illő. Üveghegyek és az Óperenciás-tenger mindenütt, amerre a szem ellát. Muszáj megállnunk néha gyönyörködni, fényképezni. Az útviszonyokról iskolás korom egyenlőszárú háromszögű vonalzója jut eszembe. 5-600 méter egyenes út felfelé, majd ugyanez le és jöhet a következő vonalzó két befogója. Az átfogó egyenese csak a matekórán létezett, itt nem találjuk. Na jó, a dőlésszög 60°-a sem stimmel, de a 75 km/h sebesség lejtőn lefelé – felpakolt biciklikkel óvatosan közlekedve – azért elmond valamit a dombok meredekségéről.

Kilátás Coromandel városára és az Óperenciás-tengerre.

A félsziget fővárosa előtt elég komoly hegymászás következik, de a csúcson fogadó látvány minden izzadságcseppért kárpótol. Alattunk terül el Coromandel városa, körülötte pedig kisebb-nagyobb szigetek bukkannak elő a tengerből mindenfelé. Rajzasztalon sem lehetne szebbet tervezni, viszont a városba vezető szerpentin már mérnöki munkára utal, igazi mestermű. Kiélvezem a hajtűkanyarok és a tizenvalahány fokos lejtő minden centiméterét.

Az egyetlen aznapi kompot Auckland-be sajnos lekéstük, de majd megszállunk valahol, és elmegyünk a holnapival. Megkeressük a kikötőt, érdeklődünk mikor, mennyiért vinnének el?

A holnapi kompot törölték, várhatóan óriási vihar lesz. Jobb ha maguk is valami biztonságos helyet keresnek.

Hurrá! Újratervezés. Auckland országúton sincs elérhetetlen távolságra, de egy nap alatt nem érünk oda, Lucy pedig már délután itt lehet. Mit csináljunk? Tekerjünk, ahogy bírunk, aztán meglátjuk. Nincs jobb ötletem. Elindulunk a félsziget nyugati partvidékén déli irányba, de már az első kilométereken muszáj fotózni, egyszerűen nem tudunk betelni a látvánnyal. Képtelenség leszegett fejjel tekerni ilyen helyeken, biztosan nem menekülésre találták ki őket.

[divider scroll_text=””]

Utolsó felvonás

Tapu városához már sötétben érkezünk, a helyi kemping recepcióján sehol senki. Nyugodtan bemehetünk persze, majd holnap reggel elrendezzük az anyagiakat. Ez így szokás errefelé, de velünk rosszul járnak, hiszen hajnalok hajnalán kelünk, és még napfelkelte előtt nekivágunk a baljós napnak, hogy a lehető legközelebb kerüljünk Auckland-hez.

Térképünk jelzése szerint Ramarama kempingje lenne a megoldás, hiszen ott bérelhetünk lakókocsit vagy faházat is, valamint egészen közel lennénk már a fővároshoz. Nincs min gondolkodni, meg kell próbálni előbb odaérni, mint Lucy. Hihetetlen fák, és az 1000 apró öböl útján jutunk vissza Thames-be, ahonnan a félsziget körbejárását megkezdtük, ezúttal viszont nem keletre, hanem nyugatra fordulunk a jól ismert kereszteződésnél. Thames kimondottan hangulatos város, ha nem lenne olyan baljós színű az égbolt több időt is szánnánk rá. A 2-es főút elkerülőjén tartunk nyugatra, a forgalom elhanyagolható, kellemes tempóban közeledünk a biztonságot jelentő kemping felé.

Mangatangi után sajnos fel kell mennünk a főútra, majd pár kilométerrel később északra kanyarodunk az 1-es úton. Ez csak leírva megy ilyen simán, a valóságban rengeteget bénázunk a két nagy főút kereszteződésénél, de harmadik nekifutás után végre jó irányban vagyunk. A fejünk fölött tornyosuló felhők nem sok jót ígérnek, de most már a célegyenesben vagyunk, mindössze a kemping megtalálása ütközik újabb nehézségekbe.

A fenyegető égboltot még horrorisztikusabbá teszi a vidék elhagyatottsága. Talán a közelgő tájfun miatt nincs senki az utakon? Végül sikerül a vihar előtt megérkeznünk, kiveszünk egy konténerszerű mobilházat, a bicikliket pedig biztonságba helyezzük egy óriási ponyvasátorban. A sátor eredetileg sportolásra lehetett kitalálva, de manapság inkább raktárként funkcionál. Nekünk mindenesetre tökéletesen megfelel, keresve sem találhattunk volna jobbat.

Estére aztán feltámad a szél, elkezd esni az eső, a konténeren kopogó hangok egyre erősebbek lesznek, éjszakára pedig személyesen ideér őszentsége Lucy. Szeret itt lenni, két napig abba sem hagyja az őrjöngést, majd erejét vesztve szép lassan elvonul északra.

Minden túra legszomorúbb pillanata – az összepakolás. A vigyornak látszó grimasz az arcomon valójában elfojtott üvöltés…

Viszlát hosszú fehér felhő országa!

Március 16-án borús időben vágunk neki az utolsó kilométereknek Aucklandig. Szebb végjátékot is el tudtunk volna képzelni, de legalább biztosan visszaérünk a repülőtérre, és még marad egy egész nap bejárni a várost. Ugyanarra a farmra megyünk letáborozni, ahol az első új-zélandi éjszakánkat töltöttük, még a sátrat is ugyanoda verjük föl. Majdnem 50 nap telt el azóta, de most úgy érezzük mintha csak tegnap történt volna. Hihetetlen mennyi élményt adott az elmúlt közel két hónap, nagyon nehéz szembenézni a holnaputáni hazaindulással.

Nehezen alszunk el, de az utolsó napon legalább újra szép időre ébredünk, kicsit visszahozza a kedvünk egy aucklandi városnézős biciklizésre. Felemás érzésekkel tekerünk a forgalmas utcákon, néha robotpilótára kapcsolok, néha viszont kifejezetten élvezem a nagyvárosi nyüzsgést. Felkapaszkodunk a város legszebb kilátást ígérő hegyére, a Mount Eden-re. Itt is sokan vagyunk, de a panoráma tényleg megdobogtatja az ember szívét. A sötét fellegek mostanra eltűntek, helyüket vakítóan fehér bárányfelhők veszik át.

AOTEAROA, avagy a hosszú fehér felhő földje. Így nevezik a maorik saját országukat. Egyre szélesebb körben terjed az elnevezés Új-Zéland helyett, még az angol kiadványokban is. Ahogy az Auckland fölött húzódó égre nézek, határozottan tetszik a maori név.

Hajnalban sátorbontás, reptérre tekerés, találkozás Csiszkével, kicsi sírás. Megkapjuk a sokat látott bringás dobozainkat, mi pedig minden fölösleges cuccunkat odaadjuk Csiszkének, de így is hagyunk a mérleg mellett kihelyezett fölösleges tárgyaknak kihelyezett konténerben pár apróságot. Újabb sírás. Biciklik szétszerelése, dobozba zárása, kipárnázása, poggyászként feladása. Imádkozás. Remélem épségben átvészelik a fél világot átszelő utat, és a három átszállással járó kellemetlenségeket. Becsekkolásnál búcsút intünk a gigantikus törpszobornak.

Viszlát Törpuram! Visszajövünk ám, de mivel nem találtuk meg a gyűrűt, kénytelenek leszünk összespórolni egy igazi három hónapos túrára, egyúttal szeretném felhívni mindenki figyelmét a második részben megadott számlaszámra. Nem elsunnyogni az adományokat, tessék utalni!

Ka Kite Aotearoa!

Ennek a túrának ezennel vége. Az Új Zéland túraleírás első része itt, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itt, a hatodik itt, a hetedik itt, a nyolcadik itt, a kilencedik pedig itt olvasható.

További info Horváth Zontánról itt, a Fotozoo oldal pedig innen elérhető. Horváth Zoltán korábban a Bikemag-ban megjelent japán túrabeszámolója itt olvasható.

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo