Dósa Eszter blogja: Most aztán megtanultam, mi a “móres”!
…S habár vasárnap nem tudtam maradandót alkotni, nagyon jó tapasztalatszerzés volt, az biztos! Dósa Eszter, a Vitalitás SE-Scott-Nutrixxion mountain bike versenyzője az olaszországi Val di Fassa Bike maratonról számol be legfrissebb blogjában:
Szóval újra a Dolomitok, egy újabb UCI Series futam. Ezúttal Moena városa adott otthont a kétnapos rendezvénynek. Szombaton a gyerkőcök mérték össze tudásukat és erejüket, majd vasárnap mi kaptunk lehetőséget, hogy kipróbálhassuk a bringa összes áttételét. 2km-nél több sík szakaszhoz nem is volt szerencsénk…
Bátyámmal péntek éjszaka érkeztünk meg a Trento provincia területén található síparadicsomba. Kényelmes kis apartmanban kaptunk szállást, amin német kolleginámmal, Katrin Schwinggel és csapattársával osztoztunk. Fura látvány volt reggel, ahogyan az ablakon kitekintve csak hatalmas hegyeket láttál magad körül…
Szombaton a nevezési teendők végeztével megnéztük a pálya első és utolsó szakaszát, majd este hivatalos jelenésünk volt a sajtótájékoztatón, az előző két állomás győzteseiként. 9-kor pedig lámpaoltás, hisz másnap 9-kor minden energiára szükség lesz: 1000m szintemelkedés bő 7km-en, csak úgy ráhangolódásként…
Habár pihenten ébredtem, pontosan reggeliztem, valahogy mégsem volt minden rendben. A gyomrom, csakúgy, mint a Mátra maratonon, nem volt az igazi. Valamit mostanában nagyon nem jól csinálhatok… Ehhez persze még hozzájött egy kis reggeli izgalom is, plusz a bizonytalanság, hogy vajon 2200m magasan fázok-e majd rövid ujjú mezben: kell-e az a kartyű vagy sem… Végül úgy döntöttem, hogy felfelé biztosan nem kell, lefelé meg majd sietek.
Segítőm nem lévén nem volt más választásom, mint a frissítőkön újratölteni. Persze szigorúan a “hazai” Nutrixxion izómmal, hiszen nem a versenyen ismerkedünk az újdonságokkal! Így zsebre raktam 3 koffeines és 3 “agydurrantó” gélt, 4 tasak izót, a gps-t, a szerszámot, és persze a kulacsot. Bakker, a KULACS! Mégsem raktam be! Benn maradt a kocsiban! Negyed óra volt még a rajtig, én a rajtboxban, Marci a sajátjában valahol.
Az UCI bíró bácsitól gyorsan kikéredzkedek 2 betűre, amire gyorsan, holt komolyan rávágja a nem-et, de ugyanabban a pillanatban már mosolyra is szalad a szája. Jajj, ne humorizáljon itt velem! Mivel a kocsiig már nem tudtam volna eljutni, marad a gyors ismeretség szerzése: ez első kulaccsal mászkáló, nem versenyző embert kedvesen “letámadom”. Először nemet mond, majd egy perc múlva meggondolja magát, s odaadja. Gyors “gráciasz” után sprint vissza a boxba, s jön a Hamupipőke-teszt: vajon befér-e a kulacstartóba. Hurrá, tökéletes! Így csak egyszer kell majd bajlódom a zsebbe pakolással.
Sok idő nem telt bele, s már útnak is indítottak bennünket. Szabályszerűen konfettiesőben tettük meg az első métereket – hihetetlen, mekkora lelkesedéssel biztattak minket a pálya széléről. És már meg is kezdtük a 2206m-es csúcs meghódítását. Előző nap 1800m-ig másztunk fel, gondoltuk, a maradék pár száz méter könnyebb lesz. Nem volt az. Átlagban 13,4%-os meredekség a csúcsig! De, mindenesetre, élvezetes! Még úgy is, hogy a gyomrom elkezdte a lázadást, csakúgy, mint egy héttel korábban. Bár most lelkileg éltem meg rosszabbul, hisz itt nem lehetett macska-egér játékot űzni. Ha lemaradsz, a vonat bizony elmegy…
Az pedig csak nem várt rám. Közben magyar biztatás (de jó, szóval többen is vagyunk honiak!), majd Matusek Robit is felismerem. Habár a Duna maratonon még vele mentem az első hegyre, most csak a hátát nézhettem, s azt sem sokáig. A következő “meglepetés” a korgó gyomrom volt. Hát ezt már végképp nem értettem, hiszen mindent a bevált módszernek megfelelően tettem. Ráadásul a géleket sem bírtam megemészteni. 2 órával később megpróbáltam az XX-Force-ot, és láss csodát, az beindította a gépezetet! Ekkor, persze, már tudtam, hogy sok babér számomra itt nem terem, azonban igyekeztem a hátralévő három hegyet a környezetemet megszégyenítő tempóban abszolválni. A fiúk pedig csak néztek hitetlenkedve. Volt pár igencsak meredek kaptató, meg kell hagyni.
A hőmérő higanyszála egyébként 15-22 fok között mozgott, napos időnk volt. A terep nagyon kevés aszfaltot tartalmazott, jobbára schotteres utakon haladtunk, a hegyekről lefelé pedig háromszor is jó kis technikás egynyomos ösvényre vittek minket. Itt-ott kis hegyi patakok sarazták a nyomvonalat, de nem volt vészes. A meredek kaptatókon kívül a második lejtmenet tetszett különösen, pláne, amikor a sípályán kellett szlalomoznunk, a zászlócskás karókat kerülgetve. Kacskaringóban és visszafordítóban egyébként nem volt hiány, egy idő után már zúgott is a fejem a folyamatos forgolódástól. Vagy az csak a hirtelen szintesés miatt lehetett?
Az utolsó hegy sok ember számára maga volt a kegyelemdöfés. Meredekségét tekintve inkább az első emelkedőhöz volt hasonlatos – csak ugyebár ekkor már picit fáradtabb voltál. Az utolsó 2-3 km hozott egy kis megkönnyebbülést, a folyó mellett tértünk vissza Moena főterére. A fiúk bődületes tempót mentek, 3:09-es idővel, sprintbefutóval érkezett Amaya Chia, Alexey Medvedev és Mirko Celestino. A sokak által ismert Hannes Genze 9-ként ért célba, 12 perces hátránnyal. Szóval sűrű volt a mezőny.
A lányoknál az orosz Andreeva győzött, őt két olasz, Menapace és Klomp követte. Nekem ma a 11. pozíció jutott. Nem vagyok vele elégedett, különösen azért nem, mert a 4. helyen az a lengyel Ziolkowska érkezett, akinek a Duna maratonon majd 40(!) percet adtam… Ám ennek ellenére sem bánom, hogy itt lehettem, hatalmas élmény, s jó lecke volt!
A lehetőséget a Rendezőségnek, a fotókat Marcinak és a Bike and More csapatának köszönöm!
Ha minden jól megy, hétvégén utunk még feljebb visz: irány a Himalája, egy három napos jótékonysági monti verseny keretében. De azt hiszem, erről inkább hamarosan részletesebben!
