fbpx

Két keréken a Mont Blanc-ra – 3. rész

Nem mindennapi küldetést jelent eltekerni Magyarországról Franciaországba, majd pedig 1400 kilométernyi bringázás után felgyalogolni közel 5000 méteres magasságba, ráadásul a bringával a háton. Szerzőnk – Szugyiczki Zsolt – azonban pontosan erre vállalkozott, és beszámolója mostani, harmadik – egyben befejező – részéből az is kiderül, vajon sikerül-e neki az expedíció…

Szeptember 3.

A csúcsot valójában nem támadjuk, hanem megmásszuk – alázattal. Hajnali egy órakor indultunk. A koromsötétséget csak a csillagok fénye törte meg. Szabad szemmel csak úgy lehetett megállapítani, hogy hol a horizont, hogy ahol a fojtogató sötétség megszűnik, és az égbolt csillagokkal hintve folytatódik, na ott van. A fejlámpám fénye mutatta utunkat, jelezvén a lent maradt mászóknak, hogy merre is haladunk. Jó iramban kapaszkodtunk. Csak 4300 m-en fordultunk vissza, és néztük volna meg, merre is haladtunk, de helyette csak a tátongó sötétséget és a több ezer mélyen fekvő város fényeit láttuk pislogni. A Dómról lefelé vezető ösvény egy nyeregben folytatódik majd hirtelen ismét 4300 m-re emelkedik a Valló-házhoz. A ház alumínium lemezekből tákolt építmény, melyben belül majdnem ugyanannyi hó van, mint kint. Odabent semmivel sincs melegebb, csak annyi az előnye, hogy nem fúj a szél. Aznap mi voltunk az első mászók, akik ezt a magasságot elérték.

Megfagyott arc a csúcson

Megfagyott arc a csúcson

Attila a kimerültség, és az időközben feltámadó hideg szél miatt bement a házba. Miután bementem, akkor szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy nem csak egyszerűen fázik, hanem a teste folyamatos izom-összehúzódásokkal és fogát vacogtatva védekezik, jelezve, hogy neki már túl hideg van. Nejlonzsákokból valami fekvőalkalmatosságot barkácsoltam és erre feküdtünk rá. Próbáltam melegíteni, két és fél órát feküdhettünk a földön. Bár Attila ekkor már jobban érezte magát, de elmondta, számára itt ér véget a csúcstámadás. Elege van az egész megpróbáltatásból és minél előbb vissza akar érni a civilizáció nyújtotta biztonságba. A mászás kezdetétől figyeltem, és láttam, hogy a felmerülő feladatokhoz nem, vagy csak nehezen tud alkalmazkodni. Elmondtam neki, hogy nem csodálkozom ezen a döntésén, mert az elmúlt 3 napban olyan erős impulzusok érték, ami egy a hegyen otthonosan mozgó embert is megviselt volna. Ezzel szemben tudtam, hogy ez a hegy álmai netovábbja, pár évvel ezelőtt ugyanis 3800 m-ről volt kénytelen visszafordulni, és a csalódás ellenére ő mégis itt van, és megpróbálta újra. Ha most nem jön, és visszafordul, megmarad benne ez a keserű élmény és ide biztos, hogy még egyszer nem jön vissza, de lehet, hogy a hegyeket is nagy ívben elkerüli majd. Éppen ezért ez az utolsó lehetősége, hogy feljusson a csúcsra. Megígértem neki, ha tovább jön, az ő tempójához alkalmazkodom és centiméterről-centiméterre együtt haladunk. A döntés végül megszületett: elindultunk felfelé.

Menetfelszerelés 1.

Menetfelszerelés 1.

Ekkor már a hajnal nemcsak a felkelő nap fényeit, de az égen szálló hófelhőket is hozta magával. Ami lendületet adott nekik, az volt a legveszélyesebb számunkra. Olyan erősségű szél támadt, hogy ilyenkor a mászók 70%-a visszafordul. Hol meredek, hol kevésbé meredek kígyózó gerinc vezet fel a csúcsra, melynek bizonyos szakaszait gleccserhasadékok, hóhidak és alkalmanként keskeny tarajgerincek tarkítják. A mászók többsége feltehetően az erős széllökésektől és a pár lábfejnyi szélességű taréjgerincen való átkelés nehézségének lehetőségétől hátrálna meg. A szél olyan erősre korbácsolódott, hogy 3 alkalommal döntött le a lábamról. A hátizsákra erősített bicikli vitorlavászonként működött, így az erős szélnek köszönhetően úgy cibált, mint egy falevelet. A viharos erejű szél két lehetőséget hozott magával. A taréjgerincen a hátizsák miatt nincs esélyem átkelni, ezért vagy visszafordulok, vagy itt hagyom 4400 m magasan a zsákot, és tovább mászok. Nem voltam csalódott, hisz tudtam, hogy ilyen magasan még nem járt bicikli, és ha továbbviszem a zsákot, akkor esélyem sem lett volna a csúcsra. Nem kérdés az utóbbit választottam, természetesen szem előtt tartva azt, hogy így Attila elől sem veszem el a csúcstámadás lehetőségét. Lassan, de megállás nélkül, olykor több tíz méteres tátott szájú hasadékok mellett haladtunk tovább. A magassággal egyikünknek sem volt problémája, Attila jól akklimatizálódott, nekem pedig korábbi mászásaim adtak jó alapot ebben a magasságban.

Neeem bííírom!!!

Neeem bííírom!!!

Kissé aggasztottak az északnyugati irányból beszálló felhők, de megnyugodtam, amikor láttam, hogy a lábunk alatt északkeletről kerülik meg a hegyet. Nagyon erősnek éreztem magamat, szinte futni tudtam volna felfelé. Teljesen úgy vettem a levegőt, mintha idelent tengerszinten lettem volna, pedig odafenn már csak a fele oxigén van jelen. A felhők kezdtek teljesen besűrűsödni, nem értettem, mi történik, de bizony nem sok idő telt el az észlelés és a tudatosodás között, mikor megláttam, hogy azok a felhők, melyek nemrég elhúztak a lábunk alatt, most éppen a Mont Blanc csoportba megakadva tornyosulnak, és kezdik betakarni az egész égboltot. A sötét felhőknek nem sok idő kellett, és már a csúcsot is szürke paplan borította. Attila léptei a kimerültségtől és feltehetően az oxigénhiánytól egyre bizonytalanabbak lettek, órája pedig ekkor éppen 4715 m-t mutatott. Közösen úgy döntöttünk, hogy nem kockáztathat a két lábfejnyi szélességű taréjgerincen, ami olasz és francia oldalon 70% meredek, és mindkét irányban 2000 m feletti szakadékba torkollik. Bár innen csak 15 perc a csúcs, de a kitett részek jó időben is teljes embert kívánnak. Ezzel szemben most ordít a szél, a nagy hideg miatt csonttá van fagyva, és szürke felhő borítja a csúcsot. Megbeszéltük, hogy amíg én felmegyek, addig ő megvár, és aztán együtt kezdjük meg az ereszkedést.

Rémség

Rémség

Elindultam, a gerinc fokozatosan ívelt és enyhén emelkedett, aztán majdnem vízszintben folytatódott, de ekkor a csúcshoz hasonlóan már engem is elnyelt a szürke felhő. Először 3-4 métert lehetett látni, majd ahogy fokozatosan emelkedtem a látóterem úgy szűkült mindez 1,5 méterre. Mindeközben felerősödött az egyébként is orkánerejű szél. Az Oakley viharszemüvegem nagyszerűen funkcionált mindaddig, amíg rá nem fagyott a hó a lencsére. Semmit sem láttam. Ujjnyi rést hagytam a szemüveg és az arcom között, hogy kilássak, de a szél szemembe vágta az apró hókristályokat, és olyankor mintha tűvel szurkálták volna a szememet, a fájdalomtól nem láttam. Tudtam, ha a keskeny taréjgerincen megcsúszom, esélyem sincs a kemény jégen megkapaszkodni, így a hibalehetőség nulla, bármilyen hibáért az életemmel fizethetek. A felhőbe érve sokszor olyan sűrű volt a hóesés, hogy nem láttam a gerinc vonalát, és nem láttam hová léphetek, így csak a túrabottal tudtam kitapogatni a lépéseknek megfelelő helyet. A sűrűsödő széllökések miatt négykézláb ereszkedtem, de esetenként így sem volt elég, ezért a kezemmel és a lábammal átkaroltam a csúcsgerincet. Próbáltam felvenni egy ritmust, számoltam a széllökéseket és a köztük eltelt másodperceket, nem sok eredménnyel. Centiméterről-centiméterre araszoltam a csúcs felé. Minden mozzanatot kétszer meggondoltam, tudtam, hogy ennek a fele se tréfa. Azt mondják, a szerencse Isten ajándéka, de a sikerhez elszántság és akaraterő is kell, amit csak mi magunknak fejleszthetünk ki. Minden erőmmel küzdöttem tehát, de legfőképpen belső tartalékaimra volt szükség.

Start!

Start!

Ezek az események – és szándékosan nem nevezem harcnak, mert a hegyekkel, a természet erőivel nem lehet harcolni – fejben dőlnek el. Aki harcolni akar, az ne a hegyekbe jöjjön, üljön le otthon a számítógépe elé és vegyen elő valami újstílű játékot, ahol kiélheti az indulatait. Nem mintha ez segítene rajta, de mégsem kockáztatja mások és a saját életét. Nem kevés kifejezés csapong a hegymászók között, ami arra utal, hogy ki-ki a személyes harcát jön ide a hegyekbe megvívni. Elfelejtik azonban, hogy ez nem játszótér. Meghódítom – legyőzöm – csúcstámadás. Ezek a kifejezések mind arra utalnak, hogy nem a természet erőivel összhangban, hanem ellene önös érdekeket kiélve próbálnak tevékenykedni a hegyen. Felfelé jövet sok olyan embert láttunk, akiket a hegyi vezetők „kötélpórázon” húznak fel, mint egy bábut. Hallottak a hegyről, hogy ez a legmagasabb Európában és a hiúságuk azt követeli tőlük, hogy másszák meg, mert akkor jobb emberek lesznek. Viszont ettől nem lesznek jobb emberek, csak az egójuk dagad akkorára, hogy leérve a hegyről a kocsiba sem tudnak majd beülni az arcuktól. Sajnálom őket, mert úgy küzdenek egy cél érdekében, mintha az életük múlna rajta. Ezzel még nincs is semmi gond, de nem értik az út lényegét, nem azonosulnak a hellyel és nincs bennük alázat. A felkészülésük hiánya miatt úgy néznek ki mászás közben, mint aki éppen előtte futott le két maratont.

A csúcsra érve letérdeltem, becsuktam a szemem és elmondtam egy miatyánkot. A csúcsot csak onnan tudtam azonosítani, hogy már korábban jártam itt, és emlékeztem, hogy ahol a keskeny gerinc kiszélesedik, ott kezdődik. Bár még csak a csúcsfotókat készítettem, mégis már az ereszkedés menetét raktam össze a fejemben. A cél az, hogy feljussak a csúcsra és nem az, hogy a csúcson legyek, mert az út a lényeg és nem a cél. Természetesen fel akarok jutni, de nem veszek bele annak dicsőségébe. A csúcs csak egy állomás a tapasztalás régiójában. Számomra az odavezető „ösvény” megpróbáltatásokkal tűzdelt valósága az, amiért megéri csinálni. Az ott szerzett szélsőséges tapasztalatok és a vele szemben tanúsított akaraterőm az, amit átkonvertálok a mindennapi életembe. A lefelé menő úton aztán leginkább az életben maradás volt a cél. Úgy tűnt gyorsabban haladok, bár körülményesebbnek tűnt. Nem tudom, hány perc vagy óra telt el azóta, hogy Attilától elbúcsúztam, mert teljesen elvesztettem az időérzékemet, csak a jelen pillanatra és a bekövetkező lehetőségekre tudtam koncentrálni. Bár ezek nem voltak túl rózsásak, a körülményekhez képest egész nyugodt voltam.

Svájci szállás

Svájci szállás

Aztán megtörtént a legrosszabb, amire nem is számítottam, Attila eltűnt, nem tudtam, hol keressem. Mire visszaértem, csak akkor láttam, hogy a levezető nyomokat teljesen eltüntette a hóvihar. A gerincen fel sem merült bennem, hogy ilyen feladattal kell szembesülnöm, amikor letérek róla. A látótávolság most sem volt jobb, mint odafenn, ezért csak tapogatózni tudtam a fehér homályban. Próbáltam a tájékozódó-képességemre hagyatkozni, de a lejutáshoz több részletre lett volna szükség. A környék tele van hópárkányokkal, amelyek 1500 m-es szakadékokban végződnek, gleccserhasadékokkal, amelyeket csak akkor vettem észre, ha már a botomat félig elnyelte. A bizonytalan hóhidakról és a behavazott repedésekről nem is beszélve. Egyszóval elindultam, és nem lehetett tudni, mikor hibázok.  Folyamatosan azok a lehetőségek pörögtek a fejemben, amelyek Attilával történhettek. Ketten vagyunk ezen az óriási hegyen, de lehet, hogy már csak egyedül? Szörnyű érzés volt ilyen gondolatokkal folytatni az ereszkedést. Lassan, óvatosan araszoltam lefelé, a tájékozódást segítették a korábbi mászóktól hátramaradt vizelet-, hányás- és ürüléknyomok. A frissen hullott havon átütöttek bizonyos részletek és ezzel némi támpontot adtak az egyébként is nehéz helyzetben.

Amikor egy meredekebb rész alján lévő hasadékhoz értem, arra lettem figyelmes, hogy tőlem bal kézre egy nagyobb sziklatömböt látok. Hátha ez segít tájékozódni – gondoltam. Mivel nem volt messzebb 3 méternél, egy-két lépést megtettem felé, akkor láttam csak, hogy valójában emberek csoportjáról van szó. Három svéd mászó rekedt fenn a viharban. Nem tudták, mitévők legyenek. Első kérdésemmel Attila után érdeklődtem, de sajnos nem látták őt. Közöltem velük, hogy fenn még rosszabb a helyzet, és hamarosan itt is olyan lesz, úgyhogy meneküljünk. Ők sem tudták az utat lefelé, viszont volt náluk kötél. Megbeszéltük, hogy egy könnyű, de tapasztalt mászó megy elől és utána a többiek. Én még ekkor sem voltam bekötve, mert nem volt mihez. Az élen haladó lány több alkalommal beszakadt, hol derékig, hol mellig. Segítettem az utolsó embernek kihúzni és kezelni a kötelet. Láthatóan rosszul volt a magasság miatt, láttam, hogy nem oda lépett, ahová nézett, többször elesett és csak imbolygott a kötélvégen. A hóban többször „megfürödve” teljesen átáztak a kesztyűink, az arcunkat már nem éreztük, csontig hatolt a metsző szél. Száz métert kb. 30 perc alatt tettünk meg, mikor megláttam valami sötét foltot a fehér pokolban. Mintha egy térdelő emberre emlékeztetne az alakzat. Közelebb mentünk és megtaláltuk Attilát. Miután leértünk elmondta, hogy azért indult el lefelé, mert látta, hogy a nyomok percről percre kezdenek elmosódni és itt ahol ráleltünk, már azon gondolkodott, hogy beássa magát, mert már nem érzi a lábát a hidegtől. Bekötöttük  és lassan ismét elkezdtünk ereszkedni.

Szabadon

Szabadon

A vihar olyanná fokozódott, amilyet eddig csak a National Geographic műsorán láttam. Volt úgy, hogy a széllökések miatt le kellett feküdnünk a hóba. Két alkalommal Attila kapott egy lehetőséget az élettől, a sorstól, Istentől, hogy tovább folytassa földi pályafutását. A friss hó ráesett a vízjégre és ezen a hágóvas is megcsúszott, így a többieket magával rántva megindult lefelé a szakadék irányába. A lány és a jól képzett fiú tették a dolgukat, csákányaikkal, hágóvasaikkal biztos pontot keresve próbálták megfogni Attilát. A hátsó ember erőtlenül rogyott össze, csúszni kezdett Attila irányába. Én abban tudtam csak segíteni, hogy utána ugrottam a nagytestű fiúnak, és miután megfogtam a lábát együtt szúrtuk le a csákányt és biztosítottuk a többieket.

Időközben nagy nehezen – ugyanis a friss hó betakarta – megleltük a hátizsákot, majd kis idő múlva a Valló házban kerestünk – és találtunk – menedéket. Meggyötört havas arcok, elfagyott ujjak, kérgesre merevedett kabátok, vizes kesztyűk, de mégis reménykedő tekintetek… Az egyik svéd fiúval kibogoztuk az összefagyott kötelet és a házban talált négy cseh mászót rávettük, hogy jöjjenek velünk. Nem volt sok időnk, ugyanis még a sötétedés előtt el kellett, hogy érjük a 3800-as tábort. Kilencen összefogva és összekötve indultunk el a tábor irányába. A felhők jöttek-mentek, hol elleptek minket, hol továbbálltak, a nagy ködben nem tudtunk jól tájékozódni, ezért többször tévedtünk el. Előfordult, hogy 50-100 méterenként percekig álltunk, míg az első emberek kitalálták, hogy merre menjünk. Az egyik ilyen alkalommal a svéd mászók közül Martin egyszerűen összerogyott. Nem értettem, hogy mi történt vele. Kis idő múlva felkelt és továbbindult a csapattal. Csak egy óra múlva jöttem rá, hogy mi is történt: az egyik ilyen alkalommal, mikor a többiek keresték az irányt, teljesen elnyomott az álom… arra ébredtem, hogy a hátizsákom súlya alatt összerogyok – állva aludtam el a kimerültségtől. Tizennyolc óra magasságában értünk be a táborba. Szomorúan láttam, hogy a hálózsákomat és minden kiegészítő felszerelésemet vastagon belepte a hó.

Szeptember 4.

Másnap reggel szomorú dologra ébredtünk. A sziklabordát, amin aznap lefelé kellett, hogy menjünk, vastag jégréteg borította, ugyanis ráfagyott az éjszaka hullott csapadék. A hajnalban a csúcsra induló mászók közül már mindenki visszaért. A tegnap kezdődött vihar azóta is tartott és senkit nem engedett fel a hegyre. A tapasztalt hegymászók üveges tekintettel bámultak maguk elé a menedékházban, látszott rajtuk, hogy nem mindennapi eseményeken mentek keresztül odafent.

Szomszédok

Szomszédok

Attilával arra vártunk, hogy a felkelő nap fénye leolvassza a sziklára dermedt jeget, és így kevesebb veszéllyel kell szembenéznünk az ereszkedés során. (az olvadás ugyan megtörtént, de a hegy minden porcikája mozgott. Attila a helikopteres mentésen gondolkodott, mert nem sok esélyt adott magának, hogy élve lejut. Őszintén szólva én sem láttam sok esélyt arra, hogy épségben lejutunk a táborba.) Fentről a táborunk apró kis pontnak látszott. A helyzet bizonytalansága ellenére választásunk nem sok volt, így elkezdtünk ereszkedni. A sziklák nedvesek, a hó latyakos, a sziklatörmelékek omlósak voltak. Kevés biztonságos fogást találtunk. Ennek sajnos meg is lett az eredménye, ugyanis Attila keze megcsúszott egy vizes sziklán és kicsúszott a kuloárba. Egyre sebesebben haladt a gleccserhasadékok irányába. Rettenetes volt látni, hogy a hátizsák súlyától tehetetlenül forog és pattog a meredek havon. Szerencséjére ez már a 3. mákja volt ezen a hegyen, az egyik sziklaborda ugyanis megdobta és áttaszította egy másik részbe, ahol a mélyebb hóban sikerült megfékeznie magát. Fentről nézve elég bizonytalannak látszott a helyzete, és azt sem lehetett tudni, hogy megsérült-e. Az utánunk mászóktól kötelet kértem, leraktam a hátizsákomat és leereszkedtem hozzá. Szerencsére nem történt semmi komolyabb baja, így a kötél segítségével felkapaszkodtunk.

Legnagyobb megdöbbenésemre nem találtam ott a biciklis zsákomat, ahol hagytam. Rövid keresés után rájöttünk, hogy lezuhant a sziklaborda tövébe, Ismét ereszkedés. Szomorúan láttam, hogy a bicikli összetört és a zsákra erősített méregdrága objektív is odaveszett, bizonyára valamelyik gleccserrepedés alján érhetett földet. Lefelé jövet ismerős arcokkal találkoztam, azok a büszke vezetők, kik idefelé lehagytak, és felfelé igyekeztek, most ismét itt vannak. A különbség csak az, hogy akkor lenéztek, most pedig hangos gratulációval köszöntöttek (ezek a vadidegen emberek úgy viselkedtek, mintha mindig is ismertük volna egymást). Elmondták, hogy sok mindent láttak már a hegyen, de ilyet – mármint biciklit – még soha. A táborba leérve hálát adtunk az Istennek, hogy a megpróbáltatásokat élve megúsztuk. Sátorbontás után nem volt időnk havat olvasztani, így ketten mindössze fél liter vízzel ereszkedtünk 3000 métert. Attila lefelé jövet már követ szopogatott, hátha attól megindul a nyálképződése. Sötétben értünk a meredek erdei szakaszhoz, elcsigázottan és a kimerültségtől már szinte holtkórosan bolyongtunk a fák között. Természetesen sikerült eltévednünk, így végül 23 órakor értünk le a parkolóba. Ami ezután következett, azok egyszerű, jámbor örömök: zuhanyzás, fogmosás…

Vízen át…

Vízen át…

Végkövetkeztetés: A társas hegymászások alkalmat adnak arra, hogy egyszerre legyek önmagam és csapattárs. Korábbi egyéni mászásaim és versenyeim alkalmával azt tapasztaltam, hogy egyedül sokkal gyorsabban és kényelmesebben tudok haladni, hisz nincs aki nyöszörögjön, hogy itt fáj, ott szúr, és felelősséget is csak önmagammal szemben kell tanúsítanom. Viszont ha egy párral, vagy egy csoporttal tevékenykedek, akkor alkalmazkodnom kell. Egy egység része, alkalomadtán motorja vagyok. A csapatban szerzett eredményekkel eltöltött időt többre becsülöm. Az alkalmazkodás kapcsán szembesülök azzal, hogy melyik tulajdonságomat kell megszelídítenem ahhoz, hogy mások hasznára váljak…

Két keréken a Mont Blanc-ra

Két keréken a Mont Blanc-ra

Megjelent a Bikemag 2007. 05-06. számában.

Szöveg és fotó: Szugyiczki Zsolt

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo