fbpx

Slow enduro? Nem! Sloenduro magyarokkal Triesztben

Április második hétvégéjén egy magyar különítmény is részt vett a feltörekvő mountain bike szakág, az enduró szlovén sorozatának aktuális állomásán.

A gravity mountain bike tömegek számára is űzhető válfaját Szlovéniában a Sloenduro sorozat hivatott népszerűsíteni 11 futammal. Az egyes eseményekre a környező országokból is szép számmal érkeznek bringások, a részt vevő magyarok élményeiről Kovács-Gombos Ádám számol be:

Frissen alapított egyesületünk a FRO Racing tagjai nagyon várták már ezt a versenyt, hiszen télen testben és lélekben is erre készültünk. (Na, jó, a cikk írójához hasonlóan, volt, aki inkább csak lélekben.)

A csapat balról jobbra: Rózsavölgyi Péter, Cseh Veronika, Ördög Dániel, Kovács-Gombos Ádám, Csóka Gergő, Décsi Zoltán és Cser Máté

A csapat balról jobbra: Rózsavölgyi Péter, Cseh Veronika, Ördög Dániel, Kovács-Gombos Ádám, Csóka Gergő, Décsi Zoltán és Cser Máté

A helyszín ezúttal az 550 km-re lévő Trieszt volt, ami ugye Olaszország, de a verseny szlovén területen is zajlott. A szervezést most kivételesen az olaszok végezték, akik sokkal szigorúbbak voltak, például a kötelező védőruházat tekintetében. Ugyanakkor a kategóriákat is máshogy osztják ki, ezért náluk mások lettek a helyezésink is, mint a Sloenduro sorozat pontjai alapján.

Mivel az enduró versenyeken leragasztják a kerekeket, a vázat és a villát, azaz az egész verseny alatt egyben kell tartani a fő alkatrészeket, ezért a legfontosabb mindig a verseny előtti információgyűjtés a pályákról. Szerencsére a szervezők elég részletesen megadtak mindent, így tudtuk, hogy a Sloendurón megszokottaktól eltérően kettő napos lesz a verseny összesen 56 km-rel, 2000 méter szinttel és 8 pályával, amelyek egyenként 900-2600 méter hosszúak. Mivel szombat délután egykor volt az első rajt, így tudtuk, hogy a reggeli szűk 3 órás pályabejárás nem lesz elég, azaz már pénteken le kellett mennünk a helyszínre.

Gergő megmutatja, hogyan kell az ideális íven menni.

Gergő megmutatja, hogyan kell az ideális íven menni.

A pályákról elérhető videókból pedig az derült ki, hogy inkább egyszerűbb és sok tekerést tartalmazó nyomok lesznek kevés technikai kihívással. Persze némi rutinnal a hátunk mögött azért sejtettük, hogy nem lesz ez azért annyira egyszerű. És az előjelek sem voltak kedvezőek. Gál Lukács ugyanis a verseny előtti héten egy edzésen eltörte a kulcscsontját, így sajnos nem tudott velünk jönni. Ezzel kiesett egy autó is a versenyből, ami gyors újratervezést igényelt. Nekem aztán a villám csillapítása szállt el kettő nappal az út előtt, míg Cser Máténak a féke. Szerencsére ezeket még időben tudtuk orvosolni.

A sok szikla miatt ez egy nagyon jellemző kép volt a versenyen.

A sok szikla miatt ez egy nagyon jellemző kép volt a versenyen.

A bajok azonban a helyszínen is folytatódtak: Décsi Zoli és Cser Máté már egy nappal előttünk leutazott, de Máté csak ott vette észre, hogy a nagy szerelések miatti kapkodásban az állvédős bukósisakját Budapesten hagyta. Utána vittük, de ez is hiba volt, mert az edzésen lerakta a pályán a fejkamerával együtt, hogy visszafusson egy menet közben leesett dologért, de mire visszaért, ellopták kamerástól. Szóval továbbra sem indulhatott a versenyen és még az anyagi kár is jelentős volt. Annyit legalább ki tudott járni, hogy a második napon mezőnyzáró emberként végigjöhetett a versenyen, így legalább volt mért ideje, amivel messze a legjobb magyar lehetett volna, ha élesben is indulhatott volna.

Kőlépcsők, sok kis elgörgő kő és por. Nem éppen tapadós körülmények.

Kőlépcsők, sok kis elgörgő kő és por. Nem éppen tapadós körülmények.

Végül a FRO Racinget a versenyen indulóként így csak Csóka Gergő, Décsi Zoli és jómagam képviseltük, míg az Alpinbiketól csatlakozott hozzánk Cseh Veronika és Ördög Dani. Miklós Sanyi pedig végig hihetetlen kedves és improvizatív módon segített minket, pl. azzal, hogy a szakaszokra vezető úton hol egy fán, hol a patakban rejtett el nekünk vizet, amit lefotózott, hogy mindegyikünk meg tudja találni, így nem kellett több órára elegendő italt magunkkal vinnünk. A helyszínen összefutottunk még egy régi déhás arccal, Rózsavölgyi Péterrel is, aki az edzések során csatlakozott is hozzánk.

A pályák bejárását péntek délután kezdtük és igyekeztünk a verseny sorrendjében haladni rajtuk, hogy az átkötő szakaszokat is megismerjük. Az már rögtön az első szakaszon kiderült, hogy a rajthoz vezető 75 perces mászás nem lesz kellemes másnap, ráadásul a pálya eleje is egy bő egyperces lefelé, majd felfelé sprinttel kezdődött, zárásként pedig egy mátrai Kék kereszt jellegű köves katlanban tekergett, így zabálta az erőt.

A második szakaszra egy olyan emelkedő vitt fel, amin a versenyen gyakorlatilag mindenki végig tolta, de szerencsére a szintidők úgy voltak megadva, hogy a meredek részeken tologatva is mindig fel lehetett érni.

Décsi Zoli a befutó előtti trükkös lépcsőkön

Décsi Zoli a befutó előtti trükkös lépcsőkön

Ez a második szakasz egyébként egy speciális szakasz volt különdíjért, így se térkép, se pályaleírás nem volt elérhető róla, ráadásul csak a veseny napján jelölték ki. Annyira rejtve hagyták, hogy még a sztárvendég Miachel Prokop se találta meg, aki még nálunk is érdeklődött, hogy merre kell menni ehhez a szakaszhoz. Mivel a verseny előtt többször végignéztük a pályákról fellelhető videókat, így a helyszínen legalább az ösvény alsó szakaszát felismertük, ezért egyszer le tudtunk jönni rajta. Ami kellett is, ugyanis volt benne egy 50-100 méternyi nagyon meredek és kemény szakasz nagy sziklákkal és lelépésekkel, ahol a mezőny jelentős része csak tolni tudta lefelé. Persze erről is csak a versenyen derült ki élesben, hogy kiszalagozzák, így a begyakorolt nyomaink semmit sem értek. Ez az utólagos kiszalagozás egyébként több szakaszon is jellemző volt, így nagyon észnél kellett lenni, mert itt-ott bekerült egy-egy új szakasz. A legrosszabb az volt, hogy nem lehetett előre tudni, hogy a versenyen pontosan hol lesznek a célvonalak, így a futamon volt olyan szakasz, ahol már a kirakott bóják miatt azt hittem, hogy a célban vagyok, ezért már csak gurulgattam, holott az időmérő ember csak tíz méterrel arrébb állt a kanyar mögött. Mivel péntek este kevés időnk maradt és tudtuk, hogy a harmadik szakasz technikailag könnyebb, így zárásként már csak a 4. szakaszra mentünk fel, ami mindkét nap azonos volt.

A lépcsők után nagy tempóval érkeztünk meg erre a keskeny hídra, amiről jó páran leestek.

A lépcsők után nagy tempóval érkeztünk meg erre a keskeny hídra, amiről jó páran leestek.

Szombaton a reggeli nevezés után a két városi szakaszt vettük célba. Bő félórás mászással be is melegedtünk, így már kellő tempóban mehettünk a verseny szerintem legjobb szakaszán, ami kivételesen teljesen kő és sziklamentes volt tele mini földhullámokkal, döntött kanyarokkal. A következő szakaszon viszont már minden kijutott a szikláktól a patakokig, letörésekig, autópályák alatti dózerutakig és rézsűs kanyarokig.

Délre aztán visszacsorogtunk a versenyközpontba, mert egykor már indult a mászás az első szakaszra. A rajtnak minden nap nagy feneket kerítettek, mert a központban a pódiumra hívtak ki mindenkit kettesével, hármasával és rövid interjúk után onnan lehetett legurulni és elkezdeni a 75 perces mászást a rajthoz. Én 3 másodpercig élvezhettem a sztárságot és a rivaldafényt, mert bár az alapos ellenőrzésen (4 db matrica a vázon, villán és a két keréken, ill. védőcuccok: hosszú kesztyű, gerincvédő, bukó és térdvédők) átengedtek, de a főbíró kiszúrta a Bell Super 2R bukómat, ami nem szerepelt az engedélyezett listájukon, amit egyébként előzetesen sehol nem tettek közzé, így azonnal ki akart tiltani a versenyből. Nem hagytam magam és szerencsémre egy olasz versenyszervező is odajött nekem segíteni és 20 perces internetezés, fotózás, szabálykönyv bújás és szövetségi telefonálgatás után továbbengedettek. Szóval mostantól az olasz és a szlovén sorozatban is lehet lecsatolható állvédőjű Bell bukóval indulni.

Máté a célegyenesre fordulás előtt

Máté a célegyenesre fordulás előtt

A vita 20 perce azonban a versenyidőmből ketyegett és ezt nem írták jóvá. Mivel nem tudtam, hogy mennyi idő alatt lehet feltekerni az első szakasz rajtjához, ezért nagyon megnyomtam a mászást. 25 embert megelőzve, de még pont időben felértem, hogy igyak egyet, meg betoljak egy gélt. Viszont teljesen kihajtottam magam, ami főleg az egyes pályán volt kellemetlen, mert az ugye rögtön egy hosszú tekeréssel indult, majd egy sziklás, katlanos rázatással zárult, azaz nagyon erőnléti volt. Hát, szenvedtem is, mint a kutya. És ez egész nap így is maradt. Szerencsére a többieknek jobban ment, bár a 2×10-es (első váltós) gépekkel indulók sokat szívtak a láncleesésekkel, mert rengeteget kellett (nagy ugrásokat is) váltani.

A kettes pálya érdekessége ugye az volt, hogy nem szalagozták ki előre, mert ez egy speciális szakasz volt, amelyen a leggyorsabb induló különdíjat is kapott. A helyi arcoktól persze hallottuk, hogy voltak olyanok, akik már hetek óta itt edzettek, így nem volt egyenlő a küzdelem. Ezen a szakaszon volt a legtechnikásabb rész is (a vérszagra összesereglett nagy tömeggel), amit nagyon átszalagoztak és ez nagy improvizálásra kényszerített mindenkit. Ennél már csak a hármas rész volt izgalmasabb, amit páran nem tudtunk bejárni pénteken, tehát ott teljes egészében vakon kellett mennünk. Nagy kár, mert a legszórakoztatóbb szakasz volt az ötös mellett tele jó kis kanyarral, meg mini ugratóval. Ezen a napon végül 1580 méter szint és bő 40 km került a gépekbe, amit nagyon megéreztünk, főleg, hogy a versenypályák is meredekebbek és kövesebbek voltak, mint a másnapiak.

Rajtterület tengeri panorámával. Szerettük.

Rajtterület tengeri panorámával. Szerettük.

Vasárnap emiatt már kissé törődött és hiányos volt a mezőny, mert azért láttuk, hogy a mentőknek minden nap volt dolga, meg törtek az alkatrészek is. Sajnos az addig jó helyen álló Rocsi barátunk is a kiesők sorát gyarapította, mert a leghosszabb szakasz egyik rézsűs kanyarjában elcsúszott és az ujját a mentős kollégának kellett bekötöznie. A fél távnál lévő déli pihenő után viszont már mindenki reménykedett, hogy túléljük a versenyt, mert már csak két rövid és ismert szakasz volt hátra. Azt persze nem tudtuk, hogy a hetes pálya teteje és alja is más lesz, mint amilyennek az az edzésen látszódott, de szerencsére menet közben ezt a pályabírók egyértelműen jelezték, így volt időnk fékezni, meg felváltogatni az új részek előtt.

Összességében tehát egy másodpercre pontosan szervezett és lebonyolított futam volt, jól kitalált és kijelzett szakaszokkal, kellemes időbeosztással, megfelelő hosszúságú szünettel és étel-ital ellátással, amely két nap alatt rendesen próbára tett embert és technikát egyaránt.

Elég korán kezdtük a napokat.

Elég korán kezdtük a napokat.

Tanulságok:

Nagyon fel kell készülni erőnlétileg, mert nekünk erre a versenyre a péntek délutáni (többnyire autós) pályabejárással együtt bő 80 km tekerés jött ki 3000 méter szinttel pedig egy pályát be se jártunk és a többin is csak egyszer mentünk, illetve autós felszállítást is szerveztünk magunknak. Másrészt hosszúak, nagyon tekerősek és a rengeteg fordító miatt sprintelgetősek is voltak a szakaszok, ráadásul jóval kövesebb és sziklásabb talajon, mint azt a videókból sejteni lehetett.

A pályák jellegéből adódóan az 1×11-es rendszerek sokkal jobban használhatóak, mint az elöl váltósak, ugyanis az összekötő szakaszokon olyan szintidőket adtak meg, hogy a meredek részeken feltolva is időben fel lehetett érni a pályákon. A futamon viszont nem volt olyan szakasz, ahol a legkönnyebb fokozatra szükség lett volna, így bármilyen erőnléttel tökéletesen elég volt az 1×11 az emelkedőkön. Jellemző volt, hogy míg tavaly alig láttunk a mezőnyben egy lánctányéros bringákat, addig idénre már a versenyzők jelentős része, míg az élmezőnyben gyakorlatilag mindenki ilyet használt.

És hát technikailag is felkészültnek kell lenni, mert sokszor kell improvizálni a máshogy kiszalagozott, vagy nem bejárt pályák miatt, illetve azért sok olyan kihívás volt, amivel alapvetően inkább csak egy DH pályán lehet találkozni.

Máté készíti az egyénre szabott gerincvédőjét.

Máté készíti az egyénre szabott gerincvédőjét.

Az is egyértelműen látszott, hogy a bringának jóval kevesebb szerepe volt, mint azt sokan gondolnák, ugyanis kimondottan egyszerű, leharcolt és nehéz gépekkel is mentek nagyon jó időket erős és ügyes srácok, illetve láttunk 9000 eurós karbon csodán is ugráló váltót és láncot, illetve ilyen géppel eső-kelő versenyzőket. Az erős fékek és kerekek, a jó geometria és az állítható nyeregcső azonban nélkülözhetetlen. Fontos még a megbízhatóság is, mert kettő napot kell kibírnia a fő alkatrészeknek, amelyeket nem lehet cserélni a leragasztás miatt, illetve, ha valami letörik, akkor kisebb a kár, ha az mondjuk csak egy XT váltó volt, mint mondjuk egy könnyű és drága XTR.

A csapatunkból meg külön kiemelném az alpinbike-os különítményt, mert Cseh Veronika maratonosként élete első enduró versenyén, egy nem igazán oda illő biciklivel gond nélkül végigment a pályákon, nagyon kevés helyen tolta csak le és a szlovénnél szűkebb, olasz kategóriájában 2. helyezett lett. Ördög Dani pedig szintén első enduró versenyén egy 120 mm-t mozgó 29-es maraton géppel ment egy abszolút 100. időt és ezzel a második legjobb magyar lett.

A FRO Racing pedig mint csapat nagyon jól működött, mind a verseny előtti szervezésben, mind a helyszínen, amit nagyon köszönök minden részvevőnek. Remélem még sok ilyen élményben lesz részünk.

Eredményeink:

  1. (férfi 34.) Csóka Gergő
  2. (master 28.) Ördög Dani
  3. (junior 9.) Décsi Zoli
  4. (master 34.) Kovács-Gombos Ádám
  5. (női 5.) Cseh Veronika

Fotók: Miklós Sándor; Szöveg: KGÁdám

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo