Bikemag - a kerékpár magazin

The North Quest Purple Lines Gravity Camp 2019

Pár éve jártam a Radnai Havasokban és egy életre szóló élménnyel gazdagodtam. Akkor a főgerincet próbáltuk meghódítani bringával, ami hellyel-közzel sikerült is. A táj szépsége beleégett az agyamba és már akkor éreztem, hogy vissza kell még térnem, mert rengeteg felfedezésre váró ösvény található a hegységben.

Pár év elteltével az élet úgy hozta, hogy lehetőséget kaptam a visszatérésre. Megismerkedtem ugyanis Dobai Robival, aki Romániában él és a barátnőjével együtt egy szuper vállalkozásba fogtak. Létrehozták a The North Quest céget, amely kifejezetten bringások számára nyújt kikapcsolódási lehetőségeket. Alapvetően Romániában szerveznek programokat, de azért Európa felkapott bringás terepein is beléjük lehet botlani.

Megnézve a honlapjukat, több különböző eseményből lehet választani. Mivel szívemhez a lefelé gurulás közelebb áll, mint a mászás, ezért a kínálatból a gravity jelzővel ellátott program mellett tettem le a voksom. Persze ne egy felvonós bikeparkozásra számítson az ember, inkább azt jelenti, hogy nem kell annyit felfelé tekerni, hiszen az alap kiindulási ponthoz a szállástól autóval szállítanak fel.

Na de hogyan is működik és néz ki egy ilyen tábor?

Első lépésben ki kell választani a honlapról a számunkra megfelelő programot, majd kitölteni a jelentkezési űrlapot. Általában többféle ellátásból is választhat az ember. Lehetőség van csak a programon való részvételre is, de aki teljes ellátást szeretne, az sem fog csalódni.

A kalandra csatlakozott hozzám Tálas Marci barátom is, aki hozzám hasonlóan már nagyon várta, hogy ott legyünk és bringázzunk. A program csütörtök esti érkezéssel kezdődött és tartott egészen vasárnap délutánig. Kalandos utazás után, jól esett megérkezni Borsára, a Purple Lines Gravity Camp rendezvényre. Gyönyörű rönkházakban volt a szállásunk és a hosszú út után igen jól esett, hogy hideg sörrel vártak a szervezők.

Az érkezésünk napján, a bőséges vacsorát követően, Robi ismertette a következő három nap útvonalait és elmondta a szabályokat. Az este többi részét kötetlen beszélgetéssel és sörözéssel töltöttük. Nagyon jó kis társaság gyűlt össze. Javarészt Romániából, de azért mi magyarok sem szégyenkezhettünk. Kint találkoztunk ugyanis Fogarasi Dömével, akivel a későbbiekben nagyon jókat bringáztunk.

Másnap izgatottan keltünk fel, hiszen már alig vártuk, hogy fent legyünk a hegyen. A reggeli után fel is pakoltuk az autókat, majd elindultunk. Pár tíz perces utazást követően, meg is érkeztünk a kiindulási pontra, ahonnan, mint kiderült még igencsak felfelé vezetett az utunk. Mivel a Nemzeti Park területén jártunk, autóval értelemszerűen nem lehetett tovább menni. Ellenben annyira lenyűgöző volt a táj, hogy az leírhatatlan. Nos ilyen környezetben nem volt gond a hegyek megmászása.

A Purple Lines azaz Lila vonalak 😊, arról kapta a nevét, hogy a hegyoldalon virágzó rhododendronnak -ki nem találná senki- lila virága van. Az elképesztően szép tájat megfestik az ezekből a kis virágokból álló „szigetek” / vonalak. Felérve a hegygerincre, megpihentünk, majd a csapat egy része felmászott még magasabbra. Én is csatlakoztam és mondhatom megérte még egy picit cipelni a hátamon a bringát. Több mint 2000 méter magas csúcshoz érve még lélegzetelállítóbb látvány fogadott. Amerre a szem ellát, gyönyörű hegycsúcsok, völgyek, rhododendron foltok és csodálatos alpesi táj. Mindezek mellett verőfényes napsütés, némi széllel ellensúlyozva a meleget. Szóval már megérte elmenni 😊.

Végre elindulhattunk lefelé, ami nem volt mindenhol egyszerű. Van pár ösvény, de sok esetben ezek nem jelzett utak, így kell mindenképpen a helyet jól ismerő túravezető. Illetve nem árt vigyázni, hiszen gyönyörű gerinceken lehet gurulni, de köves azért az út, szóval ésszel kell venni az akadályokat. Viszont a lefelé gurulás ilyen magasból jó sokáig tart, de sajnos nem örökké. Így miután leértünk Borsára, Robi megkérdezte, hogy van-e kedvünk menni még egy fél kört. Azért felet, mert van egy felvonó, ami üzemelt is, de csak kb. a fele magasságig vitt föl, mint ahol voltunk még a délelőtt. Egységesen vágtuk rá, hogy igen! Maga a felvonó vicces élmény egy nyugat európaihoz képest, de tette a dolgát és felvitt a hegyre. Majd újabb mókás lefelé gurulás következett. Az idő olyan gyorsan eltelt, hogy észre sem vettük, hogy már bőven délután van, így a szállás felé vettük az irányt. Mondanom sem kell, nagyon jól esett a hideg sör és a finom vacsora. Kellemesen elfáradva a jó pár órás bringázás után, nem kellett esti mesét olvasni ahhoz, hogy elaludjak.

A szombati nap is hasonlóan telt, csak másik irányba indultunk a kiindulási pontról. Szintén majd’ 2000 méter magasról indultunk lefelé. Ilyen gyönyörű panoráma mellett nehéz volt az utat is figyelni. Majd egy jó hosszú ereszkedés után Robi mutatott egy nagyon király kis ösvényt. Meredek, kanyargós, gyökerek, kövek, minden, ami egy magam fajta bringásnak élmény, volt benne. Annyira tetszett, hogy páran még egyszer visszatoltuk a „rajthoz” és újra legurultunk. Mikor verődött fel a sár a mellkasomra rögzített kamera közepére? Persze, hogy most. Így pont az egyik kedvenc élményemet nem sikerült rögzíteni. Kellemesen elfáradva zártuk a második napot is.

Vasárnap a szokásos felszállítást követően egy harmadik irányba indultunk el. Egy kellemes panoráma úton vezetett utunk a hegy teteje felé. Onnan aztán kalandozhattunk lefelé. Volt hatalmas fű, ösvény nélküli lejtő, néhány juhász kutya, meg egy kis kidőlt fán átemelgetés, de ezekkel együtt is hatalmas élmény volt. Ebéd idő környékén megérkeztünk Borsabányára amely egy régi bányász település, de már nem a fénykorát éli. Ami viszont meglepett, hogy betérve egy helyi vendéglőbe, a románul beszélő pultos fiú mögül egyszer csak kilépett egy nagymama korú hölgy és hallva, hogy mi magyarul beszélgetünk ezzel kezdte: „Mondtam már neki, hogy tanuljon meg magyarul”. Nevettünk nagyot, majd beszélgettünk egy kicsit a nénivel, miközben elfogyasztottuk a lángost, amit ő készített. Kellett is az energia a folytatáshoz, hiszen egy jó meredek emelkedő várt minket. De miután leküzdöttük, újra jöhetett a csodálatos gurulás. Nem tudom említettem e már, hogy a táj az valami mesés volt. A hegyoldal nyomokban ösvényt is tartalmazott, de a hatalmas fűben nem mindenhol látszódott. De kit érdekel, amikor arra gurul az ember amerre csak akar. A nap további részére még egy kis házi verseny volt betervezve az előző napi „pályán”, de sajnos ez elmaradt, mivel a hegyoldalban az egyik résztvevő hölgy elesett és megsérült. Szerencsére semmi komoly, de azért időbe telt, míg lejuttatták Robiék a szállásra. Így a verseny elmaradt, de ettől még nagyon tartalmasan telt az utolsó napunk.

Könnyű uzsonna várt minket a szálláson, majd miután lemostuk az út porát, bepakoltunk az autóba és irány haza.
Összességében egy nagyon jó kis felfedezős kaland volt. Tekertünk is, de gurultunk is eleget. Volt hideg sör, az ételek és a vendéglátás kiváló volt. A táj mesés és Robiék profik abban, amit csinálnak. Aki hasonló kalandokat szeretne átélni, annak javaslom, hogy keresse fel a honlapjukat és éljen a lehetőségekkel!

Hozzászólások

Szólj hozzá

*