Bikemag - a kerékpár magazin

Pireneusok, Port de Portalet és a Medve-völgy két keréken

A Spanyolország és Franciaország között természetes határt képző magashegység, a Pireneusok, háromezer méter feletti lélegzetelállító havas csúcsaival, egyedülálló állat- és növényvilágával és sokszínű kulturális örökségével lenyűgöző, bár kevéssé ismert úticél. Szerencsére tavaly alkalmam nyílt közelebbről megismerkedni vele, végigtekerni kacskaringós útjain, inni kristálytiszta vizű ivókútjaiból, eldugott falvaiban helyi pásztorokkal csevegni, sűrű erdeiben hátizsákkal bóklászni.

A korábbi marokkói és erdélyi biciklis kalandok után immár sokkal magabiztosabban (egyúttal megfontoltabban és óvatosabban is) ezúttal egy teljesen konszolidált nyugat-európai útvonalat választottam saját határaim feszegetésére. Az 1991-es Tour de France és számos Vuelta de Espana pireneusi szakaszának legmagasabb pontján, az 1794 méteres magasságban fekvő Portalet-hágón áthaladva kívántam megismerkedni a francia tájakkal. No meg a francia sajtokkal, borokkal és napszámos munkával, mert valamiből élni is kell. A Pireneusi-félszigetet keresztül-kasul bejártam két év alatt, itt az ideje a nomád életet északabbra folytatni. Ezúttal volt egy segítőm is, nem sátorral és a teljes háztartással megrakodva faltam a kilométereket, hanem útitársam és szolid lakóautóvá épített furgonja segítségével szimplán az aznapi üveg vízzel és némi élelemmel felszerelkezve róttam az utakat a kora júniusi szellőben. Persze a sors, szokásához híven tartogatott rengeteg váratlan fordulatot, de ne szaladjunk ennyire előre, a lényeg: idén júliusban újra nyílnak a határok, lehet ismét Európa izgalmas tájain tekeregni, itt egy kis kedvcsináló Dél-Európa gyöngyszeméhez, a Pireneusokhoz.

Út a Pireneusokba

Az észak-spanyol röghegység több nagyvárosból is megközelíthető, Barcelona, Girona, vagy Pamplona is megfelelő, könnyen elérhető kiindulópont. Én egy pici aragóni faluból, spanyol útitársam családjának származási helyéről, a Huesca megyében található Pueyo de Santa Cruzból indultam a spanyol-francia határvidék meghódítására. Az aragóni sík szakasz monoton egyszerűségének taglalásával nem untatnálak titeket, gyorsan túl is lettem rajta. A teljesen sík terepen vidáman szemlélgettem a kopár flórát, míg igen gyorsan ki nem rajzolódott a horizonton a Pireneusok havas csúcsainak lenyűgöző vonulata. Hamarosan intenzíven zöldülni kezdett a környék, és az emelkedők izzasztó mivolta egyre gyakoribb pihenőkre késztette elnyűtt, bölcsész karon edzett testemet. A spanyol Pireneusokban egymást váltják a kőházikókból álló apró középkori falvak és a hipermodern sícentrumok. Az országútról itt-ott letérve vadlevendula mezők, kakukkfű rétek illatoznak és a magasabban fekvő területeken a borsikafű dominál, van mit a levesbe aprítani.

Vadlevendula mezők a spanyol oldalon

 

Két nap alatt furgonos háttértámogatással sikerült is Panticosa városába elszenvednem magam, hogy ott két napos pihenő keretében megtudjam, milyen varázslatos, kizárólag a Pireneusokban fellelhető orchidafajtákra lehet itt bukkanni, (egyiket konkrétan éjjel-nappal biztonsági őr védi a meggondolatlan városi turisták gyűjtőszenvedélyétől, nem vicc!)
Egy angol barátunk pont ott töltötte a nyári szezont, korábbi kecskepásztori tapasztalatait ezúttal brit nyugdíjas turista-nyájak terelgetésére cserélve, túravezetői minőségben. Az azévi bőséges esők és a júniusi olvadás miatt a hófödte hegycsúcsokról mindenhonnan ömlött a víz, szinte lehetetlenné téve az erdei túrázást, de angol barátunk kíséretével sikerült egy egész napos kirándulást, jobban mondva gyalogos vízitúrát a környéken összehozni.

Pueyo de Jaca és a Búbal tó

 

A nem messze fekvő Pueyo de Jaca és a Búbal tó, azaz víztározó is szemetgyönyörködtető látvány, havas csúcsokkal körbeölelt kristálytiszta vizű pecahely, a Gállego folyó magas sziklafalakkal körülvett vizének folyását duzzasztógáttal lassítják. Itt megpróbáltunk halat fogni, de mivel persze egyikünk se tudta, hogy kell, két óra után feladtuk és visszamentünk a turistaparadicsomba, Panticosába, amelyen épp egy birkanyáj haladt keresztül. Boldogan megfér itt egymás mellett a luxushotel, sípálya, fancy étterem és a nyárra állataikat a dús hegyi legelőkre terelő pásztorok közössége.

Másnap vettem egy nagy levegőt, és nekivágtam, hogy meghódítsam a Portalet határátjáró felé vezető 18,8 kilométer hosszúságú emelkedőt, illetve az azt követő önfeledt száguldással kecsegtető 37 kilométeres, buja kontinentális erdőket és smaragdzöld legelőket átszelő kacskaringós lejtőt. Nagy levegőt vett az ég is aznap, süvített az arcomba a hegyvidéki szembeszél, mellettem meg egy elektromos bringás pár nevetve, irigykedtem is egy pöttyet, de sárgulni nem sikerült, csak lilulni. Hát nem mondom, hogy könnyű volt, egy gyakorlott sportember is megizzadt volna talán, én gyakorlatilag önkívületi állapotban mantráztam, hogy feljutok ha beledöglök is, bár mindjárt lerepül a fejem a szélben. Nem tagadom, többször is megálltam a tájat csodálni és a tüdőmet kiköpni.

Közel a cél

Amikor megpillantottam a csúcsot jelző táblát, az olyan volt, mint mikor a Balaton átúszáson először ért talajt a lábam Boglárnál 19 évesen, lélekben hős hercegnő, testben rommá égett, felpuffadt fejű hajléktalan. (Azt hiszem, az volt életem egyetlen kiemelkedőbb sportteljesítménye, a profik 45 perc alatt átérnek Révfülöpről, nekem három óra tizenhét perc alatt sikerült átevickélnem nagymama stílusú mellúszásban, csak azért mesélem, hogy bíztassam az ének-zene tagozatos olvasókat is, hogy semmi sem lehetetlen, csak a bmw-seknek az indexelés). Az utolsó métereken még felszívtam magam, és máris ujjonghattam a csúcson és kattintgathattam remegő kezekkel a telefon kameráját. Közben furgonos útitársam is befutott, egyenesen a spanyol rendőrök tárt karjaiba. Halálsápadtan suttogta, hogy drogtesztet végeznek épp rajta, s ő bizony előző este nem teljesen jogtiszta szusztanciákkal kényeztette magát. Ajjaj, gondoltam, pont a legjobb rész előtt dől dugába pompázatos tervem? No még ha vissza is kell majd 37 kilométert tekernem hegynek fel, én itt most akkor is legurulok a D934-es úton, ha a fene fenét eszik is. El is rajtoltam, s bő tíz perc múlva vígan dudálva előzött ki a sárga kisbusz. Ragyogó!

A Portalet hágó és egykori határátkelő

Életem legizgalmasabb hegyről lesiklását nem is tudom megfelelően szavakba önteni. Ódon falvakkal, monumentális vízesésekkel pettyezett mérsékelt égövi dzsungelen át csapatni lefele hosszú kilométereken át, mi többet kívánhat a mezei pesti suttyó? Az elmúlt napok élményei, a testmozgást követő kellemes fizikai fáradtság és a szervezetemben felszabadult hormonkoktél hatására én voltam a legboldogabb ember a Földön.

A Vallée d’Ossau, azaz a Medve völgy

A Medve-völgybe érve a Gave d’Ossau folyó partján pihegtem ki az aznapi kalandokat. Itt eltöltöttünk pár napot a környékbeli falvak, sajtkészítő műhelyek, tradicionális tanyák látogatásával, kézműves sajtok kóstolgatásával és receptek ellesésével. Egyik- másik pici hegyi faluban alig egy-két család él már csak, akik igyekeznek a tradicionális tevékenységeket űzni és továbbadni azokat a következő generációknak: méhészek, pásztorok, sajtkészítők, pékek… olykor a modern technika vívmányait is bevetik azért, mennyivel egyszerűbb GPS-szel megkeresni a hegyre kihajtott kecskéket, mint tanácstalanul, gyalog kóborolni utánuk! Azt is megtudtuk, hogy komoly háború zajlik a pireneusi medvéket óvó környezetvédők és nyájaikat féltő pásztorok között. Nem egyszerű a történet…

A kedves falusiak megvendégeltek minket

A Gave d’Ossau folyó

Két spanyol barátunk is itt töltötte a nyarat birkapásztori minőségben, így első kézből kaptuk az információkat. (Havi 1700 eurós fizetésért, szállással, ellátással. Álommunka!)
Körbejártam a helyi bringás kiránduló útvonalakat is, Franciaországban igencsak elterjedt ezen módja a szabadidő hasznos eltöltésének és bringás infrastruktúra szempontjából meglehetősen felkészült az ország. Vadkempingezés és lakókocsis éjszakázás szempontjából szintúgy, rengeteg nyilvános wc, zuhanyzó, szennyvízleeresztési lehetőség, ingyenes parkoló van mindenfelé. A Park4night alkalmazás segítségével pillanatok alatt lehet bárhol parkoló, kempingezőhelyet találni, szívből ajánlom.

Furgonos pihenőhely a völgyben

Atlanti Pireneusok, úton a Dordogne-völgy felé

A következő, Le Houga-ig tartó nagyjából 100 km-es szakaszt már fél lábbal is meg lehet egy nap alatt tenni, szinte teljesen sík a terep, jó minőségű az út. Mondjuk én majdnem fél lábú is lettem, nagyon ügyesen egy olyan útszéli kis ligetben álltam meg pihenni – azaz arccal beborulni a susnyásba és kegyelemért könyörögni fényt és gatyarohasztó meleget adó égitestünk felé – ahol, mint kiderült, magánlakot sértettem. A hazaérkező, gépjárműjéből kiszálló háziúr, a derékig érő fűben fetrengő élsportolót nem szúrta ki, így az első dolga az volt, hogy két nagytestű kutyáját szabadon engedte a placcon, akik hörögve rontottak rám. Én ijedtemben csak hebegtem-habogtam, nem tudom, talán eszperantóul szuahéli akcentussal, mert az úriember is csak meredt rám némán, mint aki üveget evett. Dom Perignont. Ebei azonban továbbra is száguldoztak körbe-körbe, csaholva, morogva, s én a biciklire mutogattam remegő kézzel, mondván, hogy “velo” meg hogy én csak szieszta, pardon. Komolyan azt hittem, hogy akkor én most itt leszek megboldogult néhai kerékpáros, de mondjuk legalább a Pireneusokat már átszeltem keresztbe. Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak így bámultunk egymásra, a kutyák fáradhatatlanul keringtek körülöttem, s én kiizzadtam a napi folyadékbevitelem kétszáz százalékát, mígnem befutott a ház asszonya is piros személyautójával, s háziállatai vidáman rohantak elé üdvözölni. A levegővételnyi időt kihasználva villámgyorsan bringára pattantam, s meg sem álltam, csak úgy ötven kilométer után. A Le Houga melletti Gioulé tónál már ott várt a társam vacsorával, úgyhogy pödörtem, mint a vakegér, s az utolsó pár kilométeren az út mellett a fűben találtam egy Ferrari feliratú napszemüveget. Ennél frappánsabb ajándékot magam sem találhattam volna ki az aznapi teljesítmény honorálására. Felkaptam, és vígan fordultam be a tó melletti parkolóba. Aznap este épp ünnepség volt a faluban, így igencsak vígan zárult a spanyol-francia bringás kaland.

A casteti vár és tó

Apró kis gonosz élőlény és az összeomlott emberi test

Ez után a túra után már a furgonnal folytattuk utunkat a sajtjairól híres Dordogne-völgy felé. Munkát kerestünk, találtunk is gyorsan, innen már nem annyira érdekes a történet a bringások számára, de egy dolgot még szeretnék kiemelni, mert nagyon fontosnak tartom.

Történt ugyanis, hogy még a Medve-völgyben töltött pár nap során, a citronellás és egyéb illóolajos sprayk ellenére egy kullancs mászott két lábujjam közé, gyorsan kikaptam és folyt tovább az élet, mint bármikor máskor. Egészen két-három héttel későbbig, mikor már nagyban munkálkodtunk egy családi farm sajtmanufaktúrájában, ahol olyan erőtlenség lett rajtam úrrá, hogy egy kupakot nem bírtam lecsavarni, s azok a bizonyos piros kokárdák is megjelentek a bőrömön. Lyme kór. Három hétig mozdulni sem tudtam, minden izmom és ízületem sajgott, s az antibiotikum is nagyon legyengített. Természetesen a sajtkészítő álommunka is ugrott. Nem kívánom senkinek, úgyhogy srácok, kullancs elleni védelem, alap!

Persze pár hét lábadozás után már napi tíz órában szedtem a gyümölcsöt Lyontól pár kilométerre. Ha időben elcsípik a Lyme-kórt, maximálisan gyógyítható. De ne kockáztassatok, ha nem időben kezelik, egy életre ki tudja alólad venni a bringát. Szerencsére megúsztam, és a szezon végeztével már a katalán partokon bringatúráztam az Eurovelón, arról is hamarosan írok beszámolót!

Hozzászólások

Szólj hozzá

*