fbpx

A menetes szabadonfutó rendszer megreformálása

A szabadonfutó a 19. század utolsó éveiben jelent meg. Bár szabadalmaztatása már évekkel ezt megelőzően megtörtént, hiányzott még valami, amely lehetővé tette alkalmazását: a megbízható fék. Amíg a feltalálók nem tudtak működőképes fékrendszerrel előrukkolni, az örökhajtással járó sebességmoderálást nem lehetett kidobni az ablakon…

A 80-as évekre a menetes szabadonfutók rendkívül kifinomult szerkezetekké váltak, de technológiailag mégis elavultak...

A 80-as évekre a menetes szabadonfutók rendkívül kifinomult szerkezetekké váltak, de technológiailag mégis elavultak…

Egy hagyományos menetes szabadonfutó szétszerelt állapotban...

Egy hagyományos menetes szabadonfutó szétszerelt állapotban…

Pedig a lehetőség, hogy menet közben a hajtással le lehessen állni, mindenképpen elősegítette a kerékpározás elterjedését, biztonságos használatát. A lejtmenetben nem szükséges nagy pedálfordulattal „lekövetni” a tempót, néha-néha meg lehet pihenni, biztonságosabb a kanyarvétel, illetve lehetőség nyílik a menet közbeni áttételmódosítására is. A 1900-as évek elején meghonosodott szabadonfutó egészen a 80-as évek közepéig – tartalmazzon egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét vagy nyolc lánckereket – menettel csatlakozott a hátsó kerékagyra. A hajtás szorította a szabadonfutó-mechanikát tartalmazó lánckeréksort az agytestre, amit egy speciális szerszám segítségével lehetett eltávolítani.

A 80-as évek elején, a hátsó fokozatszám-növekedéssel párhuzamosan, felmerült az igény, hogy a hagyományos menetes rendszert felváltsa egy praktikusabb, megbízhatóbb, erősebb megoldás. Mint ahogy azt korábbi RetroBlog cikkekben már olvashattátok, a befutó a Shimano kazettás hátsó agyrendszere lett, bár ugyanebben az időszakban több próbálkozás is volt ezen a téren. A jelen cikk belekóstol a 70-es és 80-as évek szabadonfutó-fejlesztéseibe, a menetes típus utolsó reformpróbálkozásaiba, illetve mesél egy érdekes hibridmegoldásról, a Maillard Helicomatic rendszerről.

A menetes szabadonfutó fel- és leszereléséhez speciális szerszám kellett, amelyből többféle is létezett...

A menetes szabadonfutó fel- és leszereléséhez speciális szerszám kellett, amelyből többféle is létezett…

A Maillard Helicomatic használati utasítása és az ikonikus szerszám...

A Maillard Helicomatic használati utasítása és az ikonikus szerszám…

A 80-as évek beköszöntével a menetes rendszer megnehezítette az egyre inkább esedékes fokozatszám-növelést. Öt hátsó fokozatig minden rendben volt: egy ilyen szabadonfutó szélessége nem tette szükségessé az aszimmetrikus hátsó fűzést (a meghajtás oldalon a küllők feszesebbek és kisebb szöget zárnak be a függőlegessel), illetve az agy mindkét oldali csapágyazása hozzávetőlegesen egyforma távolságra volt a sarutól. Ha növeljük a szabadonfutó szélességét, akkor egyre távolabb kerül a meghajtás oldali csapágy a vázsarutól, és párhuzamosan nő a kerék aszimmetriája. Az előbbi sajnos gyakori tengelyeldeformálódást vagy -törést eredményezett. Ideális esetben a kerékagy meghajtás oldali csapágya a lánckeréksor középvonalában lenne. A japán SunTour, korábban Maeda, első körben abban látta a probléma megoldását, hogy a lánckerekek kerüljenek egymáshoz közelebb: azaz egy hatos sor ne legyen szélesebb, mint egy régebbi 5-ös, vagy a 7-es mint egy hagyományos 6 fokozatos. Természetesen ilyen esetben keskenyebb láncot kellett használni.

Hét fokozatig ez az átmeneti stratégia működőképes volt, de az alkatrészgyártók a 80-as évek derekán már a 8 fokozat felé kacsintgattak. Továbbá ott volt a menetes szabadonfutó rendszer másik jelentős hátránya: a nehézkes leszerelés, illetve az áttételek gyors és egyszerű cseréjének hiánya. Mai szemmel – amikor a kazettás hátsó kerékagyak már teljes egészében leváltották a hagyományos rendszert – ezekre a problémákra már nem is nagyon gondolunk, de akkoriban egy versenyzőnek vagy csapatszerelőnek, a túrázónak, aki meghajtásoldali küllőt tört a kerékben, ez igencsak kellemetlen hiányosság volt. Lássuk akkor az első próbálkozást a probléma megoldására: a Maillard Helicomatic rendszert!

Ennyiből állt a Maillard Helicomatic

Ennyiből állt a Maillard Helicomatic

Egy francia feltaláló, Francis Bes, Helicomatic néven szabadalmi bejegyzést igényelt egy olyan szabadonfutóra, amelyet nem a pedálozás ereje rögzít az agytestre, a felszerelés és levétel egy sörnyitó méretű szerszámmal könnyedén, akár út menti javítás keretében is elvégezhető. Az agytestre gyártáskor spirális bordákat marnak (határozottan szemet gyönyörködtető), a hajtás ereje könnyedén átvihető a lánckerékről a kerékagyra, de rögzítés erősségét és stabilitását nem ez szolgáltatja, hanem a kötésen alkalmazott rögzítőgyűrű. A szabadonfutó ugyancsak egyszerűen szétszerelhető, így annak áttétele tetszőlegesen változtatható, kopás esetén egyes lánckerekek egyenként is cserélhetők. (Mindazonáltal a leggyorsabb áttételmódosítás mégiscsak a szabadonfutó egység teljes cseréje volt.) A Helicomatic rendszer a tengelykárosodás kérdését is tökéletesen megoldotta: a csapágy mindkét oldalon a sarutól azonos távolságba került, a meghajtásoldalon a spirális marás alatt kapott helyet.

freewheel_2

Így lehetett cserélni az egyes lánckereket

A Helicomatic rendszerű kerékagyak gyártását 1982-ben kezdték meg a Maillard Incheville-i gyárában, majd egyre több modell szerepelt a kínálatban. Például a Racing típus kisebb méretű, rendkívül erős anyagból készült 13 5/32″-os golyóscsapágyat alkalmazott, így könnyebb volt és a megnövelt tengelyátmérőnek köszönhetően erősebb, mint az általános felhasználásra szánt modellek. Nemcsak francia kerékpárgyártók szerelték új modelljeiket Helicomatic-kal, a Peugeot mellett az angol Raleigh és az amerikai Trek is felkarolta a kiváló technikai paraméterekkel rendelkező és kétségtelenül hasznos újítást. Minden Helicomatic agyhoz járt egy spéci szerszám, amellyel a kerékpáros a szerelést bárhol elvégezhette, ráadásul ezen küllőkulcsot is talált, továbbá sörnyitót a praktikusság kedvéért. Nemcsak Maillard márkanéven szerepelt a Helicomatic, hanem Atom és Normandy gyártmányok is előfordultak, akár BMX-változatban is, mivel mindkét céget korábban a Maillard felvásárolta. Pályafutása végén már 8-fokozatú Helicomatic szabadonfutó is kapható volt.

A Helicomatic rendszer 1988-ig maradt gyártásban, majd megszűnt. Erre a magyarázat, hogy a Helicomatic gyártása már „Sachs keretek” közt zajlott, lévén a német gyáróriás 1980-ban megvásárolta a Maillard-ot. Ellenben a Maillardot tulajdonló Sachs is elkelt a 80-as évek végén: az akkor szárnyait bontogató amerikai SRAM vette meg, így ma a Helicomatic szabadalmi jogait valószínűleg ők birtokolják. Minden bizonnyal a SRAM-nak „köszönhetjük” a Helicomatic korszak végét, lévén ők döntöttek úgy, hogy nem éri meg a Shimanóval ezen a területen versengeni, kifizetődőbb ha inkább a GripShift váltókra lövik el a marketingre fordított dollárokat.

A 80-as években a menetes szabadonfutóknak már befellegzett - igény volt a több fokozatra, az erősebb kerékszerkezetre és az egyszerű cserélhetőségre: a Maillard Helicomatic akár lehetett volna az új szabvány!

A 80-as években a menetes szabadonfutóknak már befellegzett – igény volt a több fokozatra, az erősebb kerékszerkezetre és az egyszerű cserélhetőségre: a Maillard Helicomatic akár lehetett volna az új szabvány!

A Helicomatic rendszer könnyű volt, megbízható, egyszerűen szerelhető, mégsem ez terjedt el, hanem a Shimano által kifejlesztett agytestbe integrált szabadonfutó. Győzött a jobb marketing, az egyszerűbb gyárhatóság, az olcsóbb távol-keleti munkaerő és az alulértékelt japán jen. A 80-as évek végén már nehéz volt olyan minőségi kerékpárt forgalmazni, amely nem rendelkezett Shimano-rendszerű, ú.n. kazettás hátsó kerékaggyal.

6 fokozatos, majd 7-es Shimano kazettás hátsó agy

6 fokozatos, majd 7-es Shimano kazettás hátsó agy

Miközben a Maillard megpróbálta megreformálni a hagyományos menetes szabadonfutót, a Shimano mérnökei egy teljesen más megoldáson dolgoztak: a kazettás hátsó agyon. A japán alkatrészgyártók előretörésének több oka volt: például a fent említett olcsó, precíz távol-keleti munkaerő, illetve az alulértékelt japán jen. Nemcsak a kerékpáriparban, hanem a gépjárművek és egyéb elektronikus háztartási berendezések terén is jelentős volt a japán gyártók előre törése. A Sunshine, Suzue, Mikashima, Kyokuto, Shimano és Maeda/Suntour technikailag egyre fejlettebb termékeket kínált, az alsó árszegmensből folyamatosan haladt a ranglétrán felfelé. Európában ekkor még nagy volumenben gyártották a kerékpáralkatrészeket, így az öreg kontinensen történtek a jelentős technikai fejlesztések. Ezt a tradicionális vonalat törte meg az első olyan távol-keleti fejlesztés, amely az egész kerékpáriparban elterjedt: a kazettás hátsó kerékagy.

Az első Shimano modell esetében a két darabból álló agytestre préseléssel került a bordás szabadonfutó egység, a lánckeréksort pedig erre illesztette fel a szerelő, majd a zárógyűrű helyett a hagyományos szabadonfutókhoz hasonlóan a legkisebb lánckerék végezte rögzítést. A rögzítőgyűrűs megoldásban kétségtelenül a franciák voltak az elsők. Az első kazettás agyak sem minőségükről, sem tartósságukról nem voltak híresek, de egy olyan rendszert alkottak, amely könnyen fejleszthető volt, moduláris, ráadásul a Shimano nem védte le a bordázat-kialakítást, csak a belső mechanikát. (Ma már ezt biztos máshogy csinálnák!)

Egy hagyományos szabadonfutó áttételmódosításához szerszám és különböző módon rögzülő lánckerekek kellettek...

Egy hagyományos szabadonfutó áttételmódosításához szerszám és különböző módon rögzülő lánckerekek kellettek…

Mind a kazettás agy, mind a Sachs/Maillard fejlesztés megoldott még egy jelentős problémát: a menetes szabadonfutók menetszabvány kérdését. Sajnos ez utóbbi nem volt egységes, létezett olasz, angol, francia rendszer, amelyek nem voltak 100%-ig kompatibilisek. Íme a specifikációk:

  • olasz 1.378″ x 24 tpi 35 x 1.058 mm
  • ISO-szabvány 1.375″ x 24 tpi 34.92 x 1.058 mm
  • angol 1.370″ x 24 tpi 34.80 x 1.058 mm
  • francia 1.366″ x 25.4 tpi 34.7 x 1 mm
  • BMX 1.181″ x 25.4 tpi 30 x 1 mm
Az egyik ikonikus modell a Regina Oro

Az egyik ikonikus modell a Regina Oro

A Regina bordás szerszámmal volt leszedhető, így nem kellett a tengelyt sem kiszedni...

A Regina bordás szerszámmal volt leszedhető, így nem kellett a tengelyt sem kiszedni…

„Na azért nem eszik ilyen forrón a kását!” – gondolta a legnagyobb olasz szabadonfutó gyártó, a Regina. Általánosságban elmondható, hogy az olasz alkatrészgyártók mozdultak a leglassabban a kazettás hátsó agy irányába, az 1980-as évek végén a Campagnolo minden alkatrészcsalád esetében a menetes rendszert alkalmazta. A Campa szettekhez Regina szabadonfutókat szoktak párosítani, lévén a két olasz gyártó együttműködött a kompatibilitás terén. Mellesleg a Campagnolo gyártmányú szabadonfutók valójában Regina gyártmányok, apróbb vicenzai utómunkálatokkal. 1991-ben az Ergopower fékváltókar bevezetésével és a 8-fokozatra való áttéréssel egy időben jelent meg a Campagnolo-szabványú kazettás hátsó agy, amely sokak szerint sokkal jobb konstrukció volt, mint a Shimanóé.

Az America modellel megszületett az egyik legjobban működő, megfizethető Regina szabadonfutó...

Az America modellel megszületett az egyik legjobban működő, megfizethető Regina szabadonfutó…

1991-ig a Regina számos fejlesztést hajtott végre menetes szabadonfutóin, a tökéletesnek mondható modell a Regina America 1992 volt, amely 7 vagy 8 fokozatot biztosított, a váltást a Campagnolo Syncro pozícionált rendszerére optimalizálva. A Regina mechanikára soha nem volt panasz, megbízhatóan, finoman működött, de az America ezen felül kiváló, ellenálló króm felületkezelést kapott, továbbá a két fogú szerszám helyett vékony falú bordás szerszámmal lehetett fel- és leszerelni. Ez utóbbi lényegesen leegyszerűsítette a szerelők dolgát, a tengelyt sem kellett kivenni, a szabadonfutó test pedig a beavatkozások során nem károsodott. A lánckerekek 1,8 mm vastagok voltak 3 mm-es távtartókkal, a mai szabványos 8-as pozícionálást tették lehetővé. A fogak tetején V-alakú bemarásokat találunk, amely könnyebben „megfogta” a láncot felfele váltáskor. Mind a rögzítő menet, mind a szabadonfutó test kidolgozása elsőrendű, lényegesen magasabb szintű, mint a ma ismert szabadonfutóké. A csapágyazás minősége pedig a kerékagy szintjén volt, összesen 70 darab golyót alkalmazott, annak ellenére, hogy a szabadonfutó esetében a terhelés annál jóval szerényebb. A kenés elölről történt, majd egy porvédő felhelyezésével biztosították csapágy tömítését. Két ultraedzett kilincs végezte a reteszelést, fordulatonként 40-szer.

Tökéletes kidolgozás, könnyű szerelhetőség, 6 vagy 7 fokozattal

Tökéletes kidolgozás, könnyű szerelhetőség, 6 vagy 7 fokozattal

Az alu változatok még mai szemmel is nagyon künnyűnek számítanak...

Az alu változatok még mai szemmel is nagyon künnyűnek számítanak…

Létezett America 92 Superleggera változat is, amely hőkezelt majd CNC-vel megmunkált alumínium lánckereket alkalmazott. A szabadonfutótest is duralumíniumból készült, lényegében csak a csapágyazást fogta a mágnes. A Campa saját lánckerék-megmunkálással, saját néven kínálta ugyenezt a Regina modellt. Ezek lényegesen könnyebbek voltak, mint akár az akkori, akár a mai szabadonfutó rendszerek: 140 gramm körüli tömeggel rendelkezett maga a szabadonfutó, amely egy titántengelyes hátsó aggyal kombinálva 280 gramm körüli komplett agy/sor egységet alkotott. A Shimano hasonló kiosztású lánckeréksorai voltak ilyen tömegűek, amihez jött még a bőven 400 gramm feletti kazettás hátsó agy! A váltásteljesítmény terén viszont nem remekelt a Regina/Campa alu szabadonfutó: ezt tapasztalatból mondom, felejthető. Az America 92 Superleggerának további érdekessége, hogy az alu lánckerekek és a szabadonfutó test a Shimano UniGlide bordázatot alkalmazta, lévén az nem volt szabadalmi védettség alatt. Így ha találunk egy használt America 92 Superleggera szabadonfutót, elkopás után kicserélhetjük a lánckerekeit „shimanósra”. A szabadonfutó mechanika akár több ilyen cserét is lehetővé tesz.

A Campagnolo is kínált szabadonfutókat, de ezek lényegében Regina változatok voltak...

A Campagnolo is kínált szabadonfutókat, de ezek lényegében Regina változatok voltak…

Ha már fullextrás, nem kazettás hátsó agyrendszerről van szó, akkor néhány szó erejéig térjünk vissza a Helicomatic-ra! A Maillard Luxe Competition modellje a tömítés kérdését is kiválóan megoldotta, amikor a japánok ebben még egyáltalán nem remekeltek. A 700 Professional modell pedig alumínium szabadonfutó testet alkalmazott, illetve kapható volt duralumínium lánckerekes változatban is. Sajnos – ahogy a Regina esetében is bebizonyosodott – az akkori hő- és felületkezelés-technika még nem tette lehetővé a megfelelő váltásteljesítményt, illetve a tartósság sem volt ezen modellek erőssége.

A SunTour tradicionális kínálata

A SunTour tradicionális kínálata

A Shimano törekvéseinek a felsoroltakon kívül még egy komoly konkurense akadt. A legendás japán alkatrészgyártó, a SunTour, foggal-körömmel ragaszkodott a menetes szabadonfutókhoz, kiváló minőségben kínálva azokat 7- és 8-fokozatú rendszerekhez is. Amiben a Shimano honi kihívója az élen járt, az kétségtelenül a fogprofil-kialakítás: a 80-as évek végén, a HyperGlide megjelenése előtt, a SunTour szabadonfutó-lánckerekek biztosították a leggyorsabb és legfinomabb pozícionált váltást. Emellett a SunTour a Reginához hasonlóan foglalkozott a fel- és leszerelés problematikájával is: habár nem bordásfogú szerszámmal, hanem a szokványos két vájat mélyebbre való marásával javított a helyzeten, így leszereléskor a szerszám már biztosabban fogta a testet. A lánckerekek a szabadonfutó testre pedig bordás rögzítéssel kerültek, így cseréjük vagy az áttételek módosítása viszonylag könnyedén működött. A SunTour anyagi problémái vetettek véget a „polgárháborúnak”, amelyből a Shimano került ki győztesen.

 

Szöveg és képek: Németh Balázs

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Cancel reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo